Válaszút elé érkeztünk, itt az ideje, hogy a kormányok döntsenek, folytatják (adott esetben növelik) a gazdaságélénkítő fiskális stimulust vagy kivezetik azt a gazdasági rendszerből. Guillermo Calvo, a Columbia Egyetem professzora cikkében az utóbbi mellett tör lándzsát. Szerinte nincs választás, ki kell vezetni a fiskális stimulust a rendszerből, de a kérdés nem az, hogy költsön-e az állam, hanem az, hogy hogyan.
A gazdaságpolitikai viták leggyakrabban abból indulnak ki, amikor a subprime válság "felszárította" a keresletet. Ebből a szemszögből nézve az állam megjelenése a piacon a kereslet ösztönzése érdekében, amikor a privát szektor helyébe lép, örvendetesnek látszik. A költekezés nyomán feltornyosuló államadósság ugyan gondot jelenthet, de ezt a tényezőt azonnal el szokták hessegetni azzal, hogy a pénzpumpa úgyis csak addig lesz érvényben, amíg a teljes foglalkoztatottság helyre nem áll.
Guillermo Calvo szerint a probléma az, hogy a viták nem nyúlnak eléggé vissza a válság történeti idejében. A mostani pénzügyi válság beárnyékolta a pénzügyi közvetítés iránti bizalomat. A hitelezés befagyása nem azért következett be, mert hirtelen rossz adósok lettek, hanem azért, mert megnőtt az aggodalom a pénzügyi szektor "egészségével" szemben.
A kereslet hiánya pont az előzőek következménye, vagyis annak, hogy a hitelezés befagyott, a hitelezők pedig kereslet hiányában készpénzben vagy állampapírban tudják tartani pénzüket. Nem lélektani okai vannak tehát annak, hogy a kereslet összeszűkül, a hitelpiac "üzemzavara" miatt kényszerül a lakosság meghúzni a nadrágszíjat.
Erre mondják azt a keynesi gazdaságpolitikai hívei, hogy az államnak kell kitöltenie az űrt, vagyis elkölteni azt a pénzt, amit a privát szektor nem tud és a hitelezők nem akarnak, állampapírokat bocsát ki, és felszívja a kieső keresletet. A kör bezárul, a hitelezők finanszírozzák a felszaporodó költségvetési hiányt, amíg az vissza nem tér a teljes foglalkoztatottság állapotához.
Az állam által a gazdaságélénkítés címén bőkezűen támogatott szektorok nem teljesen esnek egybe a privát szektor felépítésével, a munkanélküliek nem tudnak könnyedén elhelyezkedni, miközben a kormányzati szektor többletet termel. Calvo példájával élve a kőművesből nem lesz informatikus egyik napról a másikra. Ez az oka annak, hogy a munkanélküliség nem igazán csökken az Egyesült Államokban, miközben a gazdasági kibocsátás csaknem helyreállt. Ráadásul a pénzügyi közvetítés sem talál magára, a nem hatékony, alulfoglalkoztatott gazdasági kilábalás csak addig tart, amíg a fiskális stimulusnak vége nem szakad.
Kicsit jobb a helyzet akkor, ha a kormányzat valóban be tud lépni a problémás szektorokba és termékekbe, de Calvo szerint ezzel is óvatosan kell bánni, mert csak rövid időre hatékony a módszer. Rövid távon segít megóvni a túlzott áreséstől, és a pénzügyi szektor is időt nyer. Hosszú távon azonban csak elfedi a bajokat, ezen a bázison a gazdaságpolitikának a hitelezés fenntartható, hatékony regenerálására kell törekednie.
A válság előtti idők és az akkor jellemző kereslet várhatóan nem tér vissza, így strukturális munkanélküliséggel fogunk szembenézni. Ez azt jelenti, hogy a munka nélkül maradottaknak át kell képezniük magukat, ami időt vesz igénybe. Calvo szerint amiképp az amerikai gazdaság piaci elveken alapul, a munkaerőpiacnak is piaci elven kell új utakat találnia. A piac dönti el, milyen új állások betöltésére van igény, próbák és hibák árán.
Calvo kiemeli, hogy a gazdaság a mély pénzügyi krízisből való fellendülése általában nem a bankszektorból indul ki, a kilábalás gyökere és támasza az alacsonyabb reálbér, és a deviza alulértékeltsége (exportnak kedvezően).
A válaszút, ahová érkeztünk:
1. A fiskális stimulus fenntartása vagy növelése, amely megóv az újabb, komolyabb visszaeséstől, a munkanélküliség további emelkedésétől. Cserébe a növekedés és a technikai fejlődés lassul.
2. Másik lehetőség a fiskális stimulus leállítása, amely felerősíti a visszaesés lehetőségét. Ha sikerül megelőzni a szükségtelen veszélyeket (például munkanélküli-ellátás szélesítése révén), akkor az eredmény egy hatékonyabb gazdaság lehet.
A fő kérdés tehát nem is igazán az, hogy költsünk-e vagy ne költsünk, hanem az, hogyan költsünk. Calvo véleménye szerint eljött az ideje a második opciónak, vagyis ki kell vezetni a fiskális stimulust a rendszerből, és hathatós szociális programokat kell bevezetni például a munkanélküli segélyek kiterjesztésével. Szembe kell nézni azzal, hogy olyan szektorok fejlődnek, amelyek kevésbé munkaigényesek. Alternatívaként a hazai piac védelme maradhat, ami viszont számos országnak nem reális megoldás.