Görögország ismét válságba sodródott, ahogy az elmúlt két évben megszokottá vált, utcai tiltakozások közepette kellene újabb megszorításokról döntenie, miközben a széthullás szélén a kormány, és már Brüsszelben is elveszítette a bizalmat. Vannak elemzők, akik szerint a görögökkel még idén elkezdődik az euróövezet felbomlása, és az néhány év alatt véget is érhet. De mivel fognak fizetni az eurójukat elveszítő országok? A korábban használt készpénz nagy részét ugyanis bevonás után megsemmisítették – vagyis újakat kellene gyártani –, a statisztikák szerint az egész kontinensen csak néhány milliárd eurónyi régi érme és bankjegyek marad fenn; többségük német márka.
Az EU történetének egyik legnagyobb kihívása az euró készpénz 2002. január 1-jei bevezetése volt. Ekkorra a kontinensen kinyomtattak 14,89 milliárd darab új bankjegyet; a cég az volt, hogy mindössze két hónap alatt teljesen átálljanak a nemzeti valutákról. Az euróátállást technikai értelemben sikerült gond nélkül lebonyolítani, a készpénz tizedik születésnapjára viszont az unió közös pénze súlyos válságba került.
Közgazdászok szerint nem lehetetlen, hogy az eurót hamarosan újra spanyol peseta, portugál escudo vagy görög drachma váltsa. A londoni Capital Economics még decemberben olyan forgatókönyvet vázolt fel, amely szerint az eurózónából 2012-ben Görögország távozik, majd jövőre „további kis tagállamok követik”. A görög euró elvesztésére most újra komoly esélyek vannak: az IMF és az unió pénzügyi lélegeztetőgépén lévő országban 2010 tavasza óta folyamatos krízis van, épp ezekben a napokban is kormányválságot és utcai zavargásokat okozott, hogy újabb megszorításokról kellene dönteni. A görög terveket csütörtök este visszadobták az unió pénzügyminiszterei, jelezve most éppen az athéni IMF-misszió vezetőjének letartóztatására készülő országgal szembeni bizalmatlanságot.
Kérdés persze, hogy ha bekövetkezik a görög eurócsőd, a régi-új pénz hogyan és honnan kerülhet ismét a pénztárcákba. A forgalomból kivont bankjegyek története Európa egyes államaiban eltérően alakult.
A régi valuták sorsát leginkább az EU tagállamok jegybankjainak döntése befolyásolta. A tagállamok maguk határozhatták meg, meddig hajlandóak beváltani a régi bankjegyeket az újra, az euróra. Az írek, a belgák vagy az osztrákok korlátlan időre nyitva hagyták a lehetőséget, a franciák, olaszok és görögök viszont kemény határidőket szabtak. Ennek következtében például görög drachmából mára alig maradt a lakosságnál.
A görög jegybank nem vezet hivatalos adatokat a forgalomban maradt drachma érmékről és papírpénzről, de több mint tíz évvel az átállás után valószínűleg már csak magángyűjteményekben lelhetők fel leginkább a darabok. Az Európai Központ Bank (EKB) statisztikái szerint két hónappal az átállás után, 2002 februárjának a végén már csak az eredeti bankjegyek mintegy 9 százaléka volt a lakosoknál, összesen 793 millió eurónyi összértékben.
Mivel a drachma értékéhez nem fűződött olyan nagy bizalom, mint a régi német márkához, az évtized során folyamatosan visszaáramolhatott a központi bankba az egyébként is alacsony arányban kint maradt pénz. Ugyan másfél hónapig még él a visszaváltási kötelezettség, de elmondható, hogy igazából a családi emlékként eltett kisebb összegeket leszámítva már nincs mit visszaváltani.
A drachmának a fizikai megszűnése ezek alapján az eurózóna görög elhagyásának egyik legnagyobb akadálya. Egy francia közgazdász részletes tanulmányban foglalkozott a monetáris unióból való kilépés menetével, ami megállapítja, hogy jogi szempontból lehetséges a távozás, de komoly gazdasági következményei lennének a gyakorlati kihívások mellett is.
A görög banki betéteket azonnal befagyasztanák, a külföldre való pénzutalást megtiltanák és az eurót egyfajta kvázi fizetőeszközként használnák, amíg a jegybank nem tudna elég pénzt nyomni – illetve elég pénzérmét veretni –, hogy helyettesítsék a 200 milliárd eurónyi összértékben forgalomban levő pénzt Görögországban. A terv megvalósítása azonban a Nomura és az UBS elemzői szerint is azonnali, akár 60 százalékos, leértékelés követné és beütne a hiperinfláció is.
Ami Görögországnak megvalósíthatatlannak látszik, sokkal könnyebben menne Németországnak. A német valutára való visszaváltás Berlin számára megoldható lenne, és a németek, főleg a kezdeti elégedetlenkedés hatására, sokáig bíztak is benne, hogy ez bekövetkezik.
A német márka érméinek ipari méretű kibocsátása már 1996-ban leállt, és a papírpénz forgalmát is igyekeztek visszafogni a 2002-es euróátállás előtti időszakban. Mindezek ellenére a Bundesbank adatai alapján 2001 szilveszterén még mindig 6,4 milliárd márkányi papírpénz és 6,9 milliárd márkányi érme maradt eldugva párnahuzatban, ládában vagy egyéb helyen.
Az így a lakosságnál maradt márkák csak az eredeti pénzforgalom 15 százalékát teszik ki, de ez se kis összeg figyelembe véve, hogy 1 euró máig 1,95 márkát ér. Az emberek ragaszkodását elsősorban a márkába vetett hatalmas bizalom magyarázza. A márka a világ egyik legnagyobb tartalékvalutája volt, ami az amerikai dollárhoz hasonló bizalomnak örvendett.
Az euró jövőjét bevezetése után sok német bizonytalannak tartotta, a szkeptikusok szerint pár év múlva úgyis a márkát hozták volna vissza. Bár ezek a félelmek nem igazolódtak, és Berlin azóta is folyamatosan az eurózóna támaszának számít, jelentős mennyiségű márka maradt lakossági kézen, hiszen a Bundesbank korlátlan időre és pénzmennyiségre garantál visszaváltási lehetőséget a mai napig is, ha valaki meggondolja magát.
Európában több más nemzeti valuta is létezett, amik akár évszázados múltra tekinthettek vissza, a feltámadásuk azonban felettébb valószínűtlen. Az olasz lírát, ami a XV. század óta használatos volt egyes városállamokban, mostanra nagyrészt bezúzták. A gazdasági és pénzügyi minisztérium gondoskodott a líra begyűjtéséről és megsemmisítéséről is. Az olasz jegybank 2011. december 7-én megszüntette a régi líra bankjegyek visszavételét, ezért a kint maradt papírpénzek és érmék mostanra már csak a gyűjtőknek érnek valamit.
A francia frank vagy az osztrák schilling szintén csendesen távozott a mindennapi életből, de a spanyol peseta nem adta ilyen könnyen magát. 2009-ben egy kis város Spanyolország északi részén bejelentette, hogy boltjaikban újra elfogadják a pesetát az euró mellett. Murgadosban az eladók abban reménykedtek, hogy az emberek megkeresik elfeledett pesetáikat és azok elköltésével élénkítik a gazdasági válságban megcsappant forgalmat.
A spanyol központi bankban két évvel ezelőtt még mindig nem tudtak elszámolni 1,7 milliárd euró értékű pesetával. Lehetséges, hogy sokan felhalmozták pesetáikat, majd az átállás után megfeledkeztek róluk, a gyűjtőkhöz is biztosan került, de az is biztos a bank szerint, hogy volt aki csak egyszerűen elvesztette pénzét valahol. A jegybanknál korlátlan ideig lehet visszaváltani a bankókat, de az alkalmazottak szerint a hiányzó összeg fele soha se fog előkerülni.
Az eurózóna legújabb tagja egyébként Észtország, ott 2011-ben jelent meg az euró hétköznapi forgalomban. Az északi országban a „nagy bumm” stratégiát alkalmazva két hét alatt lezavarták az egész átállást, amihez 194 millió darab új euró érmét kellett verni.
Abban egységes a közös pénzt használó országok gyakorlata, függetlenül attól, hogy a kezdetektől tagjai-e az euróövezetnek, vagy az elmúlt években léptek be – mint például az észtek előtt a szlovákok, szlovénok, máltaiak, ciprusiak –, hogy a korábbi készpénzállományukat megsemmisítették.
Eltenni nem is lett volna értelme a régi pénzt, mondják pénzforgalmi szakemberek. És nemcsak azért, mert a 2000-es évek elején, az euró bevezetésekor senki nem számított olyan válságra, amelyben felmerül akár több tag kiválása is az eurózónából. Hanem azért sem, mert ezeket a pénzeket – a bankjegyfejlődés, a hamisítók és a hamisítások elleni védelem technikai eszközeinek innovációi miatt – már akkor sem lehetne használni, ha csak ki kellene hozni azokat egy böhöm nagy raktárból.