Az egykulcsos adó 2004-es bevezetése volt az a pont, amikor Magyarországon kezdtük észrevenni: a visegrádi országok korábbi rossz tanulója rákapcsolt. Pedig a befektetőbarát és jó marketinggel megtámogatott adórendszer már csak az utolsó elemek egyike volt abban a reformfolyamatban, aminek gyümölcse mára a nyolc százalék feletti gazdasági növekedésben és a 2009-re várható euróbevezetésben érett meg. Gondok persze akadnak bőven, Szlovákia fele semmit sem érez a fellendülésből.
Nincs szlovák gazdasági csoda. Az átlagos életszínvonal csak most éri utol a magyart, de Szlovákiában hatalmasak az egyes területek közötti különbségek, viszont az eurót, ami a fejlődés és fejlettség egyik fokmérője lett az átalakult országokban, másodikként vezethetik be a nyolc, 2004-ben csatlakozott volt szocialista ország közül. Erre még a csatlakozás évében sem mert volna senki gondolni. Pedig a jelek megvoltak.
Nincs szlovák gazdasági csoda. Ami volt, illetve van, egy igen egyszerű, és persze közel sem paradicsomi állapotokat, de az itthon hőn áhított fenntartható növekedést eredményező recept. A kilencvenes évek túlköltekező, a gazdasági növekedést jelentős részben állami beruházásokkal támogató fiskális politikája után volt egy kiigazítás, meg voltak reformok, és mostanra beértek az eredmények.
A hiány alacsony, az államadóssággal sose volt igazán komoly gond, az inflációt sikerült leszorítani, a beruházások az elmúlt években felélénkültek, termelnek, ezzel a növekedést tekintve a régió éllovasává tették az országot – lassan azt sincs értelme hozzátenni, hogy alacsonyabb bázisról indultak, és volt idő, amikor ennek köszönhették nagyobb számaikat.
A szlovák államadósság 2000-ben érte el a csúcsát: a GDP 49,9 százalékára rúgott. Bár Magyarországon egy ilyen adatért az elmúlt évek bármelyikében örömtáncot lejtettünk volna, ráadásul a maastrichti kritériumok is 60 százalékban szabják meg a határt (illetve az adósságnak tartósan csökkenő trendet kell mutatnia), Pozsonyt 2000-ben lényegében leírták a nemzetközi elemzők. Az államadósságot a 90-es évek elején az örökölt, a magyarnál jóval alacsonyabb, de még 1996-ban is tartott 30 százalék körüli szintről sikerült eszeveszett mértékben megnövelni.
Némileg más képet mutat az államháztartási hiány. Ez eleve inkább ingadozott már a kilencvenes években is, majd ugyancsak 2000-ben rekordot döntött, 11,8 százalékkal. Emlékezzünk: 2006-ban a magyar hiány a megszorításokkal együtt volt leküzdhető 9,2 százalékra, a kiigazítás nélkül bőven tíz százalék felett lettünk volna. Azaz miközben 2000-ben Szlovákia állt az államcsőd és a korona összeomlásának határán – igaz, még mindig jelentősen kisebb államadóssággal, mint mi bármikor –, nekünk az azt követő hat év alatt sikerült erre a szintre eljutnunk.
A Vladimir Meciar többszörös miniszterelnök fémjelezte években a szlovák vezetés úgy próbált jelentős gazdasági növekedést elérni, hogy – érdemi működőtőke-beáramlás hiányában – állami pénzekből finanszírozott beruházásokat. A szociális és politikai feszültségeken, különösen az 1994-es őszi, előrehozott választások után a politikai népszerűséget is életben tartani hivatott szociális osztogatás dívott, így már 1996-ban sikerült 8 százalék fölé ugrasztani az államháztartási hiányt.
1998-ban azonban jött Dzurinda-kabinet. Bár tevékenységének első két évében szinte minden mutató romlott, a költségvetési kiigazítást megkezdték. Ez 2001-re már eredményt is hozott, a hiány lefelé indult. Persze ezt a 2002-es választási évben újra sikerült elereszteni, a 2001-ben már 6,5 százalékra leszorított mutató 7,7 százalékra ugrott vissza. Bocsánatos bűn volt, ha a következő, 2003-as évet nézzük, amikor egyetlen nagy lépéssel sikerült 3 százalék alá vinni a hiányt.
A megszorításokkal sikerült visszaállítani a bizalmat is: már 2001-ben három százalék fölé ugrott a megelőző két évben siralmas, egy százalék alatti gazdasági növekedés. Az évekig stagnáló gazdaság, illetve a költségvetési kiigazítás együttesen azt eredményezték, hogy 2000-ben a vásárlóerő-paritáson mért, egy főre jutó GDP, amelyet erőltetetten egyfajta életszínvonal-mutatónak is nevezhetünk, csökkent Szlovákiában. (Magyarországon a növekedési ütem eltérő volt, de csökkenés 1997 óta, amióta az Eurostat méri, nem következett be.)
Ugyanakkor miközben az idén és jövőre Magyarország stagnál a tavaly elért 65-66 százalék közötti szinten, Szlovákia az idén már megelőz bennünket, jövőre pedig jelentősen elhúz, az Eurostat szerint 69 százalék fölé érhet, ha az EU27-ek átlagát 100 százaléknak tekintjük.
Az igazi, reformot jelentő intézkedések a második Dzurinda-kormány idején indultak be. A lépéseknek több itthon is ismert összetevője volt, kezdve a közszolgáltatások árának piacosításával. A korábban erősen dotált gáz- és áramárakból néhány év alatt teljesen kiépült az állami támogatás. Ennek eredményeképpen az áram vonatkozásban uniós összehasonlításban is az egyik legdrágább ország lett Szlovákia, de jelentősen emelkedett a víz- és a csatornadíj is. Ennek is köszönhető, hogy 2003-ban és 2004-ben igen nagy, 8,4 illetve 7,5 százalékos volt az infláció, noha azt 2002-re sikerült 3,5 százalékra leszorítani.
| 1995 | 1996 | 1997 | 1998 | 1999 | 2000 | 2001 | 2002 | 2003 | 2004 | 2005 | 2006 | |
| GDP-növ. | 5,7 | 3,7 | 0,3 | 0,7 | 3,2 | 4,1 | 4,2 | 5,4 | 6,0 | 8,3 | 8,5 (e) | 6,5 (e) |
| Államháztartási hiány | -1,8 | -8,6 | -6,7 | -4,8 | -6,4 | -11,8 | -6,5 | -7,7 | -2,7 | -2,4 | -2,8 | -3,4 |
| Infláció | : | : | 6,0 | 6,7 | 10,4 | 12,2 | 7,2 | 3,5 | 8,4 | 7,5 | 2,8 | 4,3 |
| Államadósság | : | 30,6 | 33,1 | 34,0 | 47,2 | 49,9 | 49,2 | 43,3 | 42.4 | 41,5 | 34,5 | 30,7 |
Fokozatosan megkezdték a szociális támogatások rendszerének átalakítását is. A korábbi években a Magyarországon is jellemző, a támogatás igénybe vételére, mintsem munkakeresésre ösztönző rendszer működött, a segélyezési gyakorlatot úgy változtatták meg, hogy a munkakeresés a korábban juttatásból élő rétegek elemi érdekévé vált.
Ez azt is eredményezte, hogy Szlovákiában lényegesen nagyobb szociális áldozattal jártak a megszorítások és a reformok, különös tekintettel arra, hogy az ország egyik legnagyobb problémája a korábbi években, de még most is a nagy munkanélküliség volt.
A ráta 2004-ben még 20 százalék körül mozgott. Azóta csökken ugyan, de most is jellemző az ország teljes kettéosztottsága. Pozsonyban és környékén már munkaerőhiány van, a keleti területeken, Eperjes és Kassa régiójában az amúgy is nagyobb szegénységet az álláslehetőségek hiánya is növeli.
Az országos munkanélküliség 2007 végére a korábbi felére, nyolc százalék alá süllyedt, miután 2003-ban jelentősen egyszerűsítették a foglalkoztatási szabályokat. Járulékcsökkentés ugyan nem volt, de a munkáltatók adminisztratív terhei jelentősen csökkentek, és enyhítettek az elbocsátás szabályain is, ami könnyíti a munkáltatók akár átmeneti időre szóló létszámemelési terveinek megvalósítását.
A segélyezési rendszer átalakítása különösen keményen sújtotta a roma lakosságot, amelynek aránya az össznépességen belül a magyarországihoz hasonló: az 5,5 milliós országban körülbelül 400 ezer roma él. 2004-ben éppen a juttatások megnyírbálása miatt tört ki Tőketerebesen egyfajta éhséglázadás.
A szociális juttatások megnyirbálásával, az ártámogatási rendszerek felszámolásával ma Szlovákia a GDP-jéhez mérten tíz százalékkal alacsonyabban tartja a költségvetés kiadási oldalát, mint Magyarország. Hasonló a helyzet a bevételi oldallal is: ez viszont már alapvetően a látványos, nagyon jó nemzetközi kommunikációval is megtámogatott adóreformnak köszönhető.
Az átfogó reform 2004-ben indult: a korábban a jövedelemhez kapcsolódó adókra, az szja-ra és a társasági adóra fókuszáló rendszer súlypontja a fogyasztási típusú adókra tevődött át. Ezeket könnyebb behajtani, hiszen lényegesen nehezebb az adóelkerülés, de nemzetközi példák sora igazolja, hogy az adózók is könnyebben elfogadják, megszokják őket.
A kezdeti aggodalmak ellenére a költségvetés egy pillanatra sem ingott meg: a 19 százalékos egységes személyi jövedelemadó-, áfa- és társaságiadó-kulcs teljes mértékben beváltotta a reményeket. Az szja-rendszerben megszűntek a korábbi kedvezmények, és bár eltöröltek számos kis adót és járulékot, így például az örökösödési illetéket is, a bevételek nem csökkentek. Ez annak is köszönhető, hogy 2004-ben a nemzetközi tőke bizalma is helyreállt. Egyre-másra érkeztek a beruházások Szlovákiába, a GDP-növekedés ekkor már 5,4 százalékos volt, egy évvel később 6 százalék, tavaly 8 százalék feletti.
A nyugdíjrendszerben 2004-ben elfogadott intézkedések alapján a munkavállalók 2005 január 1-jétől dönthetnek, hogy a hagyományos állami vagy vegyes finanszírozású felhalmozást folytatnak, és emelték a nyugdíjkorhatárt is.
Ugyancsak a 2004-hez kapcsolódik az egészségügyi rendszer átalakítása. Bevezették a vizitdíjat, és az 1994-es, kudarcba fulladt több-biztosítós modell után újra ösztönzik a magántőke megjelenését. A kórházakban a szűrővizsgálatokra helyezték a hangsúlyt, ezek ingyenesek, de aki elmulasztja őket, és kórházba kerül, érvényes biztosítása mellett is kell napi ötven koronát fizetnie.
A fentiek egy része azonban mára a múltba vész: a 2006-os választásokon nyertes Fico-kormány nemcsak a kampányban hirdetett hátraarcot. Ugyanakkor minden elemzés kiemeli: miközben a választási harcban, illetve utána is jellemző populista kommunikáció alapján komoly vissszarendeződéstől lehetett tartani, erre valójában nem került sor.
Ficóék hoztak ugyan néhány, a költségvetés kiadásait növelő intézkedést, emelték a minimálbért, és a közszférában is nőttek a fizetések, eltörölték az inkább elvi, mint költségvetési jelentőségű vizitdíjat, de ez még, különösen a mostani gazdasági növekedési ütem mellett, bőven belefér.
A tavalyi évet a jó értelemben vett rekordnak számító, 1,4 százalékos hiánnyal zárta a szlovák költségvetés, így egyébként is nagyobb a mozgástér. De úgy tűnik: miközben Fico korábban többször utalt az eurócsatlakozás eltolására, szükségtelen gazdasági áldozatokkal járó lépésnek beállítva azt, Pozsony mégis kitart a 2009-es céldátum mellett, és csak az infláció gyorsulása akadályozhatja meg a tervezett belépést.
Az impozáns makrómutatók, a várt korai eurócsatlakozás ellenére azonban Szlovákia komoly gondokkal is küszködik. A már említett, országosan 15 százalék körüli munkanélküliség nagyobbrészt az egyébként is szegényebb, keleti országrészt sújtja, ahol egyes területeken ennek a dupláját is eléri a mutató.
A következő évek fő kérdése, hogy a stabilnak tűnő jelentős ütemű GDP-növekedést és annak hasznát hogyan sikerül szétteríteni az országon – különösen azért, mert a most még mesterségesen is alacsonyan tartott infláció az eurócsatlakozással a várakozások szerint jelentősen meglódul.
Az árkiegyenlítődésben Szlovákia lassan beéri Magyarországot (az átlagos árszínvonal az EU27-eket száz százaléknak véve 58 százalék feletti, Magyarországon pedig kerek 60 százalék volt tavaly), de a folyamat a közös pénz megjelenésével biztosan gyorsul.
Ugyanakkor a szlovák tigris motorja egyhengeres: a növekedés döntő részét adó külföldi beruházások szinte kizárólag az autóiparhoz kapcsolódtak az elmúlt években, aminek veszélyeire több szakértő felhívja a figyelmet. Ezek nemcsak abban állnak, hogy a nyugati régióban letelepedett gyárak (a PSA, a KIA és a VW is ott van már Szlovákiában) nem képesek a keleti régió munkanélküliségét enyhíteni, hanem abban is: az alapvetően a kedvező földrajzi elhelyezkedés mellett az olcsó munkaerőt kihasználni érkezett gyárak tíz év múlva könnyen továbbállhatnak, ha a szlovák bérkonvergencia is erőre kap, a keletebbi államok infrastruktúrája pedig fejlődik.