A Ludwig Múzeum az elmúlt években már több magyar származású, ám külföldön befutott művésznek rendezett hosszú idő óta első, nagyszabású tárlatot. Eddig főleg fotósokkal (Robert Capa, Martin Munkácsi) próbálták bevonzani a közönséget – sikerrel. Moholy-Nagy László első ránézésre szikárabbnak tűnő művészete nem tűnik ilyen könnyű falatnak, pedig megéri a befektetett energiát.

Moholy-Nagy egész életében rengeteg műfajban alkotott. A kiállítás ezeket mind bemutatja, így a fotóktól a színpadterveken át minden mű alkotója formabontó látásmódjáról árulkodik. A kiállítás (amely több külföldi megálló után jutott el hozzánk) erőssége abban rejlik, hogy ezek mellett rengeteg mozgóképet is láthatunk. Moholy-Nagy filmjeivel itthon még sosem találkozhatott ilyen teljességben a magyar közönség. A húszas és negyvenes években készült filmjeiben olyan, akkoriban teljesen újszerű vizuális eszközökkel élt, hogy a mai nézőt is beszippantják a  lassan száz éve rögzített események. A nagyvárosi cigányokat úgy örökítette meg némafilmen, hogy nehéz nyugton ülni, miközben nézzük őket. A Ne zavarj című filmet tanítványaival közösen készítette – meghatározása „zenés film”, és egy-két pillanatában már megelőlegezi a két évtizeddel később felbukkanó videoklipeket is.

Az elmúlt egy-két évben több hazai kiállításon is felbukkant már mutatóba pár darab az életműből, főleg a Bauhaussal kapcsolatban, melynek Moholy-Nagy meghatározó tagja volt a két világháború közti Németországban. A Ludwig kiállításán hangsúlyosabban van jelen az amerikai korszak, és Moholy-Nagy itteni pedagógusi szerepe. A Bauhaust gyakran komoly dolognak képzeljük el, szögletes, humortalan ténykedésnek – a Moholy-Nagy Bauhaus-elveken alapuló chicagói iskolájáról készült bemutatófilmet látva ez az elképzelésünk teljesen megváltozik. A diákokat folyamatos kísérletezésre buzdították. A háborús anyaghiány olyan olcsó anyagok (fa, műanyag) szokatlan felhasználására késztették őket, hogy az eredményeket a kortárs design pápái is büszkén bevállalnák. Ha valakit érdekel a negyvenes évek legmenőbb telefonja, vagy a hintaszék, ami teljesen hátradönthető, érdemes megnéznie a design-műhelyekről a Moholy-Nagy és a diákok által készített filmet. A vitathatatlan csúcspont, amikor két jólfésült tanuló demonstrálja, hogyan kell villanykörte segítségével grillcsirkét készíteni újrahasznosított kukából készült sütőhengerben. A korrajz a felhasznált anyagokon kívül is megjelenik: Kepes György ekkoriban kamuflázs-kurzust tartott, ahol egész települések álcázására készítették fel a nebulókat. A filmből az is kiderül, hogy a csöpögtetéssel, folyatással és fröcsköléssel nem Jackson Pollock kísérletezett először – az alkotási metódus a Bauhausban mindennapos volt.

Moholy-Nagy fotói ugyanolyan elevenek a maguk módján, mint filmjei, vagy szövegei (filmvázlata, A nagyváros dinamikája szinte kitör a tárlóból, hogy füstölögve elrobogjon az állatkert tigrisei és a gyárkémények között). Nemcsak használta az új médiumokat, hanem rá is kérdezett, mitől épp ezek a modern kor ábrázolására legmegfelelőbb eszközök – rengeteg könyvet írt, hogy közelebb vigye olvasóit az akkori kortárs művészet megértéséhez. Jól ismert fotogramjai vagy fotómontázsai mellett a kiállítás egyik meglepetése, hogy a színes fényképezéssel is már a harminc évek közepétől foglalkozott – színes képei eddig ismeretlen oldalát mutatják meg a látogatóknak.
Aki most ismerkedik Moholy-Naggyal, annak a Ludwig kiállítása átfogó képet ad az egyik leginspirálóbb magyar művészről, aki rövid élete alatt (51 évet élt) folyamatosan kísérletezett, megújult, és a jövő művészeit is a kíváncsiság útjára terelte. Aki már ismerte az absztrakt, fekete-fehér Moholy-Nagyot, az pedig rájöhet, hogy a kép sokkal színesebb és mozgalmasabb, mint ahogy hitte.