A Vujicsics együttes negyven éve élteti a délszláv zenei hagyományt, ellenállhatatlan lendületük mindenkit lenyűgöz. Az idén Kossuth-díjjal kitüntetett Vujicsics Együttes 1974-es indulását nemcsak az akkor kibontakozó táncházmozgalom segítette, de az is, hogy a Budapest környéki települések szerb kisebbsége megóvta vallási, nyelvi és zenei kultúráját. A zenekar a hagyományőrző feldolgozásmód útját választotta, vagyis nem értelmezte merőben újjá a délszláv zenei tradíciót, de oly módon adta tovább, hogy nemzetiségi hovatartozástól függetlenül bárki számára élvezetes legyen. Alig három évvel megalakulásukat követően, 1977-ben lenyűgözték a Ki mit tud? nézőit és zsűrijét is, és – Petrovics Emil zeneszerzőt idézve – technikai tudásuk, együttjátékuk és megnyerő előadói modoruk fényében nem lehetett kérdés, hogy ők viszik haza a népzene kategória trófeáját.

Az első nagylemezüket Vujicsics együttes címmel 1981-ben jelentették meg, majd a Szerb és horvát népzene, a Samo sviraj, a Vujicsics 25 és a Podravina következett, de számos színházi és filmzene is megőrizte játékukat. Autentikus előadásmódjukkal, tradicionális hangszereikkel és ellenállhatatlan kisugárzásukkal minden fellépésükön lenyűgözik közönségüket, de negyvenéves jubileumi koncertjük azok számára is meglepetéssel szolgál, akik végig követték pályafutásukat. Szörényi Levente és Tolcsvay László közreműködésével ugyanis egy régóta várt találkozás tanúi lehetünk, bizonyságot szerezve arról, hogy a Vujicsics együttes nem véletlenül érezte némelyik Illés- és Tolcsvay-szám hallatán, hogy dallamuk tamburák, harmonikák, hegedűk után kiált.