A nagyapám 80%-os látássérült. Ez annyit tesz, hogy képes érzékelni a fényt és a kontúrvonalakat, de az arcunk részleteit nem tudja felismerni. Amikor ránk néz, egy homályos képet lát ugyan, de vonásainkat, mosolyunkat és a szemünk ragyogását már képtelen észlelni. Ha nem tudnám róla mindezt, még csak nem is sejteném, hiszen meglehetősen magabiztosan jár-kel a világban. A harmincas éveiben kezdett el rohamosan romlani a látása, s egy ritka genetikus betegség miatt biztosra vették az orvosok, hogy egy nap teljesen megvakul majd. Hogy pontosan mikor, nem tudták megmondani, a végkimenetelt illetően azonban egyértelműen nyilatkoztak. Hogy őszinte legyek, egészen máig, alig gondoltam bele a helyzetébe, hiszen számomra mindig összeszedettnek és határozottnak tűnik. Amikor azonban a Láthatatlan Kiállítás végére érve megpillantottam a reményt sugárzó vékonyka fénycsíkot az ajtó alatt, rögtön a hetvenkét éves nagyapámra gondoltam: számára nincs ott a csodás küszöb, melyet átlépve visszatalálhatna a fénybe.

Ez a kiállítás nem csupán különleges élmény, hanem egy igazán meghatározó tapasztalat, ami hosszú évekig velem marad majd. Az első kedves segítőnk a Braille-írás rejtelmeibe próbált bevezetni minket: higgyétek el, egyáltalán nem könnyű metodika, még a keresztnevem begépelése is meglehetősen bonyolult feladatnak tűnt. Ezután beléptünk a sötétség birodalmába, ahol egy barátságos hang kísért minket az úton. Magunk mögött hagytuk komfortzónánkat és a világot, ahogy addig ismertük, s valami egészen váratlan, meglepő, s olykor félelmetes élményben volt részünk. Belegondoltál már valaha abba, hogy a vak emberek semmit sem látnak? Abszurdnak tűnik, tudom, de még ha meg is próbálnánk, nem tudjuk elképzelni, hogy valójában mit is jelent ez. Néhány perc alatt a legegyszerűbb tárgyak is akadállyá váltak: egy kilincs, egy kicsi konyhai szekrény vagy szék. Pár lépcsőfok, majd egy hídon való átkelés félelmetesebbnek tűnt, mint bármi, amit eddigi életem során megtapasztaltam. Nem a cselekvés maga, hanem a bizonytalanság: fogalmad sincs, mivel találod magad szemben. Kísérőnk huszonhat évesen vakult meg. Két kérdés volt a fejemben, amit mindenképp szerettem volna feltenni. Először is mindig foglalkoztatott, hogy vajon melyik rosszabb: vakon születni, vagy később elveszíteni a látásod. A türelmes válasz így hangzott:

“Akkor egyből visszakérdeznék! Szerinted melyik rosszabb: ha beleszületsz valamibe vagy ha belekényszerítenek? Engem belekényszerített a betegségem ebbe az állapotba, de tudom, milyen volt előtte. Ez a legmegrázóbb az egészben."

Megjegyeztem, hogy milyen szívesen megpróbálnék zongorázni a sötétben anélkül, hogy látnám a billentyűket. Erre a kedves hang maga felé invitált, majd kézen fogott és a hangszerhez vezetett. Korábban úgy gondoltam, hogy az átlagnál jobb a hallásom, mégis hosszú percekbe telt, míg megtaláltam a keresett hangot. “Ray Charles nem volt semmi” – gondoltam. Valami földöntúli, ahogy zenélt! Miután végigbotorkáltunk a nappalin, kilyukadtunk egy másik térre, mely úgy hangzott, mintha egy utca lett volna. Miközben szépen lassan haladtunk a zöldséges stand felé, több tárgyba is beleütköztem: bicikli és egy halom zöldség, amit természetesen tapintás által kellett felismernünk. Rendkívül érdekes tapasztalat az érzékszervek transzformációja: a szem a körülöttünk lévő információ nagyjából 80%-os befogadásáért felelős. Amint kikapcsoljuk a látásunkat, a hallás, a szaglás és a tapintás igyekszik pótolni a kiesett csatorna hiányát. Az agy egyszerre sokkal jobban összpontosít a többi érzékelési módra, mi pedig megpróbálunk alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. Az utcafront után az erdő következett. Miután óvatosan átlépdeltünk egy hídon, betértünk egy kis faházba, ahol végigtapintva a csempét a falon és az edényeket a kis konyhában, egy pad simogató biztonságában pihentünk meg. Túránk utolsó helyszíne a bár volt, ahol próbáltunk apróval fizetni rendelésünkért, a pénzérmék tanulmányozása azonban szintén kihívásnak bizonyult. Feltehettem második kérdésemet is: mégis hogyan lehet egy ilyen tragédiát ép ésszel átvészelni?

“Természetesen nem volt könnyű. Huszonhat évesen teljesen más életet képzeltem el magamnak. Összetörtem. Aztán találkoztam egy professzorral, aki azt mondta nekem, hogy a vakság nem kifogás, csak egy állapot. Ez a mondat áramütésként hatott rám, azóta is erre gondolok a nehéz időkben. Vak vagyok, de nem világtalan. Van világom, van életem. Közel tíz éve boldog párkapcsolatban élek, egyszer családot is szeretnék. Igen, minden nap kihívásokkal kell szembenéznem, az olyan egyszerű dolgok, mint a vásárlás is nehézséget jelenthetnek. De én is élem az életem.”

Ha valaha rossz napod van, vagy épp az önsajnáltatás édes illúziójába menekülnél, akkor egy ilyen pillanat felér egy ébresztő, jóságos atyai pofonnal. Ott ültem fáradtan és ijedten a teljes feketeségben, s hogy mit tanultam? Az emberség a legnagyobb sötétségben ragyog igazán.

Mező Dóra

16_12_06