Nem minden egyformán popzene
Amikor harminckét évvel ezelőtt egy londoni pubban húsz-huszonöten kitalálták, hogy világzenének fogják hívni azt, amit ma világzenének hívunk, az elsődleges motiváció a zenei kíváncsiság és az eliparosodott popzenei piac által okozott kiábrándultságból keresett kiút volt. Nem véletlen, hogy a világzene első generációjának talán több köze van a punkhoz, mint a popzenéhez. A zeneipari marketing-álszentségből akkor a wolof nyelvű szenegáli dalok, a magyar táncház, az indiai szufik, az örmény dudukosok, a brazil tropicalia őszintesége jelentette a kiutat, adta vissza a zene vélt tisztaságát. Azok számára, akiknek a zene elsősorban a szabadságot és a felfedezés izgalmát jelentette, a harmincas-negyvenes években a dzsessz, az ötvenes- hatvanasokban a rock and roll, a hetvenes-nyolcvanasokban a punk és az alternatív, a nyolcvanas-kilencvenesekben pedig a világzene és azzal párhuzamosan megjelenő elektronikus zene volt és maradt a legfőbb kiút a sablonos unalom és az elüzletiesedés világából.
„Ez e legjobb, ami most Budapesttel történhetett” – írtuk a fesztivál első kiadásáról szóló kritikánkban és nem a levegőbe beszéltünk. A Budapest Ritmo éppen ilyen élményeket kínál: sokfélét, nem mindig és mindenkinek tetszőt, de mindig meglepőt, felrázót, őszintét. Nem véletlenül hívják az ilyen eseményeket Nyugaton „discovery” fesztiválnak, azaz felfedező fesztiválnak: az ilyen rendezvényekre nem a szupersztár fellépők kedvéért megyünk, hanem hogy halljunk valami újat, csodálkozzunk rá egy előadóra, szeressünk bele egy műfajba vagy égjen bele egy dal örökre a playlistjeinkbe.
Hallgass bele az idei Ritmo zenéibe!
A Budapest Ritmo idei felhozatala is bőven kínál lehetőségeket az ilyen felfedezésekre és olyan élmények és előadók befogadására, akik közül néhányhoz hasonlót sem szoktunk évszámra látni Budapesten. A fesztivál szervezői nem youtube-videók alapján hívnak meg fellépőket, hanem a szó szoros értelmében felkutatják őket, nyitott szemmel járva a világot a Kisüzemtől a norvég fjordokon át Albánia ottomán városaiig.
Ott van például Asmaa Hamzaoui, aki forradalmat csinált azzal, hogy első nőként játssza a Marokkóban korábban évszázadokig a férfiak privilégiumának számító gnawa-t – és a zenekara is kizárólag nőkből áll. Vagy Girma Béyéné, a már visszavonult, de aztán reaktivált etióp funklegenda, aki a magyar fülnek nagyjából annyira hangzik egzotikusnak, mintha a Trónok harca valamelyik periférikus népe fakadna dalra, miközben az Enkén Yélélebesh című számának ott lenne a helye minden háztartásban. De nem kell, hogy valaki ilyen messziről jöjjön ahhoz, hogy egy új világba csöppenjünk a zenéje segítségével: az olasz Maria Mazzotta és az albán Redi Hasa (egyébként a világ egyik legjobb csellistája) duója, vagy a norvég Gabriel Fliflet és Ole Hamre párosa percek alatt beszippant.
A lengyek Kroke pedig mintha arra lenne specializálva, hogy a zenéjével távoli, képzelt világokba repítsen, a portugál fado-t, amelyet itt Gisela Joao képvisel majd, eleve az elvágyódásra találták fel. Cesaria Evora dalait pedig talán az is ismeri, aki nem tudja, hogy az ő dalai, de itt most egykori zenésztársai és a mai Zöld-foki szigeteki énekesnő-válogatott fog emlékezni rá.
Amikor álmodozásról és elszállásról beszélünk, nem feltétlenül a zene tempójáról van szó. A már említett Girma Béyéné, a Rumbaristas, a Romano Drom, Marko Markovic, a Los Orangutanes, Mamadou és a Sama Yoon vagy a Bubliczki olyan ugrálós bulit csinál, amit csak az különböztet meg egy nagy fesztiválkoncerttől, hogy nem lépnek a lábadra, közelről látod a színpadot, sőt, utána akár még dumálhatsz is a fellépővel. És még le sem öntenek sörrel közben.
A Budapest Ritmo-ról bővebben a fesztivál honlapján olvashatsz.