Már épp azon voltam, hogy kiposztolom, milyen botrány tört ki a kenti meztelen bringás felvonuláson, amikor elém került Máté posztja a szerzetesrendekről és egy igen kemény szóviccről. És rájöttem, hogy azért ez jobb téma. Egy kampányról van szó, melyben négy szerzetes mesél magáról, közülük minket most Ármella nővér érdekel.

A gyönyörű tájszólásban beszélő idős apácáról készült film tényleg jól sikerült: kedves, bájos és érdekes – még akkor is, ha helyenként szinte hallom a rendezőt:

tessék lehajolni azért a virágért és megszagolni!

Tulajdonképpen a bringázás is ilyen rendezői utasítás lehetne, de egyből látszik, hogy nem az. 3:30-tól van egy röpke bevágás, ahol a kerékpározásról beszél.

Szabadságélményt ad a kerékpár. A kocsi azt nem adja.

Tök jó látni, hogy nem politikusbiciklije van, hanem olyan, amit tényleg nap mint nap használ. Ott egy csomó másik közt, egy fedett tárolóban a rendház udvarán. És igen, nem egy EU-s pályázaton nyert céges kirakatflottáról van szó, hanem kinek kinek a saját gépéről.

Hogy ez különleges-e? Tulajdonképpen nem. Szerintem ez az a generáció, amelyik teljesen természetesen használta/használja a kerékpárt olyan kisvárosokban, mint Hódmezővásárhely. Meg a még kisebb településeken, és Budapest fejlesztések nélkül kerékpározhatónak maradt, külsőbb részein.

Remélem a morcosabb pesti nagyurak is látják: nem minden bicklihasználó „drogos, bölcsész, anarchista, liberális bringafutár” (via).