A Közvágóhídnál találkoztunk Gabival és Spirk Joe-val, szombaton 10 órakor. A koncepció egyszerű volt: minél közelebb a vízhez körbetekerni a szigetet. A Kvassay hídon át egészen a Weiss Manfréd út végéig jól kiépített kerékpárút visz. Érdekes tény, hogy egyes vélemények szerint a Weiss Manfréd úton vezetett az első, ráadásul a kocsiúttól szintben elválasztott kerékpárút Budapesten. Később megszűnt, 2012-ig tartott, míg visszaépítették.

A bringaútról a Terelő utcán tértünk le, hogy elérjük az egykori gyárterület főútját, a Központi utat. A Fémmű csarnokai közül ma már nagyon kevés működik eredeti funkciójában, számos kis vagy közepes cég bérli őket. Itt készülnek például a Bubi biciklik is.

Az ipari miliő még mindig megvan, az épületek nem változtak (legfeljebb bugyiszínre festették őket), kétméteres magasságban csövek hálózzak be a területet. A Nagykalapács utcánál megálltam egy pillanatra, hogy rögzítsem, itt szombat délelőtt is zajlik az élet. Sok mindenre számítottam, de egy rózsaszín fürdőköpenyes nő felbukkanására nem.)

  

Flashback: Életem első 30 évét Csepelen éltem le, ezért a túra során egy csomó helyen bevillantak régi sztorik. Nagybátyám, aki a gyár első számú erősáramú villanyszerelője volt, 1985 körül vitt be a Csőgyárba az olvasztárokhoz, hogy ez a biztos, jól fizető állás kell majd nekem (a frissen végzett repülőgép-szerelőnek). Irtózatos hőség volt a csarnokban, dőlt a nyers vas a kemencéből, sárgán világított a félhomályban. Fél óra után volt annyi ideje az egyik olvasztárnak, hogy váltsunk pár szót. Hamar kiderült, hogy ő is repülőgép-szerelőként végzett. Gondosan megvárta, míg nagybátyám odébbáll egy kicsit, majd az ordította a fülembe a nagy zajban: „Ha jót akarsz, ide ne gyere dolgozni!” Megfogadtam a tanácsát, és jól tettem. Tíz év múlva az üzem bezárt, a szélnek eresztett olvasztárok és erősáramú villanyászok nagy része alkoholista lett, és korán meghalt.

A gyár központját a Dunai lejárón hagytuk el, a Duna mellett Perem és a Salak utcán gurultunk ki a Rózsa utcáig, ahonnan régen komppal lehetett átjutni Budafokra. Itt egy kóbor kutya miatt jobbnak láttuk a Duna felé venni az irányt földúton. Elég gyorsan elértük a Vízmű csáposkútjai mellett haladó, kitűnő minőségű aszfaltutat. De korán örültünk: a Vízművek bázisának kapuja egy kilométer múlva elzárta a tovább utat, vissza kellett fordulni egészen addig, ahol bejöttünk, és kimenni a II. Rákóczi Ferenc út széles járdájára. 

Flashback: Itt működött nem messze Csepel második rockkocsmája, a Red Cseppelin a kilencvenes évek közepén. Gyakori vendég voltam kerékpárral a hajnalig húzódó Vidámpark- vagy Pál Utcai Fiúk-koncerteken. Az egyik koncert után hazafelé imbolyogva majdnem elütöttem egy pár hetes kiscicát, aki vékony hangon nyávogott a járda közepén. Fel akart mászni a lábamon. „Te akartad, de nem tudod mit vállalsz” – mondtam neki, feltettem a nyakamba, és elindultunk. A kiscica megérezte a bizonytalan mozgást, és éktelen nyávogásba váltott. Szinte szirénázva mentünk végig a főúton. Egy éles kanyarnál megtörtént a baj, és nagyot taknyoltam. A macska persze időben leugrott. Leporoltam magam, és tovább indultam volna, de úgy tűnik, a cicát nem rázta meg az eset, mert rögtön magától a nyakamban termett. Hazavittem, meg is maradt egy jó darabig.

A láthatatlan fegyveres őrrel védett területen

A bázis után, a Vízművek lakótelep háta mögött ismét megkíséreltük a letérést a Vízmű csodálatos útjára. Ezúttal szerencsénk volt, 6-7 kilométert suhantunk a csáposkutak szervizútján. Az aszfaltút földútba váltott, ami a tököli reptér vonalában levő Árnyas horgásztónál állt meg. A tó büféjéről az egyik pecás így kommentelt az egyik horgászoldalon: „A büfében tevékenykedő paranoiás buggyant öreglányt pedig kerüljétek. Görbüljön!” Ehhez képest velünk teljesen normális volt.  

Flashback: Kamaszkoromban gyakran jártunk ki bringával a tököli reptér innen pár száz méterre álló kerítéséhez, és nyálcsorgatva néztük, amikor a MiG–21-esek rátolták a forszázst, és fülsiketítő robajjal elsüvítettek felettünk. Vicces, hogy pár év múlva gyakorlati órán a tanműhelyben épp egy ilyen MiG–21-es hajtóműbe másztam be kialudni az előző este fáradalmait. Sajnos a horkolásom lebuktatott, bár Halász tanár úr állítólag először nagyon megdöbbent a már rég leállított hajtóműből érkező zörejeken, csakhamar a fülemnél fogva húzott ki onnan. A katonai repülés már rég megszűnt a reptéren, amiről megbízható rendszerességgel felröppen, hogy Demján Sándor bevásárlóközpontot/lakóparkot akar építeni rajta. De nem épít ott senki semmit.

Az Árnyas büféből jókedvűen indultunk tovább, elhaladtunk a tököli kompnál a bádogból készült papírhajó-vasmacska-rozsdás IFA-háromszög mellett. Joe vágott előre, és bekeveredett az ártéri erdőbe egy kis úton. A kis út még kisebb lett, végül  csapássá szűkült, hogy combtájékon a csalánszőnyeg, melltájékon pedig valami tüskés bozót zárt össze előttünk. A nagy csörtetésben defektet kapott az első gumim, amit végül kint a tököli út mellett szereltünk meg. A pumpánk sajnos otthon maradt, ezért szigethalmi unokaöcsémet kellett riasztanom, ugorjon ki hozzánk a Skodájával felfújni a kerekemet.

  Flashback: 16 évesen a Szigethalom határában álló Csepel Autógyárban dolgoztam nyári munkán, hogy összejöjjön az áhított Czetka motorkerékpárra a pénz. Légcsöveket raktam be Ikarus-alvázakba a szerelőszalagon. A szalag sose állt meg, ha enni akartam, előre kellett dolgozni. A 38-as busz vitt ki reggelente a 6 órai műszakra, az utastérben mindenki elaludt az egyhangú motorzörgésben. Sokáig jól szórakoztam azon, ahogy az alvó emberek dominóként dőlnek a padlóra a halásztelki nagy kanyarban, amíg egyszer az én arcom is olajos padlón csattant. Ez volt az első pofonom az élettől.

Az eltékozolt időt a belső gáton haladó autóúton hoztuk be, átlag 30 km/órás sebességgel tekertünk le Szigetújfaluig. (Ezen a kis forgalmú úton halad az E6-os nemzetközi kerékpárút is, ami az M0-s hídon jön át a szigetre Dunaharasztinál, majd Szigetszentmiklós, Szigethalom, Tököl után ér be Szigetújfalura, hogy aztán Ráckeve felé fordulva ott megint elhagyja Csepelt.) A faluban útbaigazítottak a legjobb vendéglátóhelyhez, a Duna melletti Rév büféhez. Kicsit tekerni kellett, az Ercsibe átvivő rév melletti büfében echte dunai hekket ettünk, barna Szalon sörrel leöblítve.

Itt kapott el minket először az a lelassult chill-érzés, ami innentől meghatározta az egész túrát. A lassan hömpölygő Duna a félóránként egyencsíkos pólóban előimbolygó, roppant ráérős, révészekkel annyira lehűtötte az idegeinket, hogy innentől nagyjából magunk mögött hagytuk az összes nagyvárosi neuralgikus nyűgöt. Joe az ebéd után visszafordult, hogy még elvigye gyerekeit a Múzeumok Éjszakájára, mi meg tovább tekertünk a Vízművek parton húzódó, hosszú és kifogástalan műútján.

TIL: A Csepel-sziget nyugati oldalát szinte végig lefedik a Vízművek ivóvízbázisai. A csáposkutak a Duna kavicságyán átszűrt ivóvizet szipókáznak, és innen látják el a főváros jelentős részét. A kutak környéke sérülékeny, ezért védeni kell sok mindentől. Az ide vezető utakat sorompóval látják el, táblákon jelzik, hogy kamerával figyelik, és fegyveres őrrel védik. A tábla szerint tilos kocsival behajtani, kempingezni, meg egy csomó dolgot, de például a sorompókat úgy alakították ki, hogy kerékpárral be lehet menni mellettük. A jogszabály elvileg az úttól beljebb levő kutak közvetlen területét védi, de nem kaptam egyértelmű választ arra, hogy ezeken az egyébként gyönyörű helyeken lehet-e biciklizni, vagy sem. 

A lelassult idő nyomában

A part menti út végén át kellett vágnunk a gyümölcsösök mellett haladó poros szekérutakon, hogy kiérjünk a lórévi műútra. A por mély volt, Gabi majdnem elsüllyedt benne. A cseresznyeszedők ámulva nézték, hogy keveredett ide, a sziget elzárt végébe két kerékpáros. Lórév olyan üres volt, hogy nemcsak büfét vagy boltot nem találtunk, hanem összesen csak egy emberrel találkoztunk benne. A helységnévtábla és az utcatáblák is mind kétnyelvűek (magyar–szerb) voltak.

TIL : Az érdekes nevű település természetesen arról kapta a nevét, hogy már az Árpád-korban is itt hajtották át a méneseket a Dunán, lévén legkedvezőbbek az átkelési viszonyok. Az első letelepedők 1440-ben érkeztek Szerbiából, a török elől menekülve. Az elzárt településen máig többségben vannak a szerb nemzetiségűek, íme a kétnyelvű táblák megfejtése. Egyébként a Csepel-sziget déli felében sok szerb nemzetiségű él (elég Ráckevére gondolni, ami a nevében őrzi ezt), ez a magyarázata annak, hogy elég sok szerb rendszámú autót is láttam itt közlekedni.

A Lórévtől Makádra vivő 5 kilométeres műúton mindössze egy traktor jött szembe. A faluba érve rejtélyes E6-os tábla tűnt fel (a nemzetközi útvonal, ugye Ráckeve felé elhagyja a szigetet). Az első ember, akit megkérdezünk, hogy merre van hely, ahol a szomjunkat enyhíthetnénk, azt mondja: „Gyertek utánam, én is odamegyek.” A focipálya mellett áll a Sakáltanya, ott sűrűsödött a falu egyik fele. A másik a szomszédban tartott falunapon vigadott.

A felüdülést követően továbbhajtottunk aznapi végcélunk, a déli csücsök felé. Kocsmabéli friss ismerősünk elmondása szerint csak nyolc kilométer volt már hátra. Viszont az a nyolc kilométer a túra legszebb szakaszai közé tartozott, főleg a gáton futó része. Amikor megpillantottam a szabad strand után a folyóparton végighúzódó kempingrészt, már a szállás miatt sem aggódtam. A bérelhető lakókocsik, sátorhelyek nagy részét végig elfoglalták kisebb csoportokban a horgászok. A maga lusta, nyugalmas medrében zajlott az élet. Ezt a környéket tartotta nagybátyám (az erősáramú villanyszerelő) Magyarország első számú horgászhelyének, márpedig ha ő ezt mondta, akkor elhiszem.

Flashback: Nagybátyám már gyerekkoromban be akart avatni a horgászat titkaiba, de ehhez sajnos nem voltam megfelelő alany. „Sose tudsz megülni a seggeden!” – mondogatta. Ennek ellenére nekem is megvolt a magam kapitális fogása. A haraszti HÉV-híd lábánál akart nagybátyám süllőzni, és elvitt magával mindenesnek. A dolgom annyi volt, hogy időnként kiemeljem a merítőhálóba keveredett kishalakat, csalinak. Az egyik emelésnél igen nehéznek bizonyult a háló: beúszott ugyanis a kishalak mellé maga az 50 centis süllő is. Kiemeltem a talajra, ahol rögtön elkezdett ficánkolni vissza a víz fele. „Most mit csináljak?” – kérdeztem nagybátyámat, akinek tele volt keze-lába botokkal. „Hát fogd meg! – förmedt rám. – Csak vigyázz, mert szúr meg harap!” A feladványt úgy oldottam meg, hogy ráléptem a hal falkára, amíg nagybátyám kibontakozott a botokból. Így fogtam ki talppal életem első és utolsó halát.

Letáborozás előtt azonban még át akartam menni a tassi zsilipen. A zsilip környékén elég sok (tucatnyi) turista mutatta, hogy azért a zsilip a maga módján a régió nagy látványossága.

TIL: A Soroksári Duna-ág, azaz a Kis-Duna árvízvédelmével az 1838-as nagy árvíz után kezdtek el foglalkozni. Először a mai Gubacsi hídnál zárták le a Kis-Dunát. Csakhogy az árvizek alkalmával a Duna-ágat alulról, dél felől öntötte el a víz, ezért lent is el kellett zárni az útját. A tassi zsilip elődje 1910-ben épült. A létesítményt 1956-ban tönkretette a jeges árvíz, ezért elbontották, és megépítették helyette a mai hajózsilipet. A zsilipet 2000 és 2006 között újították fel. Az északi Kvassay-zsilipnek és a déli tassi zsilipnek köszönhetően a Kis-Dunán sosincs árvíz, a vízszint nagyjából állandó.

A zsiliptől nem messze van a neten korábban kikutatott Tassi halászcsárda. Természetesen ott akartunk vacsorázni, méghozzá halászlevet és süllőt. A csárdában éppen esküvő volt, de kaptunk asztalt. A halászlé jó volt, sűrű volt, de semmi különleges. A süllő viszont nagyon ízlett, már amennyi húst le tudtunk enni róla. (Jó drága volt viszont, csak a süllőért 4500 forintot kellett kiperkálni.) Később helyiek a zsilip melletti Maki büfét ajánlották inkább meleg szívvel, ahol azonban ottjártunkkor még nem kezdődött meg a szezon.

A vacsora után visszamentünk sátorhelyet keresgélni. Ahogy hangosan tanakodtunk a töltésen, felszólt egy hang, hogy van itt szállás. Így találtunk rá a Rózsa-szigeten levő horgászkempingre, ahogy a kinti parti sátorhelysorral ellentétben vécé, zuhanyzó, büfé (reggelivel) várt minket fejenként 800 forintért. A szigeten megtaláltuk a paradicsomot a horgászparadicsomban.

Második rész ide kattintva.