Van, aki szerint csak abból lesz downhilles, akit kivet magából a normális bringások közössége, és azért vesz magának egy drága terepbiciklit, hogy a többi számkivetettel lóghasson. Biztos létezik ilyen is, de ezekre az emberekre sokkal jellemzőbb a nyitottság, és a leküzdhetetlen érdeklődés a legkeményebb bringás sportág iránt. Érdekes szubkultúrákban mindig jó megmártózni, ezért barátaimmal nekivágtam egy idei országos bajnoki futamnak, múlt hétvégén, Eplényben. Egy a sportágban már közepesen jónak számító bicikli, védőfelszerelés, három napi ellátmány, ez kellett csupán és rengeteg elszántság. 

A Romet? Azt szurkolni hoztuk - mondja a parcella-szomszéd, mintha mi sem lenne természetesebb. Szemléltetésnek megy is egy kört az ősrégi kismotorral, amelyen a gázbovden egy szabadon lógó spárga, a kipufogója pedig egy másfél méteres, fém seprűnyél. A japán bosozoku-kultúra, és a szocialista ipar remeke itt, Eplényben forr eggyé, az Országos Downhill Bajnokságon. Hogy szurkolni hogy kell vele? Feltolják a pályára, és üresben húzzák a gázt, ha éppen a haver versenyköre jön. Kanadában, a sport egyik hazájában lánc nélküli láncfűrészeket túráztatnak a rajongók, de azért a Romet nagyságrendekkel érdekesebb megoldás.

A downhill nem komplikált sportág, egyszerűen minél hamarabb le kell érni a kijelölt pályán az enduró motorokhoz hasonló bringával. A megvalósítás már bonyolultabb, hiszen a szervezők mindent megtesznek azért, hogy ez a lehető legkeményebb legyen a feladat: sziklák, letörések, és ugratók nehezítik a megfelelő ív kiválasztását. Minden akadály kikerülhető, de legtöbbször bizony ott gyorsabb, ahol a legkevésbé akaródzik elmenni. Sokan elöl-hátul méretes teleszkóppal és rugóstaggal szerelt géppel mennek, ezek a megoldások néhány motorkerékpárnál is bonyolultabbak, míg mások merev vázzal próbálják teljesíteni a távot és vállalják a testüket menet közben érő kemény ütéseket, huppanókat. Természetesen az előbbi megoldás sokkal alkalmasabb a terepversenyzésre, már csak a pálya felülete miatt is, de volt olyan év, hogy merev vázzal álltak a dobogó tetejére.

És a downhillben - frusztráló, hogy nincs magyar neve - ez a legszebb, vagyis, hogy hetven százalékban még mindig az ember képességein múlik a siker. Semmit nem ér a milliókból összerakott, űrtechnikával szerelt csodakerékpár, ha az ember nem tudja megülni.

OB from rolee on Vimeo.

A versenyhétvege pénteken indul, szép lassan szivárognak be a csapatok a számukra kijelölt parcellákba. Hol egy szakadt Iveco érkezik, hol egy új Mercin lógnak az árban az autóhoz mérhető biciklik. Olyat is látni, hogy egy húszéves, önmagát alig vonszoló Swift esik be, a tetején öt bringával. Ettől függetlenül működik a közösség, mindenkinek van egy jó szava a másikhoz, de a problémás alkatrészeket is megszólják azért. Előkerülnek az arcok a facebook-profilok mögül, és a régi ismerősök is az ország másik feléből, akikkel eddig csak a versenyeken találkoztunk.

Kevesen veszik véresen komolyan a versenyt, a többség inkább a szórakozás miatt jön. A horgászszékkel együtt nyílnak a sörök, miközben két méterrel arrébb valaki bőszen állítgatja a futóművet, hogy tökéletes legyen az induláskor. A több fokozatban állítható kompresszió, és a mindenféle szelepek a Dakar-versenyautók alkatrészeinek összetettségét idézik. Rengeteget számít a pályához illő beállítás, és mint bármilyen versenysportban, a downhillben is a kompromisszum a lényeg. Például az igazán rázós szakaszokon a gyorsan mozgó első villa a jó, de egy emberesebb leléptetőn már probléma, ha nagyot rúg vissza.

Nincs a pályára egyezményesen kimondott ideális beállítás, ahány ember, ahány testalkat, ahány stílus, annyi lehetséges variáció elképzelhető. A fotelfizikusok kedvenc állítása, hogy egy dombon bárki le tud gurulni. Ennél természetesen jóval árnyaltabb a kép, hiszen kétszer ugyanúgy lejönni nagyjából lehetetlen. A folyamatos koptatástól pusztul a pálya, vasárnapra olyan gödröket fékeznek bele, hogy tengelyig eltűnik benne a kerék, és azt sem szabad elfelejteni, hogy a lényeg a sebesség. Amelyik ív az egyik körben még pont jól használható, a következőben már ott sincs. A legjobban azok a szakaszok tetszenek, ahol szűk csiki-csuki kanyarokon kellett átfűzni a bringát. Ezek többnyire olyan fordulók, amelyek kis sebességgel nem kihívás megcsinálni, de tempóval, úgy, hogy megmaradjon a lendület, már kihívás. Ez az igazi kihívás, vagyis a lendület megtartása, egy igazán ügyes versenyző végigfolyik a pályán. Fizikailag rendkívül kimerítő, a másfél kilométeren át tartó rázkódás megdolgozza az izmokat, az ujjak és a úgy általában a felsőtest másnap érezteti, hogy nem ez az ember természetes közege. 

A pályához felvonó is tartozik, ez ugyanaz a szerkezet, amelyet a sízők is használnak telente. Erre egy, vagy kisebb kényelmetlenségek árán két bringa fér fel, és tizenkét perc alatt leküzdi a 185 méter szintkülönbséget. Vérmérséklettől függően gurulnak az emberek, látszik, hogy ki megy valami koncepció alapján, és ki az, aki csak túlél lefelé. A verseny leginkább féktávon dől el, ezért ez az alkatrész is kellőképpen túlméretezett. A hasonló versenyeken már egyeduralkodó a tárcsafék, elvétve látni csak hagyományos, felniféket, szemben például a Tour de France-szal, ahol éppen fordított az arány a szabályok miatt. Utóbbinak nem az ereje kevés, de a hosszútávú használat miatt túlmelegszik, és ilyenkor drasztikusan csökken a fékerő.

A szombati nap intenzív edzéssel, telik, ilyenkor reggel tíztől délután négyig zúg a hegy. A kellemesen tapadós, nyirkos talajt por, és mély homok váltja fel, ezen sokkal nagyobb kihívás gyorsan menni. A sátrak környékén egyre többen mozognak, nézők, és versenyzők egyaránt. Utánozhatatlan a hangulat, mint egy fesztivál, csak gyér zene, és részeg barmok nélkül. 

A sport jellegéből adódóan veszélyes, a pálya több pontján is orvos felügyel, néha szükség van rá. Ma már igazán hatékony védőfelszerelésekhez lehet hozzájutni, de ha valaki ötvennel repül neki egy fának, ott legfeljebb enyhíteni lehet a sérüléseket. A sisak és a térdvédő kötelező, és egyre többen használnak nyakvédőt, ez a hám nem engedi megroppanni a gerincet, ha valaki fejre érkezne. Nincs olyan, hogy valaki elhatározza, most óvatos lesz, néha a legártalmatlanabb szakaszokon üt be a katasztrófa. Én egy csipkebokorral kerülök az egészségesnél közelebbi kapcsolatba, és ehhez csak egy túlvállalt kanyar kellett. Őszintén nem tudnám megmondani, hogy mi volt a hiba, az egyik pillanatban még gurultam, a következőben már a bokorban feküdtem, és irgalmatlanul sajgott a combom.

Az edzés végén mindenki átvándorol a szomszédos lejtőre, itt már gyakorolnak a fourcross versenyzők. Ebben a sportágban is a gravitáció a lényeg, igaz, a nyom jóval szélesebb, négyen gurulnak rajta egyszerre, erre utal az angol elnevezés is. A forucrossban nincsenek olyan durva akadályok, mint egy downhill ösvényen, de az ugratók hatalmasak, és a sokkal jobban belátható szakaszok miatt a nézőknek számára látványosabb egy-egy futam. A végén az győz, aki a négy induló közül elsőnek ér le, majd kieséses úton választják meg a bajnokot. A verseny sem rossz, de a pálya szélén az igazi a hangulat. A szurkolók legkeményebb magja egyértelműen a tokodi csapat - TacsiRAcing -, ők még azokat is üvöltve biztatják, akik csak feltolják a bringáikat. Duda, kereplő, síp, vagy épp a már emlegetett Romet, minden jöhet, csak hangos legyen.

Ugyanezek a bringások vasárnap sem feszülnek a futam előtt, beüt a rajthangulat. Az évek alatt kialakult hagyomány lényege, hogy a verseny előtti ideges pillanatokat hülyeséggel mossuk el, csapatunk ilyenkor egy elszabadult állatkertre hasonlít. Van itt kiugrott NAV-tisztviselő, szoba festő-mázoló, egyetemista, vegyi gépész, esztergályos, diplomás munkanélküli, és még egy darabig lehetne sorolni.

A versenykör más, mint az edzés, ilyenkor akármennyire is a buli a lényeg, megtolja az embert a hevület, és többet vállal, mint az edzés alatt. Ez vagy bejön, vagy nem, de az biztos, hogy már emiatt az érzés miatt megéri elmenni versenyre. Nekem egy 53. helyre futotta, ez azt jelenti, hogy az abszolút legjobb időt futó Zámbó Dávid majdnem fél percet - én 2:14-et, ő 1:46-ot futott - vert rám, de még a leggyorsabb, merev vázzal induló Németh Ádámtól is kaptam 16 másodpercet. egy másfél kilométeres pályán ez bizony rengeteg. Ha tehetik, egyszer azért nézzenek meg egy igazi terepbringás versenyt, utánozhatatlan hangulata van és ezen alig változtat, hogy ki, mennyit költött a felkészülésre.

Aki a részletes eredményekre kíváncsi, az itt megnézheti.