Az orvosi vizsgálatokon már túl van, munkája mellett így aktívan készülhet újabb nagy útjára Cseuz László. A 72 éves egykori testnevelő tanár Barcelona óta egyetlen nyári olimpiát sem hagyott ki, és júliusban Rióba is elindul. Ez lesz a hetedik olimpia, ahova biciklivel megy, Dél-Amerika pedig az ötödik kontinens, ahol tekerni fog. A favelláktól még ő is tart, de féltették már eleget. Azt mondja, innen is egyben hazajön majd.

Mégis mit csinálnék, ha nem dolgozhatnék? Sportolnék napi két-három órát, olvasgatnék még ennyit és utána?

 – vázolja Cseuz László, milyen keserves lenne számára a nyugdíjas lét, ha nem kapta volna meg a sportreferensi állást Pécelen bő két éve. A tizenötezres városban érkezése óta egymást érik a különféle diáksportversenyek; megszállott munkamoráljának hála, jó lehet ma sportkedvelő péceli iskolásnak lenni. Négy évtizednyi tanári pálya után kicsit sem enyhült lelkesedése, pedig nemrég még úgy tűnt, sehol sincs számára hely.

43 ezer kilométer az olimpiai falvakig

Cseuz László 72 éve a tökéletes példa a közhelyes igazságra: sosem késő újrakezdeni. Így volt ez nála élete közepén is, amikor válása után a triatlon tette egyenesbe életét. Mindig fontos volt számára a sport, 1988-ban, negyvennégy évesen viszont elhatározta, elindul élete első triatlonversenyén.

A kezdeti középszerű eredmények után keményebben edzett, mint fiatal éveiben valaha, mígnem korosztálya egyik legjobbja lett. A triatlonban idővel partnere lett lánya, akivel 1991-ben mindketten megyei felnőtt bajnokságot nyertek. Akkoriban találták ki, hogy eltekernek az olimpiára, Barcelona pedig nem is tűnt túl távolinak.

Három után azt mondtam, vége, Sydney-vel befejezem. Aztán jött Athén, ami itt volt a közelben, nem akartam kihagyni

– emlékszik vissza Cseuz László, hogy lett végül sorozat a barcelonai kalandból. Pedig a '92-es olimpiára nem úgy indultak neki akkor 16 éves lányával, Cintiával, hogy lesz folytatás. Az út ráadásul nem is volt problémamentes.

Volt, hogy autópályáról gyűjtötték be őket a rendőrök, máskor eltévedtek a Pireneusokban, egy bukás után pedig a mentő vitte el a lányát agyrázkódással és felszakadt fejbőrrel. Végül egy kórházi pihenő után értek haza, 5198 kilométerrel a lábukban, és amikor a szentesi fogadásukon megkérdezték, mi lesz Atlantával, rávágták, hogy mennek.

Útitársát elszólította a szerelem és a főiskola, Cseuz László pedig egyedül indult útnak négy év múlva, és azóta is minden olimpiára egyedül teker.

Két út között négy évet öregszik, amit sokáig úgy próbált ellensúlyozni, hogy útról útra többet várt magától. Barcelonába menet napi 160 kilométert tekertek átlagosan, az atlantai úton László 194 kilométert ment egy nap, Ausztráliában 214-et, az athéni úton, hatvanévesen pedig már 232-t. „Ez volt a csúcs, de ott már hajnaltól estig csak tekertem”  – emlékszik vissza.

Persze hagyhatott volna több időt magának, vagy mehetett volna a legrövidebb utakon, de mindig úgy fogta fel útjait, mint sportteljesítmény, és amennyit tudott, szárazföldön töltött.

Olvasott már rengeteg negatív kommentet a róla szóló cikkeknél, hogy könnyű ám eljutni Sydney-be, ha Ausztráliáig repül. Pedig kényesen vigyáz, hogy ne legyen könnyű útja. Pekingbe például csak azért indult nyugatnak, Európán és Észak-Amerikán keresztül, mert hallotta, hogy Belső-Ázsiában valószínűleg nem engednék át kerékpárral, buszos, vonatos potyázásra viszont gondolni sem akart. A repülést is igyekszik minimalizálni. Ezért amikor az atlantai útján csak Párizsból tudott New Yorkba menni, a repülőút előtt még eltekert Brüsszelbe, majd vissza Párizsba, hogy ne maradjon ki az a néhány kilométer.

A pekingi lett a leghosszabb útja: 11 428 kilométer. Itt már hagyott magának időt, három hónap alatt tudta le az utat, napi átlag 144 kilométerre csökkentve a napi adagot. Egy ideje már ráérősebben megy, de a nézelődés mindig is másodlagos szempont maradt.

Egyrészt, ezek az utak elsősorban tényleg határainak kereséséről szólnak; másrészt, ha kicsit turistásabbra venné, akkor sem lenne könnyű dolga. Az egyedül utazás egyik nagy hátránya ugyanis, hogy nem hagyhatja csak úgy hátra a bringát és a felszerelést.

„Nincs olyan, hogy bemegyek egy múzeumba, de egy áruházba sem tudok csak úgy elmenni vásárolni. Ezért általában benzinkutakon eszem, mert onnan kilátok a kerékpárra. Emiatt drágább is kicsit az út.”

Cseuz László nem is vágyik útitársra. Már az elején eldöntötte, hogy a lányán kívül mással nem is megy. Nem hiányzik neki, hogy alkalmazkodjon máshoz, és azt sem szeretné, ha az ő tempójához, rigolyáihoz kéne bárkinek idomulnia. „Nálam reggel fél hétkor ébresztő van; mindegy, mennyit mentem előtte. Aztán hajtás.”

Volt, hogy elütötték, de sosem bántották

„Peking előtt a konzul azt mondta, ha tehetné, megtiltaná, hogy menjek. Átmentem sok nagyon szegény vidéken Kínában, de csak megnéztek és körbeálltak kíváncsiságból, nem volt semmi veszélyes.”

Nem úgy odafelé, a végtelen kanadai utakon, ahol egyszer egy medve állta útját. Lánya korábban felkészítette a veszélyre, volt is nála medveriasztó, de végül egymás bámulását a medve unta meg előbb, és visszafordult az erdőbe. A kilométerek javát kietlen tájakon, a természetben teszi meg.

Ausztráliában kétszáz kilométerenként írt egy-egy várost a térkép. Odamentem, de sokszor csak egy benzinkút volt ott, legfeljebb még egy kemping.

Aztán az egyik ismerősöm megkért, hogy látogassam meg a magyar barátait, ott laknak Sydney fölött. Bő ezer kilométeres kitérő lett a vége, de elmentem. Arrafelé máshogy értelmezik a távolságokat."

Az ausztrál út nemcsak a távolságok miatt, de a külső körülmények miatt is különösen nehéz volt. Cseuz László annyira félt a kígyóktól, pókoktól, hogy külön pisilős kulacsa volt estére, nem mert kimenni a sátorból éjszaka.

Ami ennél is rosszabb volt, az a nyári ausztrál hideg. Nem engedte aludni, szinte óránként felkelt tornázni, hogy felmelegítse magát. Ráadásul itt történt vele egyetlen komoly balesete a huszonnégy év alatt. Adelaide-nél járt, amikor tőle nem messze két autó ütközött. Ebből ő még kimaradt, de a baleset elvonta a mögötte érkező furgonos figyelmét, aki elsodorta. Beverte a fejét, tele lett felületi sérülésekkel, felszerelése egy része tönkrement, és a bringáját is megviselte az ütközés.

Cseuz László szállásra egyedül az olimpiák helyszínén költ, útközben mindig vadkempingezik. Ha városban éri az este, igyekszik jól szem előtt lenni, és a városok központjában, főterein veri fel a sátrat, kietlen vidékeken viszont megpróbál a lehető legkevésbé látszani. Európában mindig könnyű a dolga, sok ezer volt diákja közül többekkel tartja a kapcsolatot, köztük olyanokkal is, akik ma már külföldön élnek. Ők rendszerint elszállásolják, ha tudják, hogy feléjük jár.

Se GPS, se táplálékkiegészítő, csak felkészülés

Az újrakezdés nemrég megint kényszerként került elő életében. A tanári pályán eltöltött évtizedek után nyugdíjas korára mellőzött lett szülővárosában, Szentesen. A város, amely korábban még olimpiai útjait is lelkesen támogatta, többé nem tartott rá igényt.

Bármit elvállaltam volna az otthon ülés helyett: úszómesterséget, öltözőfelügyeletet, korcsolyaoktatást, de azt mondták, már öreg vagyok, nyugodjak meg.

Így alakult, hogy különféle alkalmi munkák és egy hosszú álláskeresés után, egy lépésre a hetedik x-től, hátrahagyta otthonát, és 150 kilométerrel arrébb kezdett új életet. Így került Pécelre, ahol most egy albérletben él egyedül. Sosem nősült újra, lánya Kanadában lakik a családjával, fiával nincs kapcsolata. Jó ideje már három dolog tartja a felszínen: a munka, a testmozgás és a különféle olimpiák mint távlati célok – három és fél éve ez Rio.

Cseuz László nemrég fölényesen nyert egy nyugdíjasoknak tartott sportrendezvényen, amiért többek közt kapott egy jó adag táplálékkiegészítőt. Még csak meg sem kóstolta, nem hisz az ilyenekben.

Red Bullt még életemben nem ittam, az energiaital ízét sem ismerem.

A sokszor egész napos tekerések ellenére is a számára megszokott étkezést tartja, nem érdeklik a fehérjeporok, nem kalkulál külön a szénhidráttal: ha megéhezik, eszik. Azt mondja, ha lelkiismeretesen felkészül fizikailag, már mindent megtett. A futás évek óta kiesett, nem bírják az izmai, a triatlonból viszont megmaradt az úszás is. Elsődlegesen természetesen továbbra is bringázással tartja karban magát.

Most, hogy megint felkészülési időszakba ért, a július végi indulásig tízezer kilométert kell tekernie január 1-től. Ez átlag napi 50 kilométer, amit rendszerint munka után teker le, plusz van otthon egy edzőgépe, azon is eltölt jó néhány órát nyár közepéig.

A biciklijének – Peking és London után – ez lesz a harmadik útja. A hajtókart, a láncot, a bowdeneket, a fékpofákat, és amit még csereérettnek lát, kicserél majd indulás előtt. „Belsők, küllők, átmeneti külső, szerszámok – amit tudok, viszek magammal. Ha nagyobb baj van, akkor keresek rá segítséget útközben.” Egy kis kedvezményt kap a kerékpár felkészítéséhez is, de a hozzávalót is maga veszi, nincsenek mögötte nagy támogatók.

Nem bántam volna, ha több segítséget kapok, de sosem szerettem kunyerálni, még csak kezdeményezni sem.

Kisebb támogatásokat most is kap, lánya is segíti Kanadából, de az út hátterét a sportreferensi munkával teremti meg.

Amit biztosan nem visz most sem, az a GPS. Ajánlottak már neki, de sosem használta. Helyette egyszerű térképeket szokott magával vinni. Volt, hogy emiatt rátévedt az autópályára, de ennyi kockázat belefér. Általában nagyjából megvan az útvonal előre, de hogy mikor hova ér útközben, sosem tudja. Az időjárás, a szél, a terepviszonyok mind befolyásolják az ütemet, a fő, hogy a napi átlag meglegyen.

Most úgy tervezi, visszafogja magát. 5000 kilométer alá nem adja, de a napi elvárást visszaengedi 120-130 kilométerre. Amszterdamig elteker, onnan São Paulóba repül, majd átbiciklizik Rióba és vissza. Brazíliából nem sok jut majd neki, de arról a kevésről is sokan lebeszélnék. Azt mondja, a favellákat majd elkerüli, máskülönben nem tart az úttól. A városban már minden az olimpiáról szól, Cseuz László ezért csak drágán talált szállást, így nem is marad sokáig. Négy nap jut neki az olimpiából, az öttusázókat mindenképp megnézi, aztán ahova bejut, drukkol majd a helyszínről.

Ez lesz az első alkalom, hogy nem Szentesről indul, de úgy érzi, tartozik annyival Pécelnek, hogy ezúttal azzal fogja keretbe az útját. Hogy mi lesz Brazília után?

„A polgármester azt mondta, amíg ő itt van, nekem itt helyem lesz. Nem élek nagy lábon, mi másra költenék? 76 éves leszek a tokiói olimpia idején, ha leszek egyáltalán. Ha máshogy nem, elmegyek majd turistaként. A fő, hogy mindig legyen valami távlati célom.”