A hegyikerékpározás is csak olyan, mint a világ összes hobbija, vagyis nincs az a pénz, amit ne lehetne rá elkölteni. Mindegy, hogy az ember hosszú távú versenyekbe nevez, vagy egy downhill pályán töri rommá magát, esetleg szaltózni tanul, a jó felszerelésnek megkérik az árát. Így viszont joggal merül fel a kérdés, hogy mekkora az a legkisebb összeg, amennyiért terepezésre alkalmas bringát kapunk? A Decathlon szerint 59900 forint.

A B’Twin Rockrider 340-ért legalábbis ennyi pénzt kérnek, ráadásul hegyi bringának hívják. Hogy mi is számít hegyi bringázásnak, azt nehéz meghatározni, hiszen sokaknak már a szilárd útburkolat elhagyása is az, mások pedig csak akkor érzik jól magukat, ha nem marad bent a fogtömésük egy sziklás szakasz után. A legutóbbi hegyibringa-tesztünk után sok véresszájú montis kelt ki magából, hogy ők márpedig 130 ezerért – ennyibe került a drágábbik teszt bringa – még szelepsapkát sem vesznek, és egyébként is, öngyilkosság ilyen bóvlival hegyre menni.

Azt most hagyjuk, hogy ez mennyire sznob hozzáállás, mert nagyobb probléma, hogy ez egy lelkesebb kezdő kedvét is elveszi a próbálkozástól, pedig közel sem igaz, hogy egy olcsó gép teljesen használhatatlan.

Persze a hatvanezerért vásárolt Rockrider 340 nem hibátlan, közel sem az. Viszont a saját koordináta-rendszerében kezelve, vagyis első kerékpárnak egész jó. Mivel a tartósságáról csak több hónapnyi használat után lehetne képet kapni, igyekeztem minél keményebb terepen hajtani, és a legmeglepőbb az, hogy két hét alatt sem így sem lett semmi baja. Illetve majdnem, de ezt majd később.

Elsőre megdöbbentem, hogy a számomra kiutalt M-es méretű tesztbringa mennyire kicsi, aztán rájöttem, hogy két dolog csap be: az egyik az, hogy ez egy uniszex váz, vagyis a felső csövet lejjebb ívelték, ahogy egy női bringán szokás, a másik megtévesztő pedig a divatból éppen kifelé menő 26 colos kerék, ami az utóbbi idők 27,5-es tesztbicói után nagyon kulcskarika-szerű látvány. És ha már váz: a dekor elég rikító, és amellett, hogy a fókuszcsoport – a Napi.hu szerkesztősége – szerint 

Ennyi pénzbe természetesen nem fért bele rendes teleszkóp, csak egy rugós villát kapunk, és 80 milliméter rugóút ígéretét. Ebből nagyjából 5-6 centit mozog ki a villa, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy, valószínűleg a tesztbringa volt hibás. Van ugyanis a bal villaszár tetején egy állítókupak, amit ha tekergetünk, egy kis számsor jelzi benne, hogy mekkora testsúlyhoz megfelelő előfeszítést állítunk be. Ezzel nem lett volna baj, szépen peregtek a számok, ahogy forgattam a kupakot, csak épp ugyanolyan kemény volt, ha 55 kilóra állítottam, mint mikor 90-re.

Nyomkodás közben halk szuszogó hangot hallatott a villa, ami valószínűleg azért van, mert a becsúszószár, ami a műanyagperselyben mozog, annyira feszesen illeszkedik, hogy össze tudja sűríteni a levegőt, és csak akkor fúj ki, ha már elég nagy a nyomás, vagyis elég nagy pofont kap. Ennek jótékony hatása, hogy soha nem fog mechanikailag lekoppanni a villa, viszont menet közben használhatatlanul kemény. Fájdalmas abúzus árán sikerült ugyan megmozgatni, de már enyhén rázós úton is alig mozgott, összességében pedig 

Persze ez a probléma hamar megoldódik, hiszen a becsúszószárra felhordott zsír megfogja a port, ami aztán smirglipapírként kidörzsöli a perselyeket, így egyre kevésbé tömít majd. Amikor visszavittem a tesztbringát, megnyomkodtam néhány, eladásra szánt darabot az áruházban, és azok jól mozogtak, így simán elképzelhető, hogy egyszeri esetről van szó, de azért mindenkinek ajánlom az egyszerű ellenőrzést, mielőtt ilyen gépet vesz. Ha valaki sosem hagyná el a szilárd útburkolatot, csak a testhelyzet, és a masszív felépítés miatt venne hegyibringát, gondolkozzon el a merev villán, jobban fogja érezni magát vele.

Egyrészt könnyebb, másrészt nem rugózik feleslegesen tekerés közben, így nem nyeli el az erőnket. Sok gyártó csak azért árulja rugós villával a kerékpárjait, mert az komolyabb technika benyomását kelti, de egy valóban jó teleszkóp legalább 60 ezer forintba kerül. 

Nem kis probléma volt a gumival is, ami egy erősebb, aszfalton való fékezés hatására kiszakadt. A bringás farolgatásból a legtöbb ember 16 éves korára kinő, és nekem sem feltétlen az abroncsminta elpusztítása volt a célom, de feltűnt, hogy az amúgy rendkívül kemény keverékű, alig tapadó külső nem kopik, hanem darabok törnek ki a mintázatából. Felgyorsítottam cirka húsz kilométeres tempóra, majd blokkolóra húztam ma hátsó féket, és úgy 4-5 méternyi radírozás után csak a durranást hallottam. Az abroncson 

Gyerekként persze az volt a menő, aki először elérte a szövetet, de ehhez gyakran egy nyár is kevés volt, pedig azok a gumik sem voltak sokkal jobb minőségűek. Ez a fajta sérülés lehet a hibás széria sajátossága, de akár a túltárolás során elöregedett alapanyag is okozhatja. 

Jellemzően azokon az ösvényeken használtam Rockridert, ahol saját downhill gépemmel is járok, és bár negyed akkora sebességgel, az ösvény végére teljesen elmelegedő fékekkel, de halálfélelem nélkül legurultam az áruházi bringával. Ez annak fényében biztató, hogy egyáltalán nem erre találták ki, de nemhogy nem esett szét, még csak az 

hiszen szerkezetileg bírta, csak a valószínűleg szériahibás gumik, és a szintén elrontott villa adták fel.

A váltó és a fék is meglepő volt annak ellenére, hogy egyik sem nézett ki bizalomgerjesztően. A V-fék szárait lemezből préselték és a fékkar konzolja is műanyag, de csak olyan helyzetben sikerült túlterhelni, ahol egy kezdő már jó eséllyel nem fogja használni. Az ilyen, silányabb alkatrészekkel sajnos évekkel később jön el a probléma, amikor kinyúlik az anyag, és már csökken a fékerő.

A 21 sebességes váltó is meglepően jól működött, pedig például a hátsó lánckeréksor régi, kazettás szabvány. A marokváltó továbbra is borzalmas, ez a konkrét példány viszont az utolsó műanyagricniig megegyezik azzal, amit 15 éve az első hegyi bringámra szereltem, de tényleg, még a feliratok színe is ugyanaz.

Ez még egy viszonylag friss darab, így nehezebb vele véletlenül váltani, és átesni a kormányon, de ez azzal jár, hogy szándékosan váltani szintén nehéz. Amikor mégis sikerül átdobni egy fokozatot, maga az nem jár kattogással, sem recsegéssel, ha el bírjuk fordítani a marokváltót, akkor megbízhatóan emeli át a láncot. Biztató, hogy a hátsó váltót masszív fém keret védi, ez vélhetően sokat hozzátesz majd az élettartamához.  

A nyereg sem a legkényelmesebb, és markolatot is fogtam már jobbat, de arra, hogy valaki eldöntse, akar-e egyáltalán terepezni, ez a bringa is megfelel. Amíg ez eldől, az alkatrészek kitartanak, és mivel a váz nyakcsöve, papucstávolsága, és középcsapágya is szabványos, később akár jobb minőségű alkatrészeket is beépíthetünk a gyáriak helyére, bár kérdéses, hogy egy ilyen értékű, kifejezetten az olcsósága miatt szerethető bringát érdemes-e átépíteni.

Ha valaki rájön, hogy mégsem akar ezzel foglalkozni, legalább örülhet, hogy nem egy 300 ezer forintos bringa rohad el a pincében, vagy az erkélyen. Az biztos, hogy a 35-40 ezer forint között kapható áruházi csodáknál jobb választás a B'Twin Rockrider 340, de nyüstölni kéne két-három hónapig, hogy kiderüljön, tartósságot is kapunk-e a pénzünkért vagy sem.

Még több bringatesztre vagy kíváncsi? Kövesd a Kerékagyat a Facebookon!