Évek óta napirendben van a Budapestet az egyelőre még elég elkeserítő állapotú balatoni bringakörrel összekötő bicikliút kiépítése: az eredeti tervek szerint egy szakasznak már tavaly készen kellett volna lennie, de mostanra már az egész kacsalábon forgó kerékpárútnak úgy kéne csillognia mind a 106 kilométeren, mint a bazilika kilincsének. Ehhez képest még el sem kezdték az építést.

A tervezett bringaúttal kapcsolatban sok bringás értetlenül áll azelőtt, ugyan miért nem a nyílegyenes útvonalat választották a 7-es úttal párhuzamosan, ahol ráadásul részben már meg is vannak a kerékpárutak, és miért kell majd elég nagyot kerülni észak felé, az etyeki dombokon át. Úgyhogy az Indexben Tenczer Gábor kollégámmal kitaláltuk: ha törik, ha szakad, lebringázunk a Balatonra a Clark Ádám téri nullás kilométerkőtől; ő megnézi, mennyire járható a 7-es utas megoldás, én pedig tesztelem azt a nyomvonalat, amit hivatalosan kijelöltek.

Illetve akkor még nem tudtuk, hogy a „ha törik, ha szakad” nagyon jól hangzik, de ha az ember bringázni indul, akkor óvatosabban kell bánnia az ilyen szólásokkal.

De ne tekerjünk ennyire előre.

A kék sarokban: Tenczer Gábor

A Balaton felé leggyorsabb kerékpáros útvonalként adja magát a 7-es főút, amin a kilencvenes évek elején egy nap alatt gond nélkül letekertem Csepelről Balatonakarattyára és vissza. Azóta eltelt 25 év, megváltozott a forgalom, és az utóbbi időkben elterjedt az a legenda, hogy egy számjegyű főúton tilos biciklizni. Ezért meglehetősen tartottam most ettől az iránytól, mind a centizgető autósok, mind a bírság miatt.  Indulás előtt megkérdeztem Pető Attilát, a Kreszprofesszort, mégis mennyire lehetek szabályos. Mint mondta, tévedés, hogy a 7-es úton ne lehetne biciklizni, mert a főutakon is lehet, hacsak ezt a "Kerékpárral behajtani tilos" közlekedési tábla nem tiltja kifejezetten. Reméltem, hogy nem lesz ilyen szakasz, mert nem nagyon tudtam volna kikerülni. Emellett törekedtem arra, hogy lehetőleg kerékpárúton, kerékpársávon, vagy a kerékpározásra ajánlott utcákon haladjak, ahol lehet. Ebben a merretekerjek.hu térképe volt segítségemre.

Bálinttal a 0 kilométerkőtől indulunk, és együtt tekerünk a Duna melletti, valamint a Szerémi úti kerékpárúton a XI. kerületi Mezőkövesd útig, ahol kettéválik az utunk. Ezen a részen mindössze egy nyársként előre meredő, törött poller (úgynevezett Demszky-karó) jelenti az egyetlen veszélyt a Hengermalom út előtt.

Innen Hárosig nagyon kellemes, több helyen szépen kiépített, hamburgeressel, sült halassal, vendéglővel tarkított vízparti bringaút visz be egy maja dzsungelre emlékeztető rövid, elhanyagolt szakaszra, majd jön a Budatétény-Érd közötti bicikliút-káosz. Persze hozzá kell tenni, hogy már épül erre a bringaút, látszik, hogy hamarosan rendet vágnak az anarchiában. Érd határától az ajánlott kis forgalmú utcákon simán el lehet jutni a vasútállomásig, ahol viszont át kell cipelni a biciklit az aluljárón. Igaz, így meg lehet tekinteni a kortárs népművészet falfestményeit odalenn, egy hátborzongató Korda György arcképpel koronázva.

Tárnokig tehát alapjában biztonságos úton el lehet jutni, de ott nincs mese, rá kell térni a rettegett 7-es útra. Kerékpárral behajtani tilos táblát nem látok, sőt egy 7,5 tonnás korlátozás azt ígéri, hogy nagy teherautók, kamionok se fognak lenyomni az útról.

Hat kilométer után Martonvásár következik, ahol egy sárga csíkkal végig kerékpársávot hasítottak le a közútból. Ugyanúgy, mint utána Baracskán. Innen nem messze, Pettenden pedig jó minőségű kerékpárút kezdődik, ami bevisz Kápolnásnyékre, ahol a Fő utcára rátérve, hosszabb időre megszabadulok a kellemetlen 7-es úttól. 

A 7-es három településközi szakaszán tehát legálisan kerekeztem összesen tíz kilométert a Velencei-tóig. 

Az ő kedvükért nem lenne hülyeség valami felfestéssel jelezni, hogy itt a bringások is legálisan tekerhetnek. Kerékpárral behajtani tilos táblát egyébként csak ott láttam az úton, ahonnan azzal párhuzamosan, jó minőségű kerékpárúton lehetett tovább gurulni.

A Velencei-tavi bringaútból nem sokat látok, mivel az EFOTT miatt lezárták, de a felső üres úton gyorsan és kényelmesen beérek Pákozdra, a fonódó kerékpárút hazájába. (Pár kilométeren legalább ötször átvezetik a bringásokat az út egyik oldaláról a másikra.) Pákozdról Székesfehérvárig kitáblázott kerékpárút vezet. Kisfaludon megállok az út menti Nefelejcs presszóban, hogy bevárjam Bálintot, aki a biztonságosabb, de nehezebb utat választotta. Csak amikor elfogy az első söröm, akkor hívom fel, hogy mégis hol a fenében van.

A piros sarokban: Kovács Bálint

Vicces, vagy inkább idézőjelben „vicces”, hogy a belvárosból már a majdani kijelölt indulópontig eljutni is kereken egy óra, már amennyiben az ember jó előre felkészült a térképből: a hivatalos bringaút a 41-es villamos végállomásától nem messze, a XXII. kerületi Kamaraerdőből indul, amire lehetne mondani, hogy milyen praktikus megoldás, de a 41-es villamoson tilos kerékpárt szállítani, de ha nem is lenne így, ki a fene indulna villamossal bringázni? Viszont a Kamaraerdőbe momentán semmilyen hivatalos bringaút nem vezet, szóval alapos helyismeret kell ahhoz, hogy megtaláljuk a megfelelő, kis forgalmú utakat a város széléig. Igaz, még curling-központ is van erre, szóval simán megéri.

A helyzetnek egyébként elvileg és egy viszonylag homályos ígéret szerint rendeződnie kéne a Budapest – Balaton bringaút átadásáig. Révész Máriusz kerékpáros kormánybiztos pont két éve mondta azt az Indexnek, hogy „a fővárosi önkormányzat 8,5 milliárd forintot kapott kerékpárutakra, és mire az építkezések Budapest határához érnek, készen kell lennie a folytatásnak is”, amiről Tarlós Istvánnal már egyeztetett is. Ennek azonban nemhogy semmi nyoma, de ilyen irányú híreket se lehetett hallani az elmúlt években.

Ekkor beszélt arról is Révész, hogy a tervezett, hivatalos balatoni bringaút azért tesz majd egy jó nagy kerülőt északnak, mert arrafelé sokkal szebb a vidék. Kétségkívül igaz, hogy a 7-es út nem épp egy kánaán a szemnek, és a legérdekesebb, amit látni lehet rajta, legfeljebb pár életveszélyesen rögzített vontatványszörnyeteg, a dombok közt viszont bizonyára szép a kilátás. Ellenérv lehetne, hogy a 7-es út végig nagyjából sík területen halad, a dombokra meg fel kell tekerni, de a kormánybiztos sportos ember, nem fotelhuszároknak akar a kedvében járni.

Ilyesmivel, mármint szóra érdemes kilátással először Törökbálinton találkozom (hacsak nem gyönyörködünk el egy szántóföldben, amin elvileg át kellett volna vágni, de erre egyelőre, kiépített út hiányában még nincs lehetőség), mivel itt a város szélén, a Tükörhegyen vezet keresztül az út, ahonnan valóban átlátni a Budaörs és Budakeszi között húzódó hegyekre. És ha nem is szép, de különleges a kilátás az M7-es és az M0-s fölött átvezető gyalogos/bringás hidakon is, aminél persze még jobb, hogy ilyen simán és kényelmesen meg van oldva az átjutás a pálya fölött. Ezen a szakaszon most csak a labirintusszerűség jelent problémát, szóval reméljük, a szokásosnál is több tábla és felfestés lesz majd erre, különben ember legyen a nyergén, aki egyszer sem kanyarodik le egy rossz saroknál.

Innen ugyanis Biatorbágy felé vezet tovább a majdani nyomvonal, erre viszont jelenleg nem létezik járható út, csak az autópálya, vagy annak a másik (innen már megközelíthetetlen) oldalán az 1-es út. Hosszú perceket töltök az utolsó épeszű elágazásnál a térkép és a kijelölt nyomvonal tanulmányozásával, de a helyzet egyértelmű: az út innen majd a vasúti sínek és az M1-es mellett fog vezetni, ahol a Google Maps ki tudja, mikori műholdképén valóban látszik egy két keréknyomnyi földút, de ennek a valóságban, 2019 júliusában nyoma sincs.

Behatolok a majdnem teljesen áthatolhatatlan dzsungelbe, egyrészt, mert innen már csak hatalmas kerülővel és a hivatalos nyomvonaltól óriási távolságra lehetne korrigálni, másrészt, mert bízom benne, hogy majdcsak jobb lesz a helyzet. Ekkor még nem tudom, hogy egy órán keresztül fogom tolni a bringát, az egy méter magasan benyúló fák alatt hajolgatva, arccal véve le a fél négyzetméteres, csodálatosan szép pókhálókat. Még akkor sem hagy alább az optimizmusom, amikor szó szerint fennakadok az ezernyi szederinda egyikén, és tüskénként kell kiszabadítanom belőle a ruhámat; még akkor sem, amikor vér kezd folyni, szintén a hirtelen a világ legrettenetesebb kínzóeszközének tűnő szederindák miatt; és akkor is csak egy kicsit olvad lejjebb a kényszeredett mosolyom, amikor esni kezd az eső. Közben halkan mormolom magam elé, hogy csak defektet ne kapjak. Még egy dolog, amit ekkor még nem tudok: hogy nem a defekttől kéne félnem.

Kérdés, hogy vajon járt-e itt valaki valaha, mielőtt kijelölték erre a majdani kerékpárutat, és hogy a teljesen elvadult növényzetet majd hány hetente fogják ritkítani, hogy ne foglalja vissza azonnal a terepet, de legyünk optimisták, ne abból induljunk ki, hogy a magyar bringaút-tervezők vagy kivitelezők még azzal sem szoktak számolni, hogy ha fák mellé építenek utat, akkor a gyökereknek ellenálló anyagra lenne szükség.

Mindenesetre Biatorbágynál visszatérek a járható útra, de ez csak arra jó, hogy a városon belül szembesüljek vele: nemcsak azért teljesen elhibázott ötlet ez a nyomvonal, mert még nincs kész,

A biatorbágyi viadukt valóban szép látvány, ahogy később az etyeki táj is, de a két települést összekötő szakasz annyira meredek, hogy azon tizennyolc sebességes bringával, aránylag jó erőben lévő fiatal emberként is csak úgy tudok felkaptatni, hogy a végén csak azért nem köpöm ki véres cafatokban a tüdőmet, mert túlságosan lefoglal a folyamatos káromkodás. (Pláne, ha a látványosságok ígérete miatt egy kicsivel továbbmennénk az etyeki kilátóig: ne tegyük. Tényleg ne. Ezen az úton egy nem eléggé edzett ember vagy egy család minden tagja biztosan kétszer tud végigmenni: először és utoljára.)

És utána sem lesz jobb a helyzet: Etyek után délnek fordulva rácsatlakozunk az Etyek – Ercsi bringatúra útvonalára (ezen a térképen lehet megnézni, hogy ez pontosan hol fut), ami már megint csak annyira abszurd, hogy nehéz elképzelni, létezhet olyan bringás, aki önszántából valaha is erre akarna tekerni. Az út ugyanis földutakon vezet be a szőlőföldek közé, eső után a sártól járhatatlan, de vannak olyan szakaszai, amelyek életveszélyesek: például amikor egy iszonyú meredek és keskeny lejtő tele van ökölnyinél nagyobb sziklákkal. Lehetne abban bízni, hogy a Budapest – Balaton bringaút építésekor majd ezt a szakaszt is helyre hozzák, de egyrészt mivel a táblák tanúsága szerint ez már egy létező útvonal, amit 2015-ben hivatalosan átadtak (polgármester, képviselő, megyegyűlési elnök, nemzetiszín szalag stb.), másrészt mivel ugyanilyen szakaszok vannak a már elkészült és nagy csinnadrattával átadott, a Fertő tavat Keszthellyel összekötő, gyalázatos bringaúton is, van ok a pesszimizmusra.

Innen, ha elhagyjuk a szőlőföldeket, már kis falvakon keresztül vezetne az út a Velencei-tóig, onnan pedig a 7-essel párhuzamosan már együtt haladnánk Gáborral. De ezt én már nem tudom meg: még a szőlőtőkék eszményi látványát élvezem, amikor kettétörik a bringám váltója – talán mert nem kellett volna végigtolnom egy kisebbfajta esőerdőn, percenként az indákba csavarodva, de ez persze csak egy tipp –, és bár állati felkészülten érkeztem pótgumival és teljes defekt-szettel, erre valahogy nem készültem fel. A váltó beakad a küllőbe, tolni is alig lehet, nemhogy tekerni. De szerencsére az okostelefon minden problémát azonnal megold, például én is másodpercek alatt megtudom, hogy a következő három településen egyáltalán nincs bringaszerviz, de vasútállomás is csak a harmadikon.

Felhívom a Nefelejcs presszóban rám váró, épp a második sörét élvező Gábort, hogy elmondjam, ne várjon tovább, majd tolom a bringát három órán keresztül az út mentén és a kukoricaföldeken át Martonvásárig. Ott végre begördül a pesti vonatom, és csak én látom az oldalán a nagybetűs feliratot:

A nyertes: Tenczer Gábor

Szóval egyedül indulok tovább Székesfehérváron át a Balatonra. Fehérvár sokkal bringabarátabb város, mint Budapest. Sok a kerékpáros út, táblák irányítanak erre-arra a számozott kerékpárutak felé. Amíg kihámozom magam a hálózatból a térkép segítségével, meg végigvárom a rengeteg közlekedési lámpát, elmegy egy csomó idő. Egy jól kialakított bringás átvezetés nagyon le tudná rövidíteni az áthaladást.

A városhatártól három kilométer 7-es út jön újra, aztán Szabadbattyán, ahol a Kula téri dedikált bringás pihenőben nem lehet a névhez illő dolgot elvégezni, mivel zárva van az átkozott vécéajtó. Mindegy, legalább árnyék meg vízcsap van.

Szabadbattyántól egy kilométer a 7-esen Kőszárhegy és a Kőfejtő Söröző (megkönnyebbülés), onnan pedig két kilométer Polgárdi, ahol végleg hátat fordíthatok a forgalmas 7-esnek. Innen ugyanis a kis forgalmú 7205-ös mellékúton lehet szépen bekerekezni Fülén és Balatonfőkajáron keresztül Balatonakarattyára. Főkajáron a Kanyar presszóban megélénkíti a pihenés perceit egy idősebb kocsmabútor, aki végig azon lamentál fennhangon egy sörrel a kezében, hogy vodkát vagy unikumot igyon-e, majd végül felteszi magának a kérdést: de minek, amikor viszkit is ihatok? Aztán tovább szorongatja fél üvegnyi sörét. A célban, Balatonakarattyán iszom egy sört az emlékére, hogy leöblítsem a hamburgeremet, majd átgurulva az aligai állomásra, szépen hazavonatozom.

Eldőlt tehát, hogy a 7-esen simán le lehet tekerni Budapestről Balatonra, úgy, hogy a nyílt főúton összesen 16 kilométert kell tekerni. (A pontos útvonal ide kattintva megnézhető.) Oké, emiatt a 16 kilométer miatt ezt az útvonalat nem ajánlanám kezdő vagy ijedős kerékpárosnak, gyerekkel pláne nem. A 106 kilométer hosszú, alapvetően egyenes útvonal pihenők nélkül 6-7 óra kényelmesen. Ennél is rövidebb lenne közel egy órával, ha Budatétényen és Fehérváron lenne normális átvezetés, kevesebb közlekedési lámpával. Alternatív útvonalnak, gyakorlott bringások számára ez tökéletes, de nem vált ki egy normális, Budapest-Velence-Balaton közötti széles, kényelmes, kevés kereszteződéses kerékpárutat, amin akár családok is nyugodtan kerekezhetnének.

Az Etyek felé vezetett út viszont teljes félreértésnek és abszolút elhibázott ötletnek tűnik még azt feltételezve is, hogy minden szakasz csodálatosan jól ki lesz építve, ami azért erősen kérdéses. A fárasztó emelkedők eleve kizárnak rengeteg bringást, a többinek csak a kedvét veszik el, a szőlők egész egyszerűen nem alkalmasak bringázásra, hiába hivatkozik mindig az illetékes arra, hogy az osztrákok is mezőgazdasági utakon vezetnek át bringautakat. És mindezt teljesen feleslegesen: a hétórás bringaúton valóban van – szó szerint – pár perc, amikor szép a kilátás. De nehéz elképzelni, hogy létezik olyan épeszű ember, aki a logikus, egyenes és sík út helyett pusztán a szántóföldek és egy darab viadukt szép látványa miatt miatt inkább a kerülőt és a szenvedést választaná. Előfordulhat, hogy ezen a területen is vannak olyan szakaszok, ahol a települések között, a helyben lakók - és nem a Balaton felé tartók - számára szükséges lehet kerékpárút építése, például Törökbálint és Biatorbágy között, de arra nincs magyarázat, miért kellene az ország egyik legfontosabb bringás fővonalát erre kanyarítani.