Nemcsak a Trianonban területe kétharmadától megfosztott Magyarországon dédelgetik magukban sokan egy nagyobb állam álmát. A háborúit csak néhány éve befejező Szerbiában népszerű nagyszerb elképzelések kilenc másik országtól is igényelnének területet, a horvátok is felosztanák Boszniát, a románok inkább a bolgároktól követelnének. Körkép a szomszédnacionalizmusok határábrándjairól.
89 évvel ezelőtt a versailles-i Nagy-Trianon kastélyban aláírták a békeszerződést, amellyel elcsatolták a királyi Magyarország területének kétharmadát. Így jött létre Csehszlovákia; Horvátország és Szlavónia, a Muraköz, Bácska, a Szerémség és a Bánát a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz, a későbbi Jugoszláviához került, Erdély és a Partium Romániához, a nyugati határvidék Ausztriához.
Ne gondoljuk, hogy az 1920-as trianoni illetve a második világháborút lezáró párizsi békeszerződésekkel meghízott országok nacionalistái elégedettek lennének a helyzettel. Nagy-Szerbia és Nagy-Románia eszméje továbbra is népszerű a két szomszédos államban, és a horvátok közül is sokan gondolják úgy, hogy növelhető lenne az ország területe. Az utóbbi években megerősödött és parlamenti képviselethez is jutott szélsőséges szlovák nacionalizmus meglepő módon nem ábrándozik Nagy-Szlovákiáról, a nemrég kialakult független nemzetállam egyelőre kielégíti az igényeket. (A Balatonig húzódó nagymorva lázálombirodalom inkább csak a magyar nacionalistákat heccelő ijesztgetés.)
Térképes összefoglalónkból megtudhatja, mely szomszédunk mekkorára nőne – kivéve a méreteivel kábé elégedett Szlovákiát, Szlovéniát, Ausztriát és Ukrajnát.
„Szerbia Tokióig” – hangzott a szerb csatakiálltás a kilencvenes évek balkáni háborújában. A 19. században kialakult nagyszerb ideológia mindig is a térség egyik legvirulensebb és legveszélyesebb nemzeti radikalizmusa volt, tulajdonképpen a trianoni országvesztésbe torkolló I. világháború közvetlen kiváltó oka is egy nagyszerb terrorakció. A titói, szocialista Jugoszláviában háborítatlanul élt, sőt fejlődött tovább az eszme, amely a diktátor halála után pedig csak erősödött.
A jugoszláv állam szétesését 1991-től kísérő polgárháborúsorozat egyik fűtőanyaga ez a szerb nacionalizmus lett, a végeredmény pedig csak Trianonhoz mérhető: az egykori jugoszláv állam területének kevesebb, mint egyharmada a mai Szerbia, miután már Koszovót is elveszítette. Ilyen traumasorozat után talán érthető, hogy a déli szomszédnál igen sokan ábrándoznak a dicsőséges Nagy-Szerbiáról.
A nagyszerb eszme mérsékeltebb képviselői is Szerbia részének gondolják Montenegró, Macedónia és Bosznia, valamint Koszovó egészét, illetve Horvátország kétharmadát – a tengerparti Dalmáciát és a Magyarországgal határos, a '91-92-ben megszállt, majd 1995-ben a horvátok által visszafoglalt Szlavóniát.
A még radikálisabb, de még mindig divatban lévő meghatározás szerint ahol szerb sír domborul, az szerb föld. Így a nagyonnagyszerbek maguknak követelik ősi szállásterületeiket, valamint azokat a területeket, amelyeket a középkori szerb állam meghódított, meg azokat is, ahova a törökök elől menekültek a 17. században.
Magyarországnak ilyen szempontból pechje van, a 17. században a szerbség központja Szentendre volt, így az igazán nagy nagyszerbek elképzelései szerint a mai Magyarország egyharmada is Szerbiához tartozna – Szeged (Segedin) és környéke, valamint a Duna vonala egészen Szentendréig (Sentandreja), és Nyugat-Magyarország északra egészen Veszprémig, azaz Pécset (Pecuj) is buknánk.
De szerb város lenne Triest (Trst) is. Persze Nagyonnagy-Szerbia bekebelezné Bulgáriát is, szőröstül-bőröstül, és Romániából is lecsípne két nagyobb darabot: Bánátot Temesvár központtal, valamint Dobrudzsát, amin a nagyrománok és a nagybolgárok is összekapnának.
Magyarország nagyjából harmada; Bosznia, Horvátország, Szlovénia, Macedónia, Montenegró, Koszovó és Bulgária egésze, Görögország északi része (Makedonia tartomány), Trieszt
Nagy-Horvátország gondolata a középkorban gyökerezik, de csak a 19. század végén alakult ki. Minden vonatkozásában Magyarország történelméhez kötődik, hiszen Kálmán király óta a két ország horvát értelmezés szerint perszonálunióban élt – a magyar értelmezésben Horvátország a magyar Szent Korona egyik országa. A 15. században, Hunyadi Mátyás hódításai idején Bosznia is a királysághoz került, a helyi szláv lakosságot pedig a horvátok mindenestül horvátnak tartják – a bosnyákokat muszlim hitre áttért horvátnak. (A szerbek pedig muszlim szerbeknek tartják szegény bosnyákokat, természetesen.)
Nagy-Horvátország így az elképzelések szerint a mai Horvátország területén túl magában foglalja Bosznia egészét, Bácskát és a Szerémséget, illetve a részben Szerbiához, részben Montenegróhoz tartozó, muzulmán szlávok lakta Szandzsákat. A koncepciót a 19. század végén a Horvát Jogpárt (HSP) dolgozta ki. Az első világháború után megalakult Szerb-Horvát-Szlovén Királyságban (SZHSZ) a horvát politika fővonala is a nagyhorvát elképzelésekért harcolt, például a Magyar Királyságtól Trianonban elvett, Szerbiához csatolt Bácskáról, Bánátról és Szerémségről Horvátországtól elcsatolt területként beszélt a kor vezető horvát politikusa, a parasztpárti Stjepan Radic.
Radicot a szerb radikálisok a parlament üléstermében agyonlőtték, de utóda, Vladko Macek 1939-ben paktumot kötött Dragisa Cvetkovic miniszterelnökkel, így létrejött a horvát bánság, ami magában foglalta egész Bosznia-Hercegovinát is. Azóta ez a nagyhorvát álom, aminek egy része elérhetőnek tűnt az 1991-95-ös háborúban. Franjo Tudjman és Szlobodan Milosevics országai ugyan ádáz háborút vívtak Kelet-Szlavóniáért, de a két vezető simán megállapodott Bosznia felosztásáról. (A boszniai háborút lezáró daytoni béke független Boszniát hozott létre, amelyben a horvátok és a bosnyákok közös föderációt alkotnak. Horvát részről ez az együttélés még mindig inkább kényszernek tűnik, reálpolitikus taktikázásnak. Sok elemző gondolja úgy, hogy Bosznia még mindig európa legveszélyesebb vidéke, az elfojtott indulatok bármikor újra fellángolhatnak.) A manapság igen népszerű minimalista nagyhorvát program szerint tehát Horvátországhoz tartozna Hercegovina nagy része és Közép-Bosznia, valamint a brckói kiszögelés. A többit vihetik a nagyszerbek.
Horvátországnak emellett van egy európai szintre emelt határvitája Szlovéniával. A vita lényegi része az Adriai-tenger parti vizeit érinti, Horvátország a nemzetközi szerződésekre hivatkozva gyakorlatilag elzárná Szlovénia tengeri kijáratát. Emellett vitatott egy pár négyzetkilométeres földdarab hovatartozása is, amelyen sólepárló-üzemek működnek, valamint egy hegyi határszakasz, ahol az ideiglenes határ kettévág egy kocsmát úgy, hogy a kert Horvátországban, az épület Szlovéniában van.
Bosznia egésze és Szerbia nagyjából ötöde: Bácska, Szerémség, Szandzsák.
Nagy-Romániától úgy tűnik, nem kell félnünk. Bár még mindig előkerül néha a Tiszáig húzódó Nagyonnagy-Románia álma, mostanában a leghangosabb nacionalisták sem nyugat felé, hanem épp az ellenkező irányba terjeszkednének.
(Az I. világháború előtt még a Tisza vonala volt az álomhatár, és az Antant meg is ígérte Romániának cserébe az Osztrák-Magyar Monarchia megtámadásáért. A nem túl dicsőséges román háborús szereplés és kommunista Magyarország ellenállása után a trianoni békeszerződésbe már egy számunkra valamivel kedvezőbb határvonal került.)
A román nacionalisták manapság elégedettnek tűnnek a trianoni határral, inkább Ukrajna, Bulgária és Moldova területeit tekintik célpontnak. A hivatalos román külpolitika igen aktivan támogatja a moldáv ellenzéket, a moldávoknak minden gond nélkül megadná a román állampolgárságot. Moldova, vagyis a történelmi Besszarábia és Észak-Bukovina korábban Romániához tartozott, ahogy a most Bulgáriával megosztott Dobrudzsa egésze is.
Ez a Nagy-Románia tehát nem is afféle irredenta fantazmagória, a két világháború között ország rövid ideig tényleg létezett az ország ebben a formában. A II. világháború alatt, 1940-ben azonban a tengelyhatalmak által kierőszakolt második bécsi döntés visszaadta Magyarországnak Észak-Erdélyt, a Szovjetunió ezzel szinte egyidőben annektálta Besszarábiát és Észak-Bukovinát. A német vereség után a szovjetek Erdélyt újra Romániának ítélték, Besszarábiáról és Észak-Bukovináról azonban nem mondtak le. A Szovjetunió szétesése után a Romániától elcsatolt területek javából lett a független Moldova, amelynek többségi, moldáv lakossága gyakorlatilag románnak tekinthető. Így, bár további területi igényeik Magyarországtól nincsenek, a nagyrománok mégis inkább magyarellenesek, csak gyűlöletük tárgya ma már az országhoz csatolt Erdélyben élő szórványmagyarság. Ezt a vonalat képviseli a Nagy-Romániát nevében is éltető, szélsőségesen magyarellenes Nagy-Románia Párt is.
Nagy-Románia területi igényei:
Észak-Bukovina és Besszarábia, azaz Ukrajna elenyésző része, valamint Moldova egésze; Szerbiától Bánát, Bulgáriától Dobrudzsa déli részét.