A szocialista politikusok és az MSZP holdudvarához tartozó értelmiségiek mind többet beszélnek, írnak arról, nehogy a lengyel baloldal sorsára jusson a szocialista párt. Lendvai Ildikótól már 2007 októberében megkérdezte a Hetek újságírója, hogy nem tart-e attól, hogy a lengyel szocialisták sorsára jut az MSZP. Az akkori frakcióvezető magabiztosan így válaszolt: „A lengyel baloldal nem volt képes rendet tenni sem az országban, sem a saját portáján. Mi rendet teszünk.”

A július 4-i kongresszusra készülő MSZP-ben már sokkal jobban tartanak a lengyel forgatókönyv megismétlődésétől. Az ATV-nek így nyilatkozott egy szocialista politikus: „Ha egymásnak esés és személyeskedő vita lesz a kongresszuson, akkor garantált, hogy a lengyel baloldal sorsára jutunk.”

A jobboldal is felfigyelt a párhuzamra. Stumpf István politológus, az Orbán-kormány kancelláriaminisztere a Magyar Nemzetnek írt cikkében vélt felfedezni párhuzamot: „A veszteségminimalizáló stratégia könnyen a lengyel baloldal sorsára juttathatja az MSZP-t, annak ellenére, hogy a magyarországi szocialisták társadalmi-gazdasági pozíciói lényegesen kedvezőbbek voltak a lengyel posztkommunistákénál.”

Széles Gábor laptulajdonos saját lapjának adott interjújában értékelte így a helyzetet: „A szocialistáknak viszont csak arra kellene gondolniuk, hogy a rendszerváltás óta számtalan parlamenti párt tűnt el a süllyesztőben. Ez most velük is megtörténhet. Lengyelországban is hasonló folyamat ment végbe. Totálisan szétesett a lengyel baloldal.”

De mi is történt a lengyel baloldallal?

Varsó elesett

Az 1989-es kerekasztal-tárgyalások utáni első szabad választáson a kommunistából szociáldemokratává vedlett lengyel utódpártiak – akárcsak a magyar szocialisták – nagyot buktak: a második legnagyobb erő volt ugyan a szétaprózódott lengyel parlamentben, de csupán 11,99 százalékot és hatvan mandátumot szerzett a négyszázhatvan tagú Szejmben, és ellenzékbe szorult. (Ezt a választást 1991-ben tartották, két évvel korábban volt egy, a képviselői helyek 35 százalékáról döntő félig szabad választás a Szolidaritás totális győzelmével; a Szejm 65 százaléka azonban a régi képviselőkből állt.)

Két év jobboldali válságkezelés és a Szejm működésképtelensége (tizennyolc párt és pártszövetség jutott be a törvényhozásba) elég volt ahhoz, hogy 1993-ban a baloldal elsöprő győzelmet arasson. Ez volt az első alkalom az egykori szovjet blokkban, hogy a rendszerváltás előtt kormányzó erők visszakerüljenek a hatalomba, győzelmük nagy lökést adott a térség posztkommunista pártjainak, köztük az 1990 után karanténba zárt MSZP-nek, és megmutatta: lehetséges a visszatérés. Ekkor fogalmazta meg Für Lajos, az Antall-kormány honvédelmi miniszter a harmadik magyar köztársaság egyik leghíresebb mondatát: Varsó elesett. Egy évnek sem kellett eltelnie és a varsói gyors Budapestre is befutott.

Négy év kormányzás után, 1997-ben a posztkommunista baloldal elbukott, de nem szenvedett akkora vereséget, hogy ne őrizhesse meg váltópárti státusát. A Szolidaritás 201 mandátumával szemben a baloldal 164 mandátumot szerzett. Újabb négy év, és a baloldal elsöprő győzelmet aratott. És ekkor, az eufória pillanataiban kezdődött a lengyel baloldal négyéves vesszőfutása, ami meglehetősen emlékeztet az MSZP elmúlt hét évére.

Négy év, ami megrengette a lengyel baloldalt

Állampárti múlt Leszek Miller miniszterelnök és pártelnök 23 évesen lépett be a LEMP-be, a párt felbomlásakor a Központi Bizottság titkára, a Politikai Bizottság tagja volt. A Spiegel egy korabeli elemzésében azt írta róla és pártjáról, hogy – akárcsak Medgyessy Péter Magyarországon – Miller pragmatikus kommunista, aki korszerűsítette a kommunista párt programját, és szociáldemokratának adja ki magát.

Hasonló mondható a lengyel baloldal másik két emblematikus figurájáról, Józef Oleksyról (egyszeres miniszterelnök, kétszeres pártelnök) és Aleksander Kwasniewskiról, aki tíz évig volt Lengyelország államfője és 1990-ben ő alapította és vezette győzelemre az utódpártot (illetve pártszövetséget), a Lengyel Köztársaság Szociáldemokráciáját, amit 1999-ben Leszek Miller alakított át, létrehozva a Demokratikus Baloldali Szövetséget.

Oleksy 24 évesen lép be a LEMP-be, egyebek mellett a párt Központi Ellenőrzési Bizottságának a vezetője és a párt első titkára Biala Podlaskán. Kwasniewski 23 évesen lett a LEMP tagja, a kommunista ifjúsági szövetségben dolgozott, kommunista lapok főszerkesztője volt, miniszteri posztokat töltött be az előző rendszerben.

Ügynökök a kormányban Miller 2001-es kinevezése után kormányának két tagjáról is kiderült, hogy ügynök volt. Egyikük védekezése feltűnően hasonlított Medgyessy Péterére, akiről fél év múlva derül majd ki, hogy az előző rendszerben operatív tiszt volt, és állítása szerint a ügynökmunkájával a Nyugathoz való közeledésünket támogatta. Andrzej Byrt külügyminiszter-helyettes azzal védekezett, hogy brüsszeli kereskedelmi attaséként a lengyel adósságok csökkentése érdekében indított tárgyalásokat készítette elő, és munkájáért inkább kitüntetés járna.

Korrupció „A Miller-kormány idején egyre szaporodtak azok a korrupciógyanús ügyek, amelyek szemfülesen a törvény kiskapuira játszottak, de sosem lehetett kideríteni, mi az a valami, ami a kulisszák mögött nincs rendben. Igaz, a lengyeleknél a tisztázhatatlan, gyanús ügyek egy ponton elkezdtek önmagukért beszélni, és a saját tábor hite rendült meg a pártban” – írta 2005-ben Pályi András a lengyel baloldalról.

Ezek a tisztázatlan ügyek vezettek a párt szétforgácsolódásához: Millert például feljelentették, mert tudomást szerzett egy gigantikus korrupciós ügyről, de nem jelentette be a rendőrségen, tanácsadóknak kellett távozniuk, mert törvényellenesen felügyelőbizottsági tagságot vállaltak, és így tovább. 2001 és 2004 között a lengyel közvéleménynek az volt az érzése, hogy – az MSZP-s Kósáné Kovács Magda mondását parafrazálva –: a lengyel baloldal nemcsak hogy nem látszik tisztességesnek, de nem is tisztességes.

Kisebbségi kormányzás, kormányválság, pártszakadás A lengyel koalíció 2003-ban bomlott fel a lengyel parasztpárt kihátrálásával, de a kormány még két évig húzta kisebbségben. Innen egymást követték a bizalmi szavazások, amiket a kormány rendre túlélt. Miller már kormányzása második évében rendkívül népszerűtlen volt, már 2003-ban napirenden volt az előrehozott választás vagy egy pártok felett álló nemzeti egységkormány megalakítása.

A népszerűtlenség vezetett pártszakadáshoz a Baloldali Demokratikus Szövetségben. Az újonnan alakult Lengyel Szociáldemokrácia 2004 márciusában, egy évvel a választás előtt a második legnépszerűbb párt (végül nem került be a Szejmbe), míg a kormányzópárt 4,5 százalékkal kiesett volna a törvényhozásból. A legrosszabbkor jött a kormányzópártnak a 2004-es EP-választás: hatalmas pofonba szaladt bele: az 54 megszerezhető mandátumból mindössze ötöt szerzett, 9,3 százalékot ért el, és négy párt is megelőzte.

Miniszterelnök-csere Még a 2004-es EP-választási bukás előtt – de a közvélemény-kutatási adatok ismeretében – Miller hosszas huzavona után lemondott posztjáról, és átengedte azt egyik volt pénzügyminiszterének, Marek Belka közgazdásznak, aki a baloldal első olyan miniszterelnöke volt, akinek nem volt állampárti múltja. Közben az ellenzék folyamatosan új választások kiírását követelte, azzal érvelve, hogy a baloldal már évek óta úgy kormányoz, hogy nincs támogatása, miközben az utódpárt szerette volna kitölteni mandátumát.

Ez végül nem volt lehetséges, Belka néhány hónap múlva benyújtotta lemondását.

Történelmi vereség

A Demokratikus Baloldali Szövetség nem kerülhette el sorsát, és történelmi vereséget szenvedett a 2005-ös választáson; még 1991-ben sem szerzett ennyire kevés mandátumot (55). Ráadásul azt a megaláztatást is el kellett viselnie, hogy a szélsőjobboldali Önvédelem parasztszövetség is megelőzte, nem beszélve a nyertes konzervatív Jog és Igazságosságról, valamint a konzervatív-liberális Polgári Platformról.

A párt görcsösen próbált megújulni, a vezetést fiatalok vették át, akik azonban a posztkommunista öregek habitusával politizáltak tovább. (A választási vereség után három évig a pártot vezető Wojciech Olejniczak és utódja, Grzegorz Napieralski is 1974-es születésű.) Rájuk is érvényes azonban az MSZP-alapító Gál Zoltán néhány nappal ezelőtti nyilatkozata: „Felnőtt egy generáció az MSZP-ben, amely mindent megtanult és ellesett, amit már régen el kellett volna felejteni.”

A 2007-es előrehozott választáson a Demokratikus Baloldali Szövetség még két mandátumot vesztett az 55-ből, és egyelőre semmi esély nincs arra, hogy újra a régi legyen, valószínűleg hosszú időre lenullázta magát az elmúlt húsz évvel. Az EP-választáson harmadik lett, és az ötven lengyelből csupán heten jutottak be színeikben a brüsszeli parlamentbe.

Jellemző, hogy a párt megújítására a fiatal Napieralski pártelnöknek a tavasszal az az ötlete támadt, hogy egy asztalhoz kellene ültetni az elmúlt húsz év meghatározó posztkommunista politikusait, Kwasniewskit, Oleksyt és Millert, ami kicsit olyan, mintha az MSZP a párt válságából való kilábalásra Horn Gyulától, Kovács Lászlótól és Gyurcsány Ferenctől várná a segítséget.