Másodszor tartottak parlamenti választásokat Szaddám Huszein megdöntése óta Irakban, ahol a terrorveszély ellenére is nagyon sokan felkeresték a szavazóhelyiségeket. A várhatóan szoros szavazás előzetes eredményére is napokat kell várni, de az már most biztos, hogy hosszas egyezkedés várható a szunnita és siíta pártok között. Az amerikai katonák közben már csomagolnak, Obamának is kulcsfontosságú, hogy augusztusig az összes harcoló egység elhagyja Irakot.
Néhány nappal a 2003-as hadműveletek kezdetének hetedik évfordulója előtt parlamenti választásokat tartottak vasárnap a fordulóponthoz érkező Irakban. Előzetes eredmény a héten várható, de a legfelsőbb bíróság által is jóváhagyott hivatalos végeredmény kihirdetéséig akár egy hónap is eltelhet.
Az ország számára kritikus időszak következik: miközben az amerikai katonák látványosan csomagolnak, a szinte biztosan koalícióra szoruló pártoknak hosszasan kell majd egyezkedniük, hogy elkerüljék a három éve véres polgárháborúba torkolló felekezeti feszültségek kiújulását. Irak jövője azon múlik, hogy az újonnan megválasztott képviselők mennyire tudnak stabil helyzetet teremteni még az amerikaiak kivonulása előtt, de megnyugtató rendezés nélkül Barack Obama amerikai elnök is nagyon nehéz helyzetbe kerülhet év végére.
Különösen a decemberben megugró véres merényletek miatt a választáshoz közeledve egyre többen aggódtak az ország biztonságáért. Ennek ellenére olyannyira nem szaporodtak meg a támadások, hogy az Iraq Body Count adatai szerint az elmúlt hat évet tekintve 2010. januárban és februárban halt meg a legkevesebb civil merényletek miatt Irakban. A választási kampány a Szaddám-érát követő első választás körüli vérfürdőhöz képest visszafogottan telt, miközben négy éve a pártok jelöltjeik nevét sem merték nyilvánosságra hozni, hogy megvédjék őket a merénylőktől.
A biztató jelek ellenére ugyanakkor sokan attól tartottak, hogy az al-Kaida és a lázadó csoportok is az Oscar-díjátadóval éppen egy napra eső választásra időzítették nagyszabású akcióikat. A hét közepén több városban is robbantottak, és vasárnap is legalább harmincnyolcan meghaltak az összehangolt támadásokban. Ugyanakkor az ország nagy részén sikerült szavatolni a választók biztonságát, ami azért különösen fontos, mert a nyáron a bázisaikra visszavonuló, de a választást biztosító amerikai katonák mellett már a munka jelentős részét az egymilliósra felduzzasztott iraki biztonsági erők végezték.
Az al-Kaida ugyan már előre megfenyegette a választásra készülő irakiakat, de érezve a voksolás súlyát, a terrorveszély ellenére így is a 19 millió választásra jogosult közül nagyon sokan elmentek szavazni. A magas részvétel mindenképpen kulcsfontosságú a hiteles kormányalakításhoz, ebben pedig az is segített, hogy több településen a mecsetekben is részvételre buzdították a hívőket, és még az Iránban élő radikális siíta főpap, Moktada al-Szadr erre kérte támogatóit.
Bár még az év első két hónapjában is több száz civil halt meg a támadásokban, amelyek sok külföldi céget is még mindig elriasztanak, de a választás után Irak stabilitására nem elsősorban a lázadó csoportok és az al-Kaida fogyatkozó merényletei, hanem a szektariánus erőszak kiújulása jelentené a legnagyobb veszélyt. Szaddám Huszein bukása után az ország lakosságának egyharmadát kitevő szunniták közül sokan bojkottálták a 2005-ös parlamenti választásokat, és kiszorultak a politikából, amelyet a korábban elnyomott siíta pártok uraltak az elmúlt ciklusban. Az egy évvel később kirobbant polgárháború legvéresebb hónapjai háromezernél is több civil áldozatot követeltek, amelyet végül az amerikai csapaterősítéssel és a legtöbb szunnita lázadó csoport konszolidálásával sikerült rendezni.
A két vallási csoport között még mindig létező ellentétek azonban alapjaiban nehezítik az ország kilábalását az elmúlt évek bénító megosztottságából. Irak egyik nagy problémája, hogy a külföldi csapatok jelenléte, az ország sajátos helyzete és nem mellesleg a Szaddám-éra emléke miatt nem tűntek fel olyan politikusok, akik mindkét oldalról jelentős bázist tudtak volna maguk mögé állítani. Bár a négy éve még könnyen irányíthatónak gondolt Núri al-Maliki jelenlegi miniszterelnöknek, vagy éppen a korábban már egy évig ideiglenes kormányfőként dolgozó Ajad Allavinak sikerült ismertté válnia, igazán markáns személyiségekről nem beszélhetünk.
Persze a megosztottság miatt nem véletlenül mindkét említett siíta politikus nacionalista elképzelésekkel kampányolt, amellyel az ország összes felekezetét és népcsoportját próbálták egyszerre megszólítani. Allavi szinte nyugati stílusú, a vallási irányvonaltól eltérő kampányt folytatott, és a szunniták, siíták, valamint arabok, kurdok és törökök képviseletét egyaránt ígérte. Malikinak nehezebb dolga volt önmagát nagy országegyesítőként eladni: már a választási kampány elején botrányt kavart, amikor a hatóságok négyszáznál is több szunnita jelöltet kizártak a versenyből, mert állítólag szerepet vállaltak a Szaddám Huszein alatt hatalmon lévő Báász pártban. Több siíta párt éppen Szaddám-ellenes plakátokkal és a Báász párt híveinek visszatérésével riogatva próbált szavazatokat szerezni, miközben szunnita pártok szerint ellenségkeresésükkel nem kedveznek az esetleges megegyezésnek.
A parlamenti választások előtt nem volt könnyű megjósolni az erőviszonyokat, és az sem segített, hogy a civil szervezetek és amerikai tisztviselők által készített közvélemény-kutatások eredményét nem hozták nyilvánosságra. A The New York Times forrásai szerint ugyanakkor Allavi és Maliki egyaránt jól szerepelhet, előbbi erősödése egyben a szekuláris vonal hangsúlyosabbá válását is jelentené a vallási konzervativizmussal, és a vallási elittel szemben. Valószínűleg egyik politikai csoport sem fog önmagában elég szavazatot szerezni a kormányzáshoz, ezért hosszas egyeztetésekre lesz szükség. A szunnitáknak el kell fogadniuk, hogy önmagukban már nem tudnak domináns szerepet betölteni, a siítáknak viszont meg kell érteniük, hogy csak a hatalommegosztással lehet elejét venni a helyzet elfajulásának.
A siíta-szunnita ellentét mellett külön rizikófaktort jelent az ország északi részén élő kurd népcsoport és főként Kirkuk környékének kérdése. A már most is részben autonóm területen a kurd népesség létszáma jelentősen megugrott az előző választás óta, amit a parlamenti pártoknak csak nehezen sikerült jelezniük a választási törvényben, ezért is csúszott a szavazás időpontja januárról márciusra. A kurdok maguknak követelik az olajban gazdag kirkuki területet, amelyen a bizonytalanság miatt nehezen lehet megkezdeni a kitermelést.
Pedig az új parlament és kormány legfontosabb feladata az egyre csak halmozódó törvényjavaslatok áterőltetése mellett az országban található olaj kitermelésének levezénylése lesz, amely nagy lökést adhatna az iraki gazdaságnak. Az elmúlt három hónapban Irak több megállapodást is kötött nagy nemzetközi olajvállalatokkal, amellyel akár meg is háromszorozódhat az állam jelenlegi bevétele. A történelmi esély azonban könnyen elúszhat, mivel virágzik a korrupció, a Transparency International szerint Irak a negyedik legkorruptabb ország a világon. Az Economist szerint a jogosítványoktól kezdve a rendőri állásokig már néhány ezer dollárból lehet választani, míg a leginkább befolyásos bírói helyek több százezer dollárba is kerülhetnek.
A korrupció ellenére a közszféra menti meg az országot a kiugró munkanélküliségi mutatóktól, és a támadásokkal felhagyó lázadók is itt kaptak állást. Amerikai katonák beszámolói szerint a kevés kormányzati állást biztosító kisebb településeken akár ötből négy iraki is munka nélkül lehet. Az Economist szerint a költségvetés kétharmada a közalkalmazottak és köztisztviselők fizetésére valamint segélyekre megy el, miközben a fellendüléshez szükséges magánszektorban nagyon kevés kis- és középvállalkozás indult be az elmúlt négy évben.
A számos égető kérdés miatt szükséges gyors kormányalakítást nem kevés tényező nehezíti, ami a háborút George Bushtól megöröklő Barack Obama amerikai elnöknek sem kedvez. Az amerikai kormányzat reményei szerint a választások után néhány hónap alatt feláll az új kormány, és az átmeneti időszak is problémamentesen telik, így semmi sem borítja fel a kivonulási menetrendet. Az első amerikai csapatok már a választás másnapján csomagolnak, és augusztus végéig minden harcoló egység elhagyja az országot, 2011 végéig pedig a maradék ötvenezer, főként kiképző katona is hazatér.
Az amerikai egészségügyi reform elfogadásával még mindig küszködő Obamának a legkevésbé sem hiányzik, hogy a demokraták számára egyébként is nehéz, november eleji félidős választások előtt néhány hónappal derüljön ki, hogy nem tudják tartani a kivonulási menetrendet, ami egyben az afganisztáni rendezést is felborítaná. Márpedig a külpolitikai sikerekre azért is szüksége lesz az elnöknek, hogy részben ellensúlyozza a republikánusok előretörésével várhatóan nehézkessé váló több belpolitikai elképzelésének kudarcát. Ha azonban minden a tervek szerint halad, akkor 2012. elején Bush nehéz örökségét maga mögött tudva kezdhetne készülni újraválasztására.