Bármennyire is kizárta magát Észak-Korea a világból, a mai napig van kapcsolatuk Magyarországgal a Baptista Szeretetszolgálat önkéntesei révén. Lukács Csaba is velük jutott be az országba, először kilenc évvel ezelőtt, majd az idén. A szeretetszolgálat három másik magyar munkatársával öt napot töltött Észak-Koreában.

„Annak idején Erdélyben a Ceauşescu-diktatúrában nőttem fel – mondja Lukács Csaba –, és azt gondoltam, hogy ennél rosszabb nem lehet sehol. De be kellett látnom, hogy Ceauşescu nyeretlen kezdő volt az észak-koreai Nagy Vezérhez képest.”

Ottlétük minden egyes pillanatában négy kísérő követte őket, és már hetekkel a kiutazás előtt előre tudták ötnapos programjuk minden pontját.

„Csak akkor kapod meg a vízumot és a repülőjegyet, ha előre kiadott, hivatalos engedélyed van az országba való belépésre. De ha megérkeztél, akkor sem mehetsz ki a reptérről addig, amíg a kísérőid meg nem jöttek, nélkülük egyetlen lépést sem tehetsz. A leszállás után az a megtiszteltetés következik, hogy a reptérről egyenesen az egykori elnök, Kim Ir Szen szobrához szállítanak, és megkoszorúzhatjuk a Nagy Vezér emlékművét. Azzal tiltakoztunk, hogy nem hoztunk magunkkal virágot, mire a kocsi csomagtartójából előkerült egy koszorú, rajta a felirattal: Éljen a magyar és a koreai nép megbonthatatlan barátsága!”

Rákosi kórháza

A csapat úticélja a magyar gyökerekkel rendelkező szarivoni árvaház és kórház volt. A fővárostól hetven kilométerre lévő kórházat magyarok alapították, magyar nővérek és orvosok dolgoztak benne, és annak idején Rákosi Mátyásról nevezték el. A helyiek ma is magyar kórháznak hívják. A ház falán magyar és koreai felirat hirdeti a két nép örök barátságát.

„Őreink megengedték, hogy bemenjünk, bár külföldieket általában nem szoktak ilyen helyekre beengedni – meséli Lukács Csaba. – Az árvaházban két helyiségbe mehettünk be, mindkettőben elég sok gyerek volt. Hogy a gyerekek honnan és hogyan kerülnek oda, azt nem tudni, és még az is elképzelhető, hogy csak addig vitték oda őket, amíg mi ott voltunk. Mindenesetre mindannyian viszonylag jól tápláltak voltak, és normális ruhákban jártak, és ez alkalommal nem láttunk annyira sok beteg gyereket sem." (Észak-Koreában a hivatalos álláspont szerint nincs is beteg gyerek).

Az árvaházban dolgozóktól megtudták, hogy ha valakinek hármas ikrei születnek, a törvény értelmében a gyerekek automatikusan árvaházba kerülnek, hiszen az anya úgysem tudná felnevelni őket. És bár az ember azt gondolná, hogy ez nem gyakori, a csapat ottléte alatt három ikerhármast is látott.

„Ami viszont jó, hogy látunk fejlődést. Kilenc évvel ezelőtt részt vettem egy műtéten, ahol egy nőt érzéstelenítés nélkül operáltak, mert nem volt érzéstelenítőjük. Az orvos elmondta neki, hogy ha nem műtik meg, biztosan meghal, és hogy a műtét fájdalmas lesz, de így legalább van esélye arra, hogy életben maradjon. A nő beleegyezett, de a műtét ötödik percénél annyira elviselhetetlen vált a fájdalom, hogy meggondolta magát. Ekkor viszont már nem hagyhatták abba a műtétet.”

A kilenc évvel ezelőtti állapotok Lukács elmondása alapján rémálommal értek fel. Előző látogatásakor az infúzió még sörösüvegekből folyt a betegekbe, az egyszer használatos tűket fertőtlenítés gyanánt újraköszörülték, amíg végül pár centis csonkokká nem váltak, és az orvosoknak  elemlámpával világítottak a műtéteknél, mert nem volt villany.

„Most már volt villany a műtőkben, de a kórtermekben most sincs se víz, se villany. Nagyon komoly a gyógyszerhiány is. Éppen ezért magyar gyógyszergyárak adományait vittük magunkkal, olyan gyógyszereket, amelyek az uniós szabványoknak már nem felelnek meg, de a koreaiak nagyon örülnek nekik. Kérték, hogy legközelebb vigyünk nekik röntgenlámpákat a MOM-tól, és hiába magyaráztuk, hogy már a cég is megszűnt, nem akarták elhinni. Amit itthon leselejteznek a kórházakban, legyen akármilyen elavult technikai berendezés is, annak kinn hihetetlenül örülnek, és a legnagyobb újdonságnak számít.”

Rettegnek a nyugatiaktól

A helyiek egyébként – bármennyire is örülnek a nyugati adományoknak – a világért sem engednék, hogy magyar vagy bármilyen nem koreai orvos megvizsgálja őket. „Nem lehet hozzájuk nyúlni, még a gyerekekhez sem. Ők amúgy is sikítva menekülnek el a nyugatiak elől. Annyira beléjük oltják a nyugati imperialisták iránti utálatot és félelmet, hogy úgy gondolják, a külföldiek azért jönnek, hogy megegyék vagy megöljék őket.”

A külföldiekkel a munkájuk révén kapcsolatba kerülők a tapasztalatok szerint időnként eltűnnek fél-egy évre. Bár hivatalosan nincs átnevelő tábor, valószínűleg olyan helyre kerülnek, ahol meggyőzik őket, hogy amit külföldön láttak, az csak illúzió.

„A koreaiak tökéletesen izolálva vannak a külföld hatásaitól. A kísérőink közül legalább ketten beszéltek magyarul, közülük az egyik többször járt külföldön is. Látott áruval teli boltokat, meleg vizet a lakásokban. Ennek ellenére amikor beszélgetés közben szóba került, melyik rendszer a jobb, és én a miénket választottam, azt mondta, látja, hogy nekem is átmosták az agyamat. A többségnek fogalma sincs róla, hogy rossz a helyzetük, vagy ha tudják is, magukban eltemetik a gondolatot.”

Füvet kaszálni vacsorára

A koreaiakra egyébként is nagyon jellemző az engedelmesség és az uniformizáltság. „Zárt csoportokban közlekednek az utcán, sorban állnak a busznál, iszonyú fegyelem van. Az egyik nap elkezdett esni az eső, és mintha a rádió bemondta volna, hogy aznap mindenkinek gumicsizmában kell mennie, Phenjan egymillió lakosa gumicsizmában ment aznap dolgozni. Fel sem merült, hogy esetleg másképp is lehetne.”

A gyerekek az uniformizmus ellenére viszonylag színesen öltöznek, a nők és a férfiak viszont egyformán sötétet hordanak. A legjobbak sokáig felajánlották a fizetésüket a pártnak, és a párt pénz helyett bónokat adott nekik.

„Jelenleg hatvan deka rizs a napi fejadag, más élelmet ezen kívül nem adnak. Ezt sem mindig tudják biztosítani, és főleg vidéken láttuk, hogy az emberek füvet gyűjtenek. Megkérdeztük a kísérőinket, hogy mire kell nekik a lekaszált fű, mire azt válaszolták, gyógyteát készítenek belőle. Én azonban nem hiszem el, hogy a hátukon elcipelt, egy köbméternyi füvet mind teaként innák meg. Ugyanakkor nem láttunk legyengült, kóválygó embereket.”

Piknik az autópálya közepén

Az általános fejlődésről tanúskodik, hogy az utakon több az autó, de dugótól azért nem kell tartani. Lukács Csaba elmondása szerint a fővárost csúcsidőben elhagyva az első ötven kilométeren csupán egy tartálykocsival, két autóbusszal és egy autóval találkoztak.

„Nyugodtan lehetne pikniket szervezni az autópálya közepén, és másfél óránként csak egyszer kéne felállni. Az öt nap alatt összesen három magánautót láttunk. A kereszteződésekben rendőrnők irányítják a forgalmat, és akár jön autó, akár nem, ők ugyanúgy sípolnak és irányítanak, mintha jönnének. Ha valóban  jön egy, akkor meg is állítják pár percre, annyira örülnek hogy van valami munkájuk. Abszurd egy koreográfia ez.”

A tavalyi év egyébként nagyon megviselte a lakosokat. A tél hosszú volt és kemény, ráadásul a nemrég végrehajtott pénzreform is rosszul sült el. Hiába vágtak le két nullát a pénzből, az árakat nem módosították. Ennek eredményeképpen áruhiány lett, és csak hónapokkal később tudták pótolni a termékeket.

Euróért és dollárért azért lehet vásárolni egyes áruházakban, de csak csillagászati árakon. „Valószínűleg így próbálnak valutához jutni. Ha nyugati vagy, bármit vásárolhatsz, még Pick szalámit is, igaz, 42 euróért. Ők azonban nem vehetnek maguknak Coca Colát, még akkor sem, ha van valutájuk. És van egy olyan dolog, amit sehol sem találtunk, még a külföldieknek fenntartott boltokban sem: csokoládét egyszerűen nem lehet kapni.”

A dolgozó nép metrója

Az észak-koreai metró 120 méterrel a föld alatt a legmélyebb a világon. A magyar csapat is szerette volna megnézni, de eleinte nagyon ellenkeztek velük, és csak napokig tartó győzködés után vitték le őket az alagútba.

„Egy megállót mehettünk, mintha idehaza a Deák térről a Ferenciek terére mennénk. Viszonylag kevés ember volt a metróban, és felmerült bennünk, hogy azért vannak ilyen kevesen, mert a hírre, hogy lemegyünk, elküldték őket. Az állomások túldíszítettek és csicsásak, hatalmas csillárok lógnak a plafonról, és mindenhol hatalmas freskók vannak, amiken Kim Ir Szen látható. A kocsik nem orosz, hanem német gyártmányok voltak, a hangszórókból diszkréten, de folyamatosan hazafias indulók szóltak.”

Ottléte alatt szóba került a két Korea közötti legújabb konfliktus is. „Ez a dolog csak annyiban merült fel, hogy mindenkinek az a véleménye, hogy a hajót nem ők lőtték ki, és a dél-koreaiak az egészet csak kitalálták, hogy az északiak ne láthassák a dicsőséges futballcsapat mérkőzéseit, mivel az adást Dél-Koreától kapták volna.” A nyugatról sugárzott mérkőzéseket újravágják, mielőtt eljutnának a közönséghez. A reklámokat és egyéb információforrásokat lefedik, például az eredményjelző hosszas mutatásával.

„Logikával nem lehet előrejutni”

Észak-Korea egyébként híres arról, hogy a nagyobb állami ünnepekre hatalmas, emberek alkotta élőképeket állítanak össze. Amikor a szeretetszolgálat önkéntesei ott jártak, épp az Arirangra, egy nemzeti fesztiválra készültek. Minden nagyobb téren fiatalok ezrei gyakoroltak az ünnepségre. Természetesen sem lefilmezni, sem lefotózni nem hagyták őket, mert félnek, hogy a képek kiszivárognak és lelövik a poént. „Hiába magyaráztuk, hogy ha meglátjuk az i betűn a pontot, attól még nem derül ki, milyen lesz az egész, mert itt logikával nem lehet előrejutni, a »miért« vagy az »igen, de« típusú kérdéseket nem érdemes feltenni.”

A csapat tagjai összesen kétszer tudtak őreik nélkül rövid időt eltölteni. Egyszer, amikor kötelező programuk egyik állomásáról, egy skanzenszerű helyről váratlanul kimentek a faluba. „Pénzt akartunk váltani, és elindultunk. A kapuban posztoló rendőr hirtelen nem tudta, hogy megállítson-e minket, vagy ne, és ez elég volt ahhoz, hogy kilépjünk. Azonnal utánunk jött, és akik az utcán koldultak, azokat rögtön elkergette. Bementünk egy udvarba, hogy pénzt váltsunk, és mire kijöttünk, az egész utca üres volt, mert mindenkit elküldtek.”

„A másik alkalommal elmehettünk egy piacra, de egyikünk rosszul lett, mert egy nyúzott kutyát látott az áruk között, és ez megviselte. Két kísérőnkkel visszament a kocsinkhoz, így mi hárman jutottunk a maradék két őrre. Hárman háromfelé indultunk. Az egyik nő utánam szaladt, megfogta a kezem, és visszahúzott, majd a többieket is sikerült visszaterelniük.”