2010. augusztus 23-án a tálib lázadók rajtaütésében életét vesztette egy 32 éves magyar katona Afganisztánban. A támadásban egy társa életveszélyes, két másik súlyos sérüléseket szenvedett. Cikkünkben megpróbáljuk feltárni, hogy elkerülhető lett-e volna a katonanő halála, kivédhető a rajtaütés.
Az Afganisztánban szolgálatot teljesítő tartományi újjáépítő csoport (PRT) tagjai váltás előtt álltak, 29-en erős biztosítással, egy négy felderítő Humveeból és 11 páncélozott, de fegyvertelen Toyota terepjáróból álló konvojban tartottak a pul-i-kumri bázisról az onnan 150-200 kilométerre lévő Mazar-i-Sarif katonai repterére. Húsz kilométer megtétele után a konvoj negyedik Toyota terepjárója alatt harckocsiaknából improvizált pokolgépet robbantottak a tálibok, majd az így megakasztott konvojra három oldalról is tüzet nyitottak.
Afganisztáni támadás nagyobb térképen
Nem. Jól jelzi ezt, hogy a magyar konvoj megtámadását követően több órás összecsapás kezdődött a tálibok és a magyarok megsegítésére érkező német és amerikai alakulatok között. A tálib támadóerő nagyságát jelzi, hogy a harcok egy kilométeres arcvonalon folytak, ám erről sem a német, sem az amerikai sajtó nem számolt be.
Afganisztánban háború van egyre fokozódó harcokkal. És bár a magyarok állomáshelye, Baglan pár éve még valóban Afganisztán egyik legstabilabb, legnyugodtabb tartományának számított, a helyzet 2009-ben drasztikusan megváltozott, azóta fokozatosan és folyamatosan romlik. A tartomány jelentős részét már a tálib lázadók ellenőrzik.
Attól függ, hogy a szövetségesekről, vagy a tálibokról beszélünk. Ha egy területet a szövetségesek ellenőriznek, az tényleges, nagy számú katonai jelenlétet, működő, vagy legalábbis kiépítésben lévő közigazgatást, létező intézményi hálót jelent. Ezzel szemben, ha egy területet a tálibok ellenőriznek, az abban nyilvánul meg, hogy gerillacsapataik bármikor rajtaüthetnek a környéken állomásozó vagy áthaladó szövetséges csapatokon. Baglan tartományban a tálibok a két létfontosságú útvonalat, a magyarok pul-i-kumri táborát Kunduzzal összekötő északi, illetve Mazar-i-Sariffal összekötő északnyugati utakat tartják ellenőrzésük alatt.
Afganisztán terepadottságai különösen kedveznek a gerilla-hadviselésnek. A magas hegyek szabdalta országban a lakosság többsége a folyóvölgyekben él. Mivel a megtámadott magyar alakulat nem harci, hanem a civileket segítő tevékenységet folytat, így maguk is kénytelenek stratégiailag kedvezőtlenebb táborhelyet választani a völgyekben. Egy völgyben fekvő tábor egyrészt könnyebben támadható, másrészt könnyebben felderíthető. A magyarok csapatmozgásainak elemzéséhez és megfigyeléséhez elég akár csak egy embert felküldeni a hegyre vagy a tábor bejáratához.
A PRT állományát éppen leváltják, ez folyamatos csapatmozgással jár Pul-i-Kumri és a nagyjából 180 kilométerre lévő Mazari Sarif között. A PRT-ben közel 300-an szolgálnak, hétfőn 29 PRT-s katona indult útnak — tehát az alakulat leváltása minimum tíz fordulóban lehetséges. A hírekben olvashatták, hogy a támadás áldozatául esett katonanő férjével együtt szolgált Afganisztánban, ám a férj már napokkal korábban hazatért. Azaz, az elmúlt napokban folyamatos volt a csapatmozgás a magyarok táborában, így a táliboknak volt idejük felkészülni a támadásra.
Nem. A magyarokat ért támadás alap gerillaakció volt, kivitelezéséhez nem kell különösebb taktikai felkészültség. Egy mozgásban lévő konvoj megtámadásának legegyszerűbb módja, hogy a konvoj útvonalának egy pontján az útvonal két oldalra csapatokat irányítanak, és ezen a ponton megakasztják a konvojt. Valójában a tálibok akciója inkább elhibázott volt, a konvoj elleni támadás tankönyvi alapesetében nem a konvoj közepén, hanem a két végén kell robbantani, elzárva ezzel a menekülési utakat. Ha így tettek volna, akkor valószínűleg négy főnél nagyobb veszteséget okozhattak volna a magyar alakulatnak.
Nem, legfeljebb elméletben. A csapatokat mozgatni kell, akkor is, ha az útvonal tálib ellenőrzésű területen vezet keresztül. A magyaroknak 180 kilométert kellett megtenniük, ennek valós idejű felderítése csak a haladási sebesség kárára kivitelezhető. A sebesség pedig taktikai előny, egy lassan mozgó – és valós idejű felderítés esetén a lassúság hétköznapi fogalommal kifejezve valójában cammogást jelent – alakulat valójában nagyobb veszélyben van. A sebesség fontossága miatt a katonák általában nem is nagy konvojokban, hanem két-három járműből álló csoportokban szoktak közlekedni. A konvojhoz kérhettek volna afgán katonai kíséretet, ami növelte volna a biztonságot – egyelőre nem tudni, hogy miért nem kértek. Pul-i-Kumriból Mazar-i-Sarifba az út a Baglan folyó völgyében vezet, csatornák szabdalta, facsoportokkal, házakkal, tereptárgyakkal sűrűn tarkított mezőgazdasági területen át. Mindez a lesben álló támadóknak kedvez, akik a felderítőkre ugyanúgy lecsaphatnának, erőfölényük tudatában csapdaállítás helyett nyilt ütközetet is kiprovokálhatnak.
A másik probléma a katonáknak biztosítható védelem. Felvetődhet, hogy a magyar katonák szállítására beszerzett páncélozott Toyota terepjáróknál van nagyobb páncélzatú, így biztonságosabb jármű is - a Magyar Honvédségnek is van ilyen, a PRT mellett szolgálatot teljesítő tűzszerészek Cougar típusú, erősen páncélozott járműveket használnak. Ugyanakkor ezek páncélzata sem tudott volna ellenállni a hétfőn felrobbantott bombának. A gerillák által bevetett bombákat rögtönzött robbanószerkezetnek (Improvised Explosive Device, IED) nevezi a katonaszleng, ám ez megtévesztő lehet. Ezek a bombák ugyan házilag összetákoltak, de alapvetően harckocsiaknákból szerelik őket össze. A harckocsiakna pedig, nevéből adódóan, harckocsik ellen készült, azaz akár egy tankot is felrobbanthattak volna vele. A páncélozottság mértéke valójában csak az RPG-k (kézi páncéltörő gránátok) elleni védelemben számít, ezeknek egy Cougar ellenáll, egy Humvee már nem feltétlenül, egy páncélozott Toyota pedig alapvetően nem.
Könnyű lenne azt mondani, hogy a magyar alakulat belegyalogolt a csapdába, tehát igen. A valóság ennél összetettebb. Egy IED nagyon jól álcázható, szinte lehetetlen fölfedezni. A magyarok felderítő Humveejait ugyan felszerelték úgynevezett jammerekkel, rádiós jelzavarókkal, ez azonban csak a rádiós távirányítású bombák hatástalanítására alkalmas, épp ezért a tálibok egyre inkább vezetékes gyújtású bombákat használnak. Pillanatnyilag nem tudni, hogy a felderítők egyáltalán nem észlelték a bombát, vagy észlelték, és a tényeket mérlegelve döntöttek a továbbhaladás mellett. Az ugyanis, ha észlelik a bombát, még nem jelenti, hogy kivédték a veszélyt – hiszen a csapdát felállítók célja nem elsősorban az, hogy magával a bombával okozzanak veszteséget, hanem az, hogy megtorpantsák a konvojt, tehát a katonák számára ugyanolyan veszélyes, ha az időben észlelt bomba miatt megállnak. Ha észlelték a bombát, három lehetőség közül választhattak. Hívhattak volna tűzszerészeket az eszköz hatástalanítására, ám ezzel hosszas várakozásra kényszerítették volna az alakulatot, lehetőséget teremtve a támadásra. Dönthettek volna úgy is, hogy visszafordulnak, ám egy 15 járműből álló konvoj mozgatása önmagában sem könnyű, megfordítása szintén időigényes, és újfent lehetőséget ad a lesben állóknak a támadásra. A harmadik lehetőség a gyors továbbhaladás, vállalva a robbantás kockázatát. A támadás olyan területen történt, amiről tudták, hogy a tálibok ellenőrzik. Ellenséges területen az első számú taktikai szabály, hogy maradj mozgásban.
Igen. Egy magyar katona halála minden esetben megrázó veszteség, de a hadsereg még békeidőben is veszélyes üzem, hát még háborúban. A Magyar Honvédség eddig rendkívül alacsony veszteségrátával tudta le afganisztáni küldetését, külön tekintettel arra, hogy az újjáépítési csoport mellett két konkrét harci alakulat, a II. világháború óta a legtöbb harci cselekményben részt vett műveleti támogató és összekötő csoport (OMLT) és a veszélyesebb Dél-Afganisztánban tevékenykedő különleges műveleti csoport is szolgálatot teljesít. A három alakulathoz hamarosan egy negyedik, szintén harcoló alakulat is csatlakozik, Bajnai Gordon tavaly decemberi felajánlása alapján 70 magyar katona vesz majd részt a lázadók kiemelt célpontjának számító kabuli reptér üzemeltetésében és védelmében. Alapvetően ez veszélyesebb feladat, mint a civilek segítése, mégis, bizonyos szempontból a PRT katonái védtelenebbek. A harcoló alakulatok keresik az összetűzést a lázadókkal, azaz ők diktálják a tempót, mindig felkészültek a harcra. A PRT-ben szolgálók első számú feladata az újjáépítés, a civil lakosság segítése. Könnyebben támadható célpontot jelentenek a jól felszerelt harcoló alakulatoktól még mindig óvakodó, de egyre komolyabb harcerőt képviselő és egyre bátrabban kezdeményező táliboknak.