Hogyan alakítsunk egy véres diktatúrát demokráciává? Zimbabwéban a létező legdemokratikusabb módszerrel próbálkoznak, az ország új alaptörvényébe elvileg bárki beleírhat. Hetven bizottság járja az ország választókerületeit, hogy népgyűléseken egyeztessenek az alkotmányról. Kár, hogy az egészből nem lesz semmi, a harminc éve uralkodó Robert Mugabe verőlegényei gondoskodnak róla, hogy az új alkotmány az elnöknek is tetsszen.
A legelvakultabb bázisdemokratákat is könnyekig megható társadalmi kísérlet kezdődött a nyáron Zimbabwéban. A harmincadik éve Robert Mugabe által uralt országban június 20-tól szeptember 25-ig hetven, tizenkét fős bizottság járja végig a 210 választókerületet, hogy a lakosság észrevételei és igényei alapján megszövegezzék az ország új alkotmányát. A meghallgatásokon olyan kérdésekről dönthetnek, hogy egy- vagy kétkamarás parlamentje legyen-e az országnak, elnöki vagy miniszterelnöki kormányzás legyen, vagy hogy kié legyen a bírák kinevezésének a joga. Az így összeállított új alkotmányt a tervek szerint jövőre népszavazáson ratifikálnák, életbe lépése után új választásokat írnának ki.
Az alkotmányozási folyamat a 2008 szeptemberében aláírt hatalommegosztási egyezmény része. 2008 márciusában elnök- és parlamenti választást tartottak Zimbabwéban. A választás első fordulóját még a hivatalos eredmény szerint is a legerősebb ellenzéki jelölt, Morgan Tsvangirai nyerte. A négy hétig titkolt, időközben módszeresen manipulált végeredmény szerint Tsvangirai 47,9%-nyi szavazatot kapott, a győzelemhez ötven százalék plusz egy szavazatra lett volna szüksége. A második forduló előtt egy héttel Tsvangirai visszalépett, mert Mugabe verőlegényei addigra már módszeresen megfélemlítették támogatóit, és esélyesnek tűnt, hogy a választás napja vérengzésbe fordul.
A csalások annyira nyilvánvalóak voltak, hogy a helyi multilaterális gittegylet, a Dél-Afrikai Fejlesztési Közösség (SADC) is lépni kényszerült. Hosszú hónapokig tartó egyeztetések után 2009 januárjában a választások nyilvánvaló nyertese, Morgan Tsvangirai megkaphatta a miniszterelnöki posztot, de Mugabe megtarthatta hatalmát.
Az azóta is folytatódó egyeztetések szerint Mugabe pártjának, a ZANU-PF-nek meg kéne osztania a hatalmat Tsvangirai MDC nevű ellenzéki, de a lakosság többségének támogatását ténylegesen élvező mozgalmával. Hogy ez hogy működik, arról később, most térjünk vissza a nagy nemzeti konzultációhoz.
Az alapgondolat megnyerően egyszerű. Az ország új alkotmányát a lakosság bevonásával szövegeznék meg. A valóság kevésbé szívderítő. A Chimhumhumhu Művelet névre keresztelt meghallgatásokon a ZANU-PF millitánsai gondoskodnak róla, hogy végeredményben olyan alkotmány szülessen, ami Mugabénak is tetszene. A zimbabwei diaszpóra sajtójának – az országban minden ezirányú kötelezettségvállalása ellenére Mugabe most is totális cenzúrát tart fent – beszámolói szerint a meghallgatásokon az erőszak dominál, a vidéki körzetekben Mugabe hívei folyamatosan zaklatják az MDC támogatóit, felgyújtják házaikat, megverik azokat, akik esetleg az elnöki hatalom korlátozása mellett érvelnek.
„A folyamat eleve tíz hónapos késésben van” – írja a News24 zimbabvei emigráns hírportál. Az első meghallgatást június utolsó hetében tartották Bindurában, az egykor virágzó mezővárosban, hetven kilométernyire a fővárostól, Hararétól. A gyűlésen százan vettek részt, a helyiek könnyen kiszúrták, mi nem stimmel. A tömegben három titkosügynököt és három civilnek öltözött rendőrt azonosítottak. „Ez egy kisváros, mind ismerjük egymást. A gyűlés résztvevőinek nagy részét a közeli újratelepítési övezetből buszoztatták ide” – nyilatkozta a hírszájtnak egy helyi lakos, Gibbs Matenyu.
A hivatalosan újratelepítési övezetnek nevezett telepeken Mugabe lojális verőlegényei élnek. A telepek valójában magántulajdonú farmok, amiket a verőlegények terrorral kollektivizáltak. Zimbabwe egykor Afrika legvirágzóbb mezőgazdasága volt. A dekolonizáció, a függetlenség 1980-as elnyerése után az országban maradt fehér telepesek az állammal kötött megállapodás alapján megtarthatták farmjaikat.
Ám amikor Mugabe 2000-ben nem tudta kénye-kedve szerint módosítani az alkotmányt, és örök életre bebetonozni magát a hatalomba, bosszúhadjáratot kezdett a fő ellenségeinek tekintett, jómódú fehér telepesek ellen és erőszakkal államosította birtokaikat. Az erőszakhullám végén a korábbi négy és fél ezer fehér farmból négyszáz maradt – ezek nagy részét az elmúlt egy évben sikerült felszámolniuk.
A fehér farmerek elüldözését Mugabe ugyan antikolonialista ideológiával támasztotta alá, a folyamat igazi vesztesei a zimbabweiek voltak, véli Robert I. Rotberg, a Harvard Kennedy Kormányzati Iskola államon belüli konfliktusok programjának igazgatója, a térség szakértője. A farmok felszámolásával 1,2 millió zimbabwei vesztette el munkáját és megélhetését – a 2002-ben még tizennégy-, 2010-ben már csak tízmillió lakosú országban a nemzetközi szervezetek becslése szerint kilencvenszázalékos a munkanélküliség.
A farmok területét nem földművesek, hanem Mugabe keretlegényei között osztották szét, ezzel romba döntötték a mezőgazdaságot, amelynek termelése a békeidők tíz százalékát sem éri el. Idén márciusban például nyolcszázezer tonnával kevesebb kukoricát takarítottak be, mint amennyire egyáltalán az ország ellátásához szükség lenne, míg valaha Zimbabwe az egész térséget ellátta élelemmel.
A bindurai meghallgatáson csak az újratelepítettek beszéltek, ugyanaz a négy-öt ember. A többiek csendben figyelték, ahogy a keretlegények ordítozva vitatkoztak a moderátorokkal, mert érzésük szerint az alkotmánymódosítás egyetlen célja Mugabe abszolút hatalmának csorbítása.
Az emberi jogi szervezetek szerint Mugabe pártja, a ZANU-PF megfélemlítésekkel próbálja garantálni, hogy a gyűléseken senki se merjen felszólalni. Az ország három legismertebb jogvédő csoportja által létrehozott Független Alkotmányozási Ellenőrző Projekt szerint az alkotmányreform valójában nem lehet alulról építkező „a megfélemlítések, zaklatások, az erőszak és az általános elnyomó hangulat miatt”.
Hogy ez mennyire igaz, azt jól jelzi Bindura példája is. A város az MDC egyik fellegvára volt, mégis, a gyűlést Mugabe odabuszoztatott hívei uralták. A mugabisták több más vidéki településen is erőszakkal verték szét a gyűléseket, Mudziban, az ország északkeleti részén négy MDC-támogató házát is felgyújtották.
Összességében tehát a nemzeti konzultáció legfeljebb csak a külvilágnak szóló szemfényvesztés. Ahogy a zimbabwei nemzeti együttműködés rendszere is legfeljebb papíron létezik. Rotberg a Foreign Affairs július-augusztusi számában megjelent elemzése szerint a hatalommegosztási megállapodásban foglaltakból gyakorlatilag semmi sem valósult meg.
Mugabe egyszerűen nem hajlandó beiktatni az MDC minisztereit és tartományi kormányzóit, nem adta át a belügyminisztérium vezetését az ellenzéknek, nem hozta létre a fegyveres erőket ellenőrző, Tsvangirait is magában foglaló testületet, így az erőszakszervezetek változatlanul személyes irányítása alatt állnak.
Mugabe nem hajlandó kinevezni az új bírókat, a bírósági ítéletek közül csak a neki kedvezőeket hajlandó figyelembe venni. De ennél is súlyosabb probléma, hogy nem hajlandó eltávolítani a jegybank éléről felesége közeli rokonát, Gideon Gonót. Gono az állami pénznyomdát saját céljaira használja, a bankóprés beindításával brutális hiperinflációt szabadított az országra, miközben kötelező beváltással elvonta a zimbabweiek devizában tárolt megtakarításait.
Rotberg szerint az átmeneti kormány kevés eredményeinek egyike, hogy az MDC-s pénzügyminiszter újra engedélyezte a külföldi valuták szabad felhasználását, így a külföldön dolgozók hazautalásai legalább valamilyen életszínvonalat biztosíthatnak a zimbabweieknek. Azáltal, hogy már valódi értéket képviselő pénz is megjelent a piacon, újra felbukkantak a termékek is az évek óta üres boltokban.
A kilátások azonban borúsak. Az új alkotmány elvileg új választásokat vezetett volna fel – de ha Mugabe keretlegényei elérik, hogy korlátlan maradjon az elnöki hatalom, akkor a választásoknak kevés értelmük lesz. A Mugabe kezében összpontosuló erőszakgépezet garantálni tudja a kedvező végeredményt. Tsvangirai és az MDC nem kap kellő támogatást a térség államaitól, elsősorban Dél-Afrikától, amely, úgy tűnik, jobban retteg attól, hogy Mugabe bukása káoszhoz vezet, mint attól, hogy Zimbabwe teljes szétrohadása miatt menekülttömegek árasztják el.
Rotberg szerint az egyetlen valódi reményt Mugabe kora és megromlott egészségi állapota jelenti. A nyolcvanhét éves elnök a hírek szerint prosztatarákban szenved. Halála esetén pártjában hatalmi harc törne ki, mivel nincs egyértelmű örököse. Az utódjelöltek nem rendelkeznek olyan kiépített háttérrel, mint Mugabe, egyikük sem lehet képes könnyedén az uralma alá hajtani a többieket.
Ez magyarázhatja, hogy Tsvangirai az összes kudarc és akadály ellenére miért is tart ki miniszterelnökként. Ha Mugabe meghal, jó esélye lehet rá, hogy a nemzetközi közösség az ország igazi vezetőjeként ismerje el, és ebből a pozícióból lehetségessé válik a demokratikus reformok végigvitele is.