A keddi félidős választásokon oda lehet Barack Obama elnök többsége a képviselőházban. Ez alapvetően befolyásolhatja következő két évét. Az aktuális elnök pártja rendszerint veszít a ciklus felénél tartott kongresszusi választásokon, azonban többen így is kiharcolták újraválasztásukat. Clinton óriási pofont kapott, míg a rendhagyó félidős győzelemmel legutóbb George Bush írt történelmet.
A legutolsó felmérések szerint a Demokrata Párt és Barack Obama elnök könnyen elveszítheti a képviselőházi többségét a keddi félidős választásokon, de a szenátusban is gyengülnek pozícióik. Az elnöki ciklus felénél megrendezett szavazáson a teljes, 435 tagú képviselőházat újraválasztják, emellett a szenátorok harmadának és a kormányzók többségének is ilyenkor jár le a mandátuma.
A félidős választásokon az elnök pártja szinte mindig visszaesik a képviselőházban, és az esetek kétharmadában a szenátusban is. A második világháború óta ez átlagosan 28 helyet jelentett a képviselőházban, míg négyet a szenátusban. Általában a látványos bukások elkerülése is kisebb csodának számít, olyan pedig mindössze kétszer fordult elő az elmúlt száz évben, hogy egy elnök pártja mindkét házban erősödni tudott.
A képviselői helyek csökkenése mellett az elnöknek az is problémát jelenthet, hogy a kongresszusból ilyenkor kihullók rendszerint éppen a politikáját leginkább támogatók közül kerülnek ki, míg az egyes kérdésekben a másik párthoz húzók védik meg könnyeben helyüket.
Hiába maradt azonban már többször is látszólag béna kacsa az elnök, megfelelő stratégiával túl lehet élni a képviselőház vagy a szenátus elvesztését is. A második világháború óta három elnök bukta el mindjárt első ciklusának felénél többségét a kongresszusban, azonban ennek ellenére Harry Trumant, Dwight Eisenhowert és Bill Clintont is újraválasztották.
A két demokrata elnök, Harry Truman és Bill Clinton szenvedte el a legnagyobb vereségeket a félidős választások történetében, azonban mindketten, részben hasonló taktikával álltak fel a pofonokból.
Franklin D. Roosevelt halála után egy évvel Harry Trumannak az előző elnök New Deal politikáját bírálókkal, a megugró inflációval és a háború utáni költségvetéssel is szembe kellett néznie az 1946-os félidős választásokon. Tizennégy év teljes demokrata uralom után a republikánusok 55 plusz helyet szereztek a képviselőházban és 12-t a szenátusban, ezzel mindkét ház az övék lett. Több demokrata szenátor is Truman fejét és lemondását követelte, az elnök azonban egy jövedelmezőnek bizonyuló taktikával két év alatt az előnyére fordította a helyzetet.
A republikánus kongresszus számos népszerűtlenebb törvényt is elfogadott, Truman pedig egyes kérdésekben jobbra tolódva vette elejét ellenfelei bírálatának, miközben részben az akkoriban kifejezetten erős szakszervezetek segítségével konfrontálódott is az általa "do nothing" kongresszusnak nevezett törvényhozással. 1948-ban nemcsak őt választották újra, hanem a demokraták rögtön visszaszerezték többségüket mindkét házban.
Bill Clinton 1992-es megválasztása részben párhuzamba állítható Obama elnökségével is: akkor sokan a reagani gazdaságpolitika végét és a republikánusok válságát látták, hosszú idő után ugyanis először került egy párt kezébe a kongresszus mindkét háza és az elnökség is.
Clinton számos nagyszabású elképzelését azonban csak szűk többséggel fogadta el a demokrata kongresszus, a sokat támadott egészségügyi reformtervezet pedig el sem jutott a szavazásig. A kongresszus tekintélyét emellett botrányok kezdték ki, a törvényhozás népszerűsége pedig a félidős választáshoz közeledve 20 százalék alá süllyedt.
A republikánusok végül a felméréseket is túlszárnyalva 52 képviselővel és 8 szenátorral erősödtek a kongresszusban, ezzel 1954 óta először szerezték meg mindkét ház irányítását. Egyben beigazolódott azoknak az elemzőknek a jóslata, akik az 1980-as években váltig állították, hogy a republikánusoknak el kell veszíteniük egy elnökválasztást, hogy évtizedek után megszerezzék a képviselőházat.
Clinton ugyanakkor részben Truman példájából tanulva középre húzódott, és a kompromisszumos javaslatok mellett több kisebb, de hangsúlyos ügyhöz is republikánus képviselők támogatását is megszerezve építette magát tovább. Közben azonban vétókkal és a kormányzat munkájának felfüggesztésével sikeresen elérte, hogy a túlságosan is szélsőséges kongresszust fegyelmező elnökként tekintsenek rá. Újraválasztása azért sem volt veszélyben, mert nem tudtak karakteres republikánus jelöltet indítani ellene.
Az elemzők Clinton második ciklusában sem számítottak a demokraták győzelmére a félidős választásokon. Bár az elnök a médián keresztül ügyesen kezelte a Monica Lewinsky-botrányt, az nem kedvezett a demokrata jelöltek esélyeinek. Ehhez képest a képviselőházban öt plusz helyet szereztek, miközben a szenátusban nem változtak az erőviszonyok. Ezzel az 1998-as egyike lett az elnök pártja által megnyert ritka félidős választásoknak.
A kezdeti várakozásokhoz képest hasonlóan jól szerepeltek a demokraták 1962-ben, amikor a kubai rakétaválság alakulásával kvázi győzelmet értek el, csak négy képviselői helyet vesztettek a képviselőházban, míg a szenátusban kettőt nyertek. Az előrejelzések a válság közepén még 30-40 képviselős veszteséget sem zártak ki, a képviselőház elvesztése pedig Kennedy belpolitikai elképzeléseinek a végét jelenthette volna.
A két említett relatív győzelem mellett száz év alatt csak kétszer fordult elő, hogy az elnök pártja egyértelműen erősödni is tudott a félidős választáson. Franklin D. Roosevelt a New Deal bevezetésekor aratott totális győzelmet 1934-ben, míg a republikánusok George W. Bush alatt írtak történelmet 2002-ben.
A 2001. szeptember 11-i terrortámadások után egy évvel a republikánusok nyolc plusz képviselővel és két szenátorral zárták a félidős választásokat, ezzel Bush pártja először tudott republikánus ciklus közepén erősödni a képviselőházban. Az adott politikai helyzetben ebben semmi meglepő nem volt. Bush 2000-es győzelme után stratégája, Karl Rove már a republikánus párt ezeréves uralmán dolgozott, ezen sokat lendítettek a 2001. szeptember 11-i terrortámadások. A megtámadott ország elnökének népszerűsége a közepesről egyből 90 százalék körülire ugrott, és 2002 novemberében még bőven kitartott.
Bush ekkor már túl volt az afganisztáni háborún, amiről akkor mindenki azt gondolta, hogy megnyerték. A kormányzat már bőszen készítette elő az iraki háborút, ami akkor még népszerű gondolat volt, a demokraták közül is csak egy ismeretlen chicagói politikus, egy bizonyos Barack Obama emelte fel ellene a szavát. A választás hónapjában Bush népszerűsége megközelítette a hetven százalékot, és mivel a demokratáknak sem volt nagyon ötletük arra, hogy mi mást mondhatnának, nem meglepő, hogy a választók inkább a republikánusokra szavaztak.
Második ciklusuk alatt azonban már különösen sokan megszenvedtek a félidős választással, ilyenkor a gazdasági körülményektől függetlenül is érzik a választók a változás közeledtét. 2006-ban már George Bush sem kerülhette el, hogy korábbi kongresszusi támogatását elvesztve kelljen kormányoznia, ugyanis a demokraták megszerezték a képviselőházat és a szenátust is.
Ha a demokraták most kedden vereséget szenvednek, akkor Obama személyében zsinórban a harmadik elnök veszíti el többségét legalább a képviselőházban. Richard Norton Smith, a George Mason Egyetem történelemprofesszora szerint a félidős választások egyre inkább az aktuális elnökről szóló népszavazássá alakulnak, ráadásul egyre kevésbé biztosíthatja be magát hosszú évekre a kongresszusban valamelyik párt.
A demokraták Eisenhower első ciklusától, 1954-től negyven éven keresztül többségben voltak a képviselőházban, amelyet a republikánusok 1994-től 2006-ig tizenkét éven át birtokoltak. Ha kedden a demokraták megint elveszítik az alsóházat, az azt fogja jelenteni, hogy az újabb váltás ezúttal gyorsan, négy év után bekövetkezik.