Két elnök nem lehet Elefántcsontparton, az elnökválasztást elvesztő Laurent Gbagbo azonban nem hajlandó lemondani. Szép szóval nem sikerült rá hatni, a katonai beavatkozás pedig rengeteg áldozattal járna, ezért a legvalószínűbb, hogy szankciókkal bírják távozásra a hatalmához túlzottan is ragaszkodó politikust.
247 halott, több száz sebesült, húszezer menekült, két elnök és hatalmas tanácstalanság – ez a mérlege a november 28-án megtartott elefántcsontparti elnökválasztás második fordulójának.
Pedig olyan jól indult minden. Az országban 2002 óta tartó alacsony intenzitású polgárháborút 2007-ben sikerült lezárni. A békeegyezmény választások kiírásáról rendelkezett, amelynek első fordulóját – többszöri halasztás után – 2010. október végén békés és szabályos körülmények között meg is tartották. Mivel egyik elnökjelölt sem kapta meg a szavazatok 50 plusz egy százalékát, második fordulót kellett rendezni, amely szintén rendben lezajlott.
A választási bizottság a szavazatok összeszámlálása után kihirdette a győztest, Alassane Ouattarát, ám a második helyre szorult jelenlegi elnök, Laurent Gbagbo nem nyugodott bele a vereségbe. A szövetségeseivel teletömött alkotmánybíróság kijelentette: a választásokat mégis Gbagbo nyerte, a szavazatok 51,45 százalékával. Ugyan az ENSZ, az Egyesült Államok, az Európai Unió, az Afrikai Unió és a Nyugat-afrikai Államok Gazdasági Közössége (ECOWAS) mind Ouattarát tekintik Elefántcsontpart elnökének, Gbagbo nem hajlandó távozni a hivatalából.
A patthelyzetben a régi-új elnök lapjai a jobbak: a hadsereg nagyrészt lojális hozzá, míg Ouattara az egykori főváros, Abidjan egyik hotelében húzza meg magát ENSZ-es békefenntartók védelme alatt.
Az elmúlt hetekben többször is összecsaptak a két elnök hívei, és etnikai tisztogatásokról is érkeztek hírek. Gbagbo hírhedt milíciái újabban attól sem rettennek vissza, hogy a tízezer fős ENSZ-békefenntartó misszió katonáit támadják meg. Sokan attól is tartanak, hogy az instabilitás átterjedhet a szomszédos, nemrég még szintén polgárháborúval küzdő Libériára is.
Az ember akár legyinthetne is: még egy afrikai ország, amelyik a káosz szélén áll. Elefántcsontpart azonban nem egy átlagos afrikai ország, hanem a világ vezető kakaóexportőre, Nyugat-Afrika leggazdagabb állama és milliónyi bevándorló célországa.
Nem is olyan régen Elefántcsontparton kétszer annyit keresett egy munkás, mint Szingapúrban, világszínvonalú volt az oktatás, és az Afrika Párizsának nevezett Abidjan volt a kontinens partifővárosa. Ezek voltak a hatvanas-hetvenes évek, az „elefántcsontparti csoda” évei, amikor az ország még fejlesztési segélyeket adott, nem pedig kapott.
A gazdasági csoda három pilléren nyugodott: az első a politikai stabilitás volt, amely az ország első elnökének, a szeretve-rettegett Félix Houphouët-Boigny-nak (1960-93) volt köszönhető. Az elnök ugyan egypártrendszert vezetett be, és választásokon is csak ő indult, de ellenfeleit nem tette el láb alól, hanem – amíg volt pénz – megvette őket kilóra. A körültekintő Houphouët-Boigny-t Krokodilnak nevezte a nép, mivel a legenda szerint a hüllőhöz hasonlóan alvás közben neki is mindig nyitva volt az egyik szeme.
A másik oszlop az egykori gyarmatosító, Franciaország jelenléte volt. A 80-as években még 50 ezer francia élt és dolgozott Elefántcsontparton hivatalnokként, tanárként vagy üzletemberként. A franciák gazdasági kapcsolataikkal, befektetéseikkel és szakértelmükkel nagyban hozzájárultak az ország gazdasági sikeréhez. Nem meglepő, hogy Houphouët-Boigny volt Párizs leghűségesebb szövetségese a kontinensen.
A legfontosabb tényező azonban az ország déli részén virágzó modern és hatékony mezőgazdaság volt. A 70-es évek végén Elefántcsontpart egyszerre volt a világ legnagyobb kakaó-, ananász- és kókuszdió-termelője, pálmaolajban pedig a harmadik helyen állt. Az intenzív mezőgazdasági munkához azonban nagyszámú munkáskézre volt szükség, így már a gyarmati időkben megindult a bevándorlás a szomszédos szegényebb országokból, elsősorban Maliból és Felső-Voltából (a mai Burkina Faso). A hetvenes évekre Elefántcsontpart lakosságának a negyede bevándorló volt, elhintve ezzel a mai napig tartó fő konfliktus magvát.
A csoda Afrikában is csak három napig tart. A 80-as években lezuhant az elefántcsontparti exporttermékek világpiaci ára, az ország eladósodott, és zavargások törtek ki. Mivel az öregedő Houphouët-Boigny már nem tudta megvenni az ellenzéket, 1990-ben választásokat kellett kiírni, melyeket ugyan egy bizonyos Laurent Gbagbóval szemben még az Öreg (le Vieux) nyert meg, de három évvel későbbi halálával végleg leáldozott a régi szép világnak.
A rossz szellemet végül a következő elnökválasztásokon engedte ki a palackból Houphouët-Boigny tehetségtelen utódja, Henri Konan Bédié, aki egy törvénymódosítással elérte, hogy csak az indulhasson a választásokon, akinek mindkét szülője elefántcsontparti állampolgár volt.
A módosítás egyértelműen az északról származó rivális jelölt, Alassane Ouattara ellen szólt, akink az édesapja állítólag Burkina Faso-i volt. A „Ki az igazi elefántcsontparti?”-kérdésen rugózva Konan Bédié megteremtette az „ivoirité” ideológiáját, amelynek a lényege, hogy kizárta az állampolgárságból és a politikából a bevándorlókat, akik a kilencvenes években a népesség egyharmadát adták.
A nagy probléma az ivoirité-vel, hogy nem lehet megállapítani, ki honnan jött. Elefántcsontpart népessége ugyanis 60 különböző népcsoportból áll. A déliek (ahonnan Houphouët-Boigny, Konan Bédié és Gbagbo is származik) alapvetően keresztények, az északiak pedig muzulmánok. Mi több, az északon élő mandék, malinkék és szenufók semmiben sem különböznek a Maliban és Burkina Fasóban élő mandéktól, malinkéktól és szenufóktól, tehát nem lehet tudni, hogy ki a bevándorló és ki nem.
Azt is tekintetbe kell venni, hogy – mint oly sok afrikai országban – rengeteg állampolgárnak soha nem is volt igazolványa, így akár őshonos emberek sem tudták bizonyítani elefántcsontparti állampolgárságukat. Persze a rasszista, xenofób „ivoirité” célja nem is az volt, hogy tiszta vizet öntsön a pohárba, hanem az, hogy fenntartsa a déliek dominanciáját a politikai és gazdasági szférában, ahol az északiakra sokan lenézően tekintenek.
Az északiak végül 2002-ben unták meg a dolgot, és egy puccsal próbálkoztak az időközben hatalomra jutó Gbabgo ellen, aki átvette az ivoirité ideológiáját. A puccs ugyan nem sikerült, de az északi lázadók birtokukba vették az ország északi részét, míg délen Gbabgo csapatai uralkodtak. A következő öt évben kisebb összecsapásokkal tarkított polgárháború dúlt az országban, csak azért nem fajult el jobban a helyzet, mert az ENSZ és francia csapatok egy, az országon végighúzódó kelet-nyugati tengely mentén hermetikusan elzárták egymástól a két félt. (Igaz, ők sem tudták megállítani a franciák kivándorlását, mára csak pár ezren maradtak az országban.)
A polgárháború 2007-ben zárult le, és azóta tartott a készülődés és a regisztráció a mostani választásokra. Az északiak a békeegyezményben elérték a céljukat, most már mindenki állampolgárnak számít, aki Elefántcsontparton született, vagy akinek az egyik szülője elefántcsontparti. Az egyezmény értelmében a sokáig ellehetetlenített Ouattara is indulhatott a választásokon, amit meg is nyert, de nem számolt Gbagbo és a déliek ellenállásával.
A kérdés most az, hogyan tovább? Abban mindenki egyetért, hogy Gbagbónak mennie kell, de a kérdés, hogy szép szóval vagy erőszakkal. A mézesmadzag nem jött be, Gbagbo nem ment bele Ouattara ajánlatába, hogy alakítsanak együtt kormányt, és egy meg nem nevezett nemzetközi szervezet állását is visszautasította.
Innen már csak a korbács maradt: az ENSZ és az EU már el is fogadott szankciókat Gbagbo és bizalmasai ellen, míg a Nyugat-Afrikai Gazdasági és Monetáris Unió (UEMOA) bejelentette, hogy központi bankjához nem ad Gbagbóéknak hozzáférést. Azonban még mindig Gbagbo kezében van a kakaó- és olajszektor, és az adó- és vámbevételek is az ő zsebébe vándorolnak, így a következő néhány hónapra biztosítva van a pénzügyi háttere.
A másik opció a Nyugat-afrikai Államok Gazdasági Közössége (ECOWAS), vagy az Afrikai Unió katonai beavatkozása lenne. Mindkét szervezetnek meglenne a jogalapja erre, és mindkettő hajtott is végre ilyen akciót, az Ecowas Libériában és Sierra Leonéban, az AU pedig a pici Comore-szigeteken.
Mivel azonban Gbagbo valószínűleg számíthat a hadsereg és saját milíciáinak a hűségére, egy ilyen bevetés – a logisztikai és pénzügyi nehézségek mellett – feltehetően nagy véráldozattal is járna. A patthelyzet tehát várhatóan a közeljövőben is fennmarad, ami a kakaó árának további emelkedéséhez vezethet. A nemzetközi közösség csak abban reménykedhet, hogy a szankciók és az izoláció hatására Gbagbo beismeri a vereségét és önként átadja a helyét. Ez lenne csak az igazi elefántcsontparti csoda.