Az optimisták szerint Ben Ali bukásával Tunézia már túl van a nehezén. A pesszimisták szerint a „Jázmin forradalma” csak egy újabb példa lesz arra, hogy a térségben egy diktatúra bukását csupán káosz, vagy iszlám hatalomátvétel követheti.
Szerdán az új, ideiglenes tunéziai államfő, Fouad Mebazzaa bejelentette, hogy a kormány kész általános amnesztiát hirdetni a politikai foglyoknak, ezzel egy időben megkezdődött a korábban ellenzéki tevékenység miatt üldözöttek szabadon engedése az ország börtöneiből.
Ugyanakkor változatlanul tartanak a tüntetések országszerte, mert a korábbi állampárt, az Alkotmányos Demokratikus Nagygyűlés (a továbbiakban: ADN) még mindig szerepel a kormányban. Úgy tűnik, az emberek nem érik be a demokratikus változások felé tett lépésekkel, amíg a bukott elnök és rendszerének szelleme kísért a vezetésben.
Képzavarral élve a mór, Ben Ali, megtette kötelességét, és elment. Ám Tunézia a gyarmati időszakból öröklötten, a francia alkotmányos berendezkedést mintául véve többpártrendszerű elnöki köztársaság, amelyben az elnök és a kormány együtt gyakorolja a végrehajtói hatalmat, együtt kormányoz, kormányzott.
Vagyis Ben Ali – bármennyire is tulajdonképp egyeduralkodó volt – végrehajtó hatalmának mégiscsak része volt kormánya is. És, minthogy a korábbi rendszerben közreműködtek a kormány tagjai is, hiába menekült el az elnök, ez a „kétfejűség” most kétarcúságot, Janus–arcot kölcsönöz a jelenlegi vezetésnek, és közviszonyoknak. Mintha Tunézia a demokratizálódást elindító lépésekkel egyszerre tekintene a jövőbe, és a régi kormánytagok révén a múltba – anélkül, hogy szembenézne vele.
Merthogy maga a miniszterelnök, a különösen népszerűtlen Mohamed Ghannouchi, és hét másik ember is Ben Ali rendszerének oszlopos tagja volt. Helyén maradt a belügy-, a külügy-, a hadügy-, és a pénzügyminiszter is. Igaz, hogy Mebazzaa és Ghannouchi már lemondott ADN párttagságáról, de sokan a régi és az új rendszer intézményes és személyi kontinuitásának kontúrjait vélik látni az új vezetésben.
A Jázmin forradalom útkereszteződéshez érkezett, ahol majd nemsokára kiderül, merre tovább. Kérdés, hogy a változatlan – bár tény, kisebb intenzitású – elégedetlenség beéri-e azzal, hogy megdönti Ben Ali rendszerét, családjával, közutálatnak örvendő feleségével, Leila Trabelszivel, és legszűkebb körével együtt. De az is lehet, hogy egy, a kormányt és a közéletet a régi rendszer minden délibábjától megtisztítás igényével, „jakobinus alapossággal” fellépő könyörtelen forradalomról lesz szó.
Miután kedden Ghannouchi egynapos kormányának négy minisztere is leköszönt, óhatatlanul is felmerül, hogy nem lesznek-e, akik majd eltérítik a megtorpant forradalmat a kialakult tanácstalanság közepette. Ilyen lehetséges opportunista lehet Moncef Marzouky, a baloldali Köztársaság Kongresszusa Párt elnöke, aki szerdán tért haza a párizsi száműzetésből. Vagy a Londonban a hazaútra váró Rashid al-Ghannouchi, aki a Ben Ali által betiltott Iszlám Feltámadás Párt (an-NahDa) vezére. Általuk új irányt vehetnek a dolgok, csak az a kérdés, hogy milyet.
Sokan tartanak attól, hogy al-Ghannouchi egy Nyugat-ellenes iszlám hatalomátvételt kísérelne meg. Nem így Mahmúd Ahmedinezsád, az iráni elnök szerint „nyilvánvaló, hogy a tunéziai nép muszlim, emberies, és monoteista szólamokkal kelt fel egy Nyugat-barát diktátor (Ben Ali) ellen."
Ha beigazolódna ez az Ahmedinezsád által favorizált forgatókönyv, akkor van még egy lehetőség. Könnyen elképzelhető, hogy a korábban a felkelőkkel szimpatizáló hadsereg, amely nagy erőkkel van jelen az utcákon, ám mind távolságtartóbb a „szövetséges” tüntetőkkel, élén Rashid Ammar tábornokkal megakadályozná, hogy beláthatatlan következményekkel járó, permanens forradalom játszódjék le.
Így Tunézia Törökország nyomdokaiba lépne, ahol a ’80-as években a török hadsereg volt a biztosíték arra, hogy a belpolitikai helyzet stagnáljon, mesterségesen tartva magasan a vezetés értékét - de így a demokrácia inflálódott.
Nagyon sok megválaszolatlan kérdés van egyelőre. Sokan úgy vélik, hogy a tunéziai alaphang a szabadság himnuszának crescendójához adott felütést, amely akár világszerte precedensértékű lehet. De ha maga a posztulátum (vagyis, hogy ez alulról szerveződve, a nép önerejéből történt, és a tunéziai demokratikus-plurális viszonyok előmozdításához járult hozzá) téves, akkor megbukik az egész érvelés.