A keddi kairói tüntetésekhez hasonlót még nem látott ez a generáció Egyiptomban. Ha pedig hozzávesszük a közvetlenül előtte történt tunéziai forradalmat is, mely megbuktatta Ben Ali elnököt, olyasmit látunk, ami eddig példátlan az arab világban. Ebből még bármi lehet, szerda este újabb halálos áldozatok voltak.
Január 25-én több tízezer ember ment az utcákra Egyiptomban Hoszni Mubarak elnök távozását követelve. A legnagyobb tüntetés Kairóban volt, de tüntettek Alexandriában, a déli Asszuánban, a Nílus mellett fekvő Aszjútban, a Szuezi-csatorna melletti Iszmáilíjában és a Sínai-félszigeten is. A megmozdulásoknak már hat halálos áldozata volt, abből két rendőr és négy tüntető. Négyen kedden, ketten szerdán este haltak meg.
Az első napon a rendőr Kairóban halt meg, miután kövekkel eltalálták a fejét, a tüntetők pedig Szuezben. A rendőrség vízágyút és könnygázt is bevetett a tömeg oszlatása során, és megverték többek között a Guardian riporterét is.
Szerdán minden tüntetést betiltottak Egyiptomban, a hatóságok szerint a nyilvános helyen gyülekező embereket azonnal letartóztatják. Napközben nem voltak nagyobb utcai megmozdulások, este ugyanakkor a rohamrendőrök összecsaptak a tüntetők csoportjaival Kairóban, és üldözték őket a város utcáin.
Egyiptomban utoljára 1977-ben történtek nagyobb zavargások. Akkor az élelmiszertámogatások csökkentése miatt több százezren mentek utcára. A három napig tartó összecsapásokban több tucat ember meghalt, a kormány azonban végül visszaállította a támogatásokat. Azóta hasonlóra nem volt példa, de nem azért, mert mindenki tökéletesen elégedett mindennel.
1967 óta hivatalosan folyamatosan szükségállapot van Egyiptomban. Ez a helyzet jóval szélesebb jogokat biztosít a rendőröknek, lehetővé teszi a cenzúra fenntartását és az alkotmányos jogok felfüggesztését. Egyiptom az Economist demokráciaindexe alapján a 138. helyen szerepel a 167-ből.
A rendőri brutalitás pedig egyre súlyosabbá vált. „Amikor 15 éve vizsgáltuk a helyzetet, voltak rossz rendőrőrsök, és ha iszlamista voltál és elkaptak, számíthattál arra, hogy megkínoznak. Ma minden rendőrőrsön ugyanolyan brutális, és ugyanúgy megkínoznak bárkit, legyen hajléktalan vagy középosztálybeli” – mondta a Human Rights Watch emberi jogi szervezet munkatársa a Christian Science Monitor című lapnak.
A mostani tüntetés szimbolikus alakja is egy halálra kínzott fiatal, Kaled Said. A 28 éves alexandriai férfit a rendőrség azután fogta el, hogy felvételeket töltött fel az internetre, melyen a rendőrök egy kábítószerszállítmányt osztanak el maguk között. Kaled Said fejét addig verték szemtanúk szerint egy lépcsőfokhoz, amíg meg nem halt. Az eset tavaly júniusban történt, így nem lehet egyértelműen a mostani tüntetés kiváltó okának nevezni. Ugyanakkor az a szervezet alkotja a mostani tiltakozók gerincét, amely a brutális eset miatt alakult, Facebook-oldaluk pedig a tüntetők egyik fő kommunikációs csatornája lett.
A közvetlen előzmény a tunéziai forradalom volt, ahol a tüntetőknek sikerült elérni Ben Ali elnök távozását. A kairói beszámolók szerint sokan tunéziai zászlókat is lengettek, a tüntetők mintaképe pedig egyértelműen Tunézia volt. A két helyzet között tehát szoros összefüggés van, Egyiptom és Tunézia között azonban olyan fontos különbségek vannak, hogy nem lehet egybemosni a kettőt. Az egyiptomi szituáció lényegesen összetettebb.
Tunézia tízmillió fős, az arab világ szempontjából kulturálisan és gazdaságilag is periférikus ország, Egyiptomhoz képest erős középosztállyal, lényegesen jobb gazdasági helyzettel (a CIA Wold Factbook adatai szerint Tunéziában 9500, Egyiptomban 6200 dollár az egy főre jutó éves GDP). Az Egyesült Államokkal ugyan együttműködött Tunézia az al-Kaidával szemben, így alapvetően jó a kapcsolat a két ország között, de Tunézia messze nincs a legfontosabb szövetségesek között.
Egyiptom ezzel szemben nyolcvanmilliós ország, csak Kairóban többen élnek, mint Tunéziában. Az arab világ egyik kulturális központja, kulcsfontosságú geopolitikai pozícióban. Már önmagában ez is sokkal nagyobb jelentőségűvé tenné, ha forradalom törne ki az országban, tovább bonyolítja azonban a helyzetet, hogy Egyiptom az Egyesült Államok meghatározó szövetségese a térségben.
Egyiptom és Izrael között béke van, Irak, Afganisztán és Izrael után pedig Egyiptom kapja a legtöbb amerikai támogatást. Ezek között 1,3 milliárd dollár katonai támogatás is van évente – vagyis, ha a mostani tüntetések során odáig fajulna a helyzet, hogy a hadsereg a tüntetőkre lőne, azt amerikai fegyverekkel tenné.
Ezt a viszonyt tükrözte Hillary Clinton amerikai külügyminiszter első reakciója is, aki a keddi tüntetések után azt mondta, az egyiptomi rendszer stabil, a kormány pedig válaszolni fog az egyiptomi nép jogos igényeire. Ez érezhetően egészen más hangnem, mint amilyet például a 2009-es iráni forradalom során használtak egy hasonlóan brutális rezsimmel szemben.
Ha Mubarak kormánya megbukna, az egyelőre beláthatatlan következményekkel járna. Az országban messze a betiltott Muzulmán Testvériség iszlamista szervezet a legnagyobb ellenzéki erő, így akár ők is hatalomra kerülhetnek, ami jó eséllyel felborítaná a régió eddigi rendjét, de az Egyiptom és Izrael közötti békét egészen biztosan.
Az egyiptomi kormány ezt kihasználva éppen azt igyekszik kommunikálni, hogy a tüntetés mögött a Muzulmán Testvériség áll. A helyszíni beszámolók egyelőre nem ezt támasztják alá, a tüntetők ennél lényegesen sokszínűbbek, és azon kívül, hogy elegük van Mubarakból, a rendőri brutalitásból és a szegénységből, nincs feltétlenül sok közös bennük. Sokan most először mentek életükben tüntetni. Ez persze nem jelenti azt, hogy iszamisták ne lennének a tüntetők között, vagy hogy Mubarak megbuktatása ne eredményezhetné a hatalomra kerülésüket, csak azt, hogy egyelőre nem ők mozgatják a szálakat.
Egyelőre nem lehet megmondani, hova fejlődnek tovább az események. Az világos, hogy a tunéziai példa egy az egyben nem alkalmazható Egyiptomra. A tüntetőknek szeme előtt azonban most már van egy közvetlen közeli példa arról, hogy el lehet zavarni egy gyűlölt vezetőt.