Az Egyesült Államok a demokrácia elkötelezettje, de mit tehet ott, ahol a nép az ellenségeit juttatná hatalomra? Az amerikaiak arab szövetségesei szinte kivétel nélkül elnyomó zsarnokok, de ez eddig nem okozott elodázhatatlan problémát. Az egyiptomi rezsim megingása azonban sürgetővé tette a dilemma feloldását. A feladat az arab tömegek szimpátiájának visszaszerzése úgy, hogy a nép által fenyegetett vezérek jóindulatát se veszítsék el.
Hoszni Mubarakot ugyan még nem sikerült elzavarniuk, de az egyiptomi tüntetők egy nem mindennapi eredményt már elértek. Erősen zavarba hozták az Egyesült Államok kormányát. Ezt a zavart a legjobban talán az mutatta, hogy pénteken órákig csúszott a Fehér Ház meghirdetett sajtótájékoztatója, ahol aztán Robert Gibbs, Barack Obama hamarosan távozó sajtótitkára kínos magyarázkodásra szorult, hogy tulajdonképpen miért is nem maga az elnök nyilatkozik a sajtónak az egyiptomi válságról. Obama végül megszólalt, Hoszni Mubarak pénteki televíziós beszéde után adott langyos nyilatkozatában visszafogottságra szólította a rezsimet, de a tüntetőket is. Vasárnapra az üzenet annyiban módosult, hogy Hillary Clinton külügyminiszter már "rendezett átmenetre" és demokratikus kormányzást eredményező változásokra szólította a feleket.
Az Egyesült Államok zavarát elveinek és érdekeinek ütközése okozza. Az amerikaiak legfőbb ethosza a demokrácia, melynek globális terjesztése fő célkitűzése a mindenkori kormányzatnak. Még a republikánusok terror elleni háborújának egyik mellékzöngéjeként is mindig szóba jött a demokrácia és a politikai szabadságjogok terjesztése, és a Wikileaks által szombaton kiszivárogtatott nagykövetségi jelentések szerint az amerikai kormányzat még Egyiptomban is szponzorálta a demokratikus ellenzéket – annak ellenére, hogy a rezsimmel kifejezetten barátságos viszonyt és stratégiai partnerséget ápolt.
A demokrácia terjesztésének magasztos eszméje mellett azonban mindig jelen volt az amerikai diplomáciában a geopolitikai pragmatizmus is. A hidegháború éveiben a mindenkori amerikai kormány különösebb erkölcsi skrupulusok nélkül tudott támogatni mindenféle félfasiszta diktátorokat Dél-Amerikában vagy Délkelet-Ázsiában, amennyiben ez szolgálta a nagyobb célt, a kommunizmus előretörésének feltartóztatását. Az arab világban létező demokráciák híján csak és kizárólag a helyi kiskirályok jöhettek számításba szövetségesként.
Az arab világ demokratizálása különösen nehéz feladat, hiszen a legtöbb arab országban a diktátorok alternatívájaként csakis az iszlamista tömegmozgalmak jöhetnek számításba. Ezek sikere pedig még az Egyesült Államokkal amúgy ellenséges arab országokban sem feltétlenül szolgálja az amerikai érdekeket, arról nem is beszélve, hogy a szövetséges arab országok diktátorai joggal aggódhatnának saját iszlamistáik miatt, ha azok elvbarátai valahol hatalomra kerülnének. Most pedig az Egyesült Államok legnagyobb bánatára a tömegmozgalmak nem az ellenséges, hanem a szövetséges arab országokban látszanak sikerrel átvenni a hatalmat.
Az Egyesült Államok már az egyiptomit megelőző tunéziai forradalmat is csendben figyelte. Tunézia az egyik legstabilabb szövetségese volt az Egyesült Államoknak, de az arab világ perifériáján levő kis ország nem számított annyira fontosnak, hogy hallgatással ne lehessen megúszni. Egyiptomban azonban más a helyzet. Nézzük, mi Obama dilemmája.
Az Egyesült Államok Mubarak rezsimének fő szponzora, Egyiptomnál csak három ország kap több amerikai költségvetési támogatást. Az egyiptomi hadsereg amerikai fegyverekkel van felszerelve, a rendőrség Made in U.S.A feliratú könnygázgránátokkal oszlatja a tüntetéseket. Tunéziában megúszhatta a hallgatást, de ha az egyiptomi tüntetések szétverése ellen sem emeli fel a hangját, Barack Obama nem moshatja le magáról, hogy Mubarak támogatója. Ebből következően, ha a tüntetők sikerrel járnak, és megbuktatják Mubarakot, az Egyesült Államok elveszítheti az új hatalom jóindulatát.
Ha viszont felemeli a szavát, és kiáll a tüntetők mellett, de a forradalom elbukik, jelenlegi szövetségese, a rezsim orrolhat meg rá.
A dilemma amúgy nem új keletű. Minden alkalommal, amikor az arab világon tiltakozáshullám söpör végig, iszlamista tömegszervezetek kerülnek szembe az amerikaiak támogatását élvező autokrata rezsimekkel. Az amerikai kormányzatok pedig eddig nem találták meg az iszlamista tömegmozgalmak alternatíváját. Irakban sem sikerült megnyerni a szíveket és az agyakat, a háború óta Irakot mindig szektás vallási pártok irányították, világi mozgalmak legfeljebb részsikereket értek el a választásokon.
A probléma megoldást eddig el lehetett odázni. A tunéziai rezsim bukása sem tette sürgetővé a megoldást. Az egyiptomi helyzet viszont már igen, Mubarak bukásával egyik legfontosabb szövetségesüket veszíthetik el, ami súlyos csapást mérne az amerikai geopolitikai érdekekre is. Az egyetlen kiút a rugalmas elszakadás lehet: az amerikai kormánynak fel kell erősítenie az autokrata rezsimek kritikáját, és világos ösztönzőkkel kell segítenie a demokratizálódást. Különben a forradalmak sikere esetén szövetségesek nélkül maradnak.