Ronald Reagan külpolitikai elképzelései nem voltak túl eredetiek, sem túl kidolgozottak. Az elnök csak a célokat jelölte meg, majd rázárta az ajtót végrehajtóira. Az amerikaiakkal és a világgal pedig elhitette, hogy a világ legerősebb nagyhatalma legyőzheti a gonosz erőit. A nagy kommunikátor trükkje bejött, az 1980-ban még mély válságban lévő Egyesült Államok 1988-ra megnyerte a hidegháborút. Most lenne százéves.
1980 ritka kilátástalan éve volt az Egyesült Államoknak. A kommunizmus előretörése feltartóztathatatlannak tűnt, miközben az amerikai érdekszféra rohamtempóban szűkült. A gazdaságot az olajválság bénította, a közel-keleten az iráni forradalommal elvesztették legfontosabb stratégiai poziciójukat, a hadsereget a vietnami vereség, a CIA-t a Watergate-botrány bénította, és még Richard Nixon kormányzását sem heverték ki. Az ország elnöke, Jimmy Carter pedig tehetetlennek tűnt a kihívásokkal szemben.
1979 pedig a lehető legrosszabbul ért véget. November 4-én iráni diákok megszállták az Egyesült Államok teheráni nagykövetségét, 52 amerikait túszul ejtve. A szovjetek pedig, kihasználva az amerikaiak térségbeli meggyengülését, karácsonykor lerohanták az Iránnal és Pakisztánnal szomszédos Afganisztánt. A helyzet fenyegető volt. Az iráni sah bukásával az amerikaiak elvesztették a Szovjetunióval szembeni kémkedésük legfontosabb bázisát, a szovjetek afganisztáni előretörésével pedig reális veszélynek tűnt, hogy az orosz geopolitika évszázados álmát beteljesítve meleg tengeri kijárathoz jutnak - ez pedig az amerikaiak tengeri hegemóniáját fenyegette volna.
A kommunizmus erői megállíthatatlannak tüntek. A szovjetek nyíltan ugyan csak Afganisztánban avatkoztak be, de Afrikában - Angola - és Amerikában - Nicaragua, Salvador, Grenada - is aktívan támogatták a baloldalt.
Nem csoda, hogy Reagan harciasan optimista, az amerikai katonai erő visszaállítását és a kommunizmus feltartóztatását igérő kampánya elsöprő sikert aratott. Pedig Reagan üzenete a kommunisták feltartóztatásáról nem volt túl eredeti. Már a vietnami háború célja is a kommunizmus feltartóztatása volt. Ráadásul beiktatása után - mellyel egyidőben, Carternek szánt fricskaként, Teheránban szabadon engedték az amerikai túszokat - Reagan már közel sem bizonyult olyan harciasnak.
Elsőként az Egyesült Államokhoz legközelebbi veszélyforrással akart megküzdeni, de amikor első külügyminisztere, a héja Alexander Haig felvetette, hogy a szandinista nicaraguai kormány és salvadori lázadó szövetségeseik leveréséhez valószínűleg Kubát is bombázni kéne, megfutamodott. A felvetésre egyik hivatali segédje, Michael Deaver szerint "a szar is megfagyott benne". És bár szélsőkonzervatív bázisának jeles képviselői, William F. Buckley és Norman Podhoretz is katonai beavatkozást követelt, az elnök tétlen maradt. "Azok a kurafiak addig nem nyugszanak, amíg nem küldök 25 ezer katonát Managuába. De nem fogom megtenni" - mondta elnöksége végén kabinetfőnökének, Kenneth Dubersteinnek.
A hadsereg valójában elenyésző szerepet játszott az amerikai külpolitika alakításában. A tragédiába torkolló libanoni békefenntartást nem számítva csak két kisebb hadműveletet hajtottak végre, a mindössze 600 fős hadsereggel rendelkező Grenada 1983-as lerohanása után 1986-ban Líbia ellen folytattak légi büntetőakciót. Reagan maximálisan kihasználta a két hadművelet adta kommunikációs lehetőségeket. Grenadát a döntetlenre végződő koreai és a vereséggel zárult vietnami háború után nagy győzelemként adták el - jellemző, hogy átlagban a grenadai harcokat megjárt katonáknak adták a legtöbb kitüntetést az Egyesült Államok valamennyi háborújában -, a Líbia elleni légicsapásokat pedig úgy tolmácsolták, hogy az Egyesült Államok keményen bosszút áll a sérelmekért.
Reagan külpolitikájában valójában a titkosszolgálatok és a szavak játszották a főszerepet. A Reagan doktrína, a szovjetellenes - nicaraguai és afganisztáni - lázadóknak nyújtott, javarészt burkolt katonai segítség gondolata szintén nem eredeti. Az afganisztáni mudzsahedeknek valójában már Jimmy Carter kormánya is burkolt támogatást nyújtott, Reagan alatt viszont a sokszorosára nőtt - igaz, ebben az elnöknek viszonylag kevés szerepe volt. Amúgy is jellemző volt rá, hogy delegálja a feladatokat, szlogenszinten megjelölt céljai eléréséhez már beosztottjai dolgozták ki a programokat.
De talán pont ez kellett a CIA-nak, amelynek a tevékenységét a Watergate után a Kongresszus erősen korlátozta, és szorosan felügyelte. Az elnök jótékony félrenézése egyre nagyobb önbizalommal töltötte el a CIA-t, amely a kongresszus pénzügyi támogatásokról döntő bizottsága demokrata tagjainak támogatását is élvezte. Reagan első elnöki ciklusa végére a CIA már évi félmilliárd dollár értékben szállított fegyvereket a mudzsahedeknek, ügynökeik nagy tételben vásárolták fel a szovjet fegyvereket a szovjet szatelitállamokból - ekkor a CIA még törekedett a látszat fenntartására, hogy az Egyesült Államok nem érintett az afganisztáni háborúban.
Az afganisztáni terv ékegyszerűségű és kissé cinikus volt. Az amerikaiak egyáltalán nem gondolták, hogy legyőzhetik a szovjeteket, de nem is volt céljuk. A cél a véreztetés, a háború lehető legtovább való elhúzása és a szovjet áldozatok számának maximalizálása volt. Hogy akár nyerhetnek is, az először 1986 körül merült fel, ekkortól vállalták azt a kockázatot, hogy a lázadóknak modern amerikai fegyverzetet - gyakorlatilag a háború győztes fegyverét, a vállról indítható, hőkövető légelhárító rakétát, a Stingert - kezdtek szállítani.
Az afganisztáni sikeren felbuzdulva indult be a másik nagy titkos fegyverszállítási program, a nicaraguai szandinista kormány ellen harcoló jobboldali gerillák, a contrák felfegyverzése. Mivel ez az Irán-contra botrányba torkollt, nem szokás sikerként elkönyvelni, de ha eltekintünk attól, hogy az akcióban szinte minden vonatkozó amerikai törvényt megsértettek, ez is elismerésre méltó. Reagan ez esetben is delegálta a feladatot, érintettségét a későbbi kongresszusi vizsgálatok sem tudták megállapítani. Az ügy leegyszerűsítve arról szólt, hogy a contrák támogatásának forrását illegális iráni fegyverexportból szerezték meg. Az ötlet zsenialitása pont ebben rejlett. Irán illegális felfegyverzésével a CIA egyszerre jutott pénzhez és szerzett jóindulatot Teheránban - a terv kitalálói azt remélték, hogy Irán a fegyverekért cserébe nyomást gyakorol amerikai állampolgárokat túszul ejtő libanoni szövetségeseire.
Afganisztán és Nicaragua mellett az amerikaiak az angolai jobboldali lázadókat is támogatták.
A háromfrontos harc egyre nagyobb terheket rótt a szovjetekre, amit csak fokozott, hogy Reagan az amerikai haderő erőteljes fejlesztésébe kezdett, illetve meghirdette csillagháborús programját, fegyverkezési versenyre kényszerítve ezzel a szovjeteket.
Abban, hogy a csillagháborús terveknek mekkora tényleges szerepe volt a Szovjetunió összeomlásában, a történészek nem értenek egyet, de az biztos, hogy a gerillaháborúkkal együtt jelentősen leterhelte a szovjet gazdaságot. De a végső győzelemben legalább ekkora szerepet játszott Reagan pragmatizmusa is. Míg szavakban elkötelezett és harcos antikommunista volt, érzékenyen reagált a szovjet pártvezetésben történt változásokra is. Másrészt, ismerői szerint a nukleáris holokauszt lehetősége rettegésben tartotta. Colin Powell, aki 1987-89 között volt a nemzetbiztonsági tanácsadója, emlékezett vissza arra, hogy Reagan életének egyik meghatározó élménye volt az 1951-es, Amikor a világ megállt című film, amiben a földönkívüliek pusztítással fenyegetik meg a földlakókat, ha azok nem hagynak fel az állandó háborúzással. Reagan elnökként is gyakran felemlegette ezen félelmét, Powell ilyenkor csendben azt dünnyögte maga elé, hogy "na megint jönnek a kicsi zöld emberkék".
Ezért is lehetett, hogy amikor Mihail Gorbacsov személyében új főtitkára lett a szovjet kommunista pártnak, Reagan találkozót ajánlott. Konzervatív kritikusaival szembemenve még azután is kitartott a feltétel nélküli találkozó ötlete mellett, hogy pár héttel a tervezett időpont előtt az NDK elrabolt egy amerikai katonát. A történelmi jelentőségű tárgyalásokon sikerült keresztülvinni a világtörténelem legnagyobb kölcsönös leszerelési programját.
Több, jellemzően baloldali-liberális elemző szerint valójában ezzel a lépésével nyerte meg a hidegháborút, hiszen ha nem tesz engedményeket a szovjet pártvezérnek, Gorbacsovot valószínűleg megbuktatták volna a keményvonalasok, akkor pedig ki tudja, hogy alakultak volna a dolgok.
Reagan külpolitikai sikereinek tehát valójában nem a harciasság, hanem az ügyesen felépített látszat volt a kulcsa. Miközben az Egyesült Államok történelme egyik legnehezebb időszakát élte meg elnöksége elején, ő a hazai és a világközvéleménnyel is el tudta hitetni, hogy az ország erős, és harcra kész. Így gyakorlatilag amerikai életek kockáztatása nélkül tudta sikerre vinni külpolitikáját, és tartóztatta fel végleg a kommunizmus előretörését.