Hétfői televíziós nyilatkozatában elkényeztetett óriásbébi benyomását keltette Szaif Kadhafi, aki mutatóujjával fenyegette meg az apja rezsimjével elégedetleneket: „Győzni fogunk, leszámolunk a zendülőkkel”. És még azt is mondta, hogy „több ezer embert fogunk siratni, és egész Líbiában patakokban folyik majd a vér”. (És másnap tényleg patakokban folyt a vér, amikor vadászrepülőkről lőtték a tüntetőket.) A valóság azonban ennél jóval árnyaltabb.

Kedd éjjel már arról lehetett tudni, hogy maga Szaif vezényli le az ország előtt álló nagyszabású reformokat. És Szaif lesz a vezetője annak a bizottságnak is, amelyik – ahogy a hivatalos Líbia beszél a tüntetők százainak meggyilkolásáról – a sajnálatos eseményeket vizsgálja majd ki.

Kezdjük azzal, hogy sokkal nagyobb baj lett volna például, ha hétfőn este a negyedik fiú, Mutaszim jelenik meg a képernyőn. Magas rangú katona, ha rajta múlna, akkor apja politikáját vinné tovább, a Nemzeti Biztonsági Tanács élén áll. Bár ez sem annyira egyértelmű, belső hatalmi villongások miatt például éveket kellett Egyiptomban töltenie.

Visszatérve Szaifra: a hétfői nyilatkozat sugallta képpel ellentétben mintha a most 38 éves fiú kétezres évek elején kezdett közéleti szerepvállalásával párhuzamosan engedett volna fel egy kissé a líbiai rezsim is, és közeledett a nyugati világhoz; lekerült a terrorizmussal vádolt országok listájáról, sőt, lett az USA egyik legfőbb muszlim szövetségese a terror elleni háborúban, és Tripoli sorra látott vendégül olyan hatalmasságokat, mint a brit miniszterelnök, a francia köztársasági elnök vagy az amerikai külügyminiszter. (Bush elnököt, bár nagyon akarták, nem sikerült végül becserkészni.)

Szaif Tripoliban, Bécsben és Londonban folytatott elsősorban építészeti és közgazdasági tanulmányokat. Nem volt még harminc éves, amikor elérte első sikerét a nemzetközi diplomáciában, a vezetése alatt álló alapítvány hozta ugyanis tető alá a Fülöp-szigeteki kormány és egy zendülő csoport közti tűzszünetet 2001-ben.

Közbenjárt a Fülöp-szigeteki lázadók, nem sokkal később szaharai emberrablók fogságába esett nyugati túszok kiszabadításában is. A 2001. szeptember 11-i merényletek után a tálibok állítólag felkérték az addigra már nevet szerzett Szaifot, hogy közvetítsen köztük és Washington között, de közben megindult a nyugati offenzíva Afganisztán ellen.

Föllépett a líbiai börtönökben uralkodó állapotok, mindenekelőtt a kínzások ellen, méghozzá az Amnesty Internationallel közösen, és líbiai politikai foglyok tucatjainak szabadon bocsátását is elérte.

Mindez persze nem mehetett az apja tudta nélkül – maga az alapítvány is állami pénzen működött –, sőt alighanem az ő ösztökélésére történt, hogy ezzel is jó pontokat szerezzen az akkorra már nem halálos ellenségnek, hanem barátnak megszerezni vágyott Egyesült Államoknál. (Erre az időre esik, hogy Washington amiatt aggódott, hogy Líbia töltheti be az ENSZ emberi jogi bizottságának elnöki tisztét.)

Kapóra jött Kadhafinak a húszas éveit Nyugat-Európában töltő, kifogástalan megjelenésű, nyugati fiatalember benyomását keltő Szaif, aki rendszeresen szerepel a nyugati médiában, egy időben izraeli színésznőnek udvarolt, Saint-Tropez-ban és Monacóban bulizik az orosz milliárdos Oleg Deripaskával vagy Albert monacói herceggel.

Ekkoriban nyilatkozta Szaif a CNN-nek, hogy országa nem akar több konfrontációt, sem agressziót, nem akar harcolni senki ellen. A líbiai nép gyümölcsöző kapcsolatokat akar az amerikaiakkal, azt akarja, hogy minél több amerikai látogasson el Líbiába. „Befektetni akarunk a New York-i tőzsdén, azt akarjuk, hogy a Pepsi Cola és a Coca Cola meghonosodjon Líbiában” – mondta.

Úgy nőtt föl pedig, hogy hazájában az USA a gonosz birodalmának számított. Tizennégy éves volt, amikor Amerika egy nyugat-berlini, amerikai katonák által látogatott diszkó elleni merényletet Líbia bombázásával torolt meg. Nagy feltűnést keltett a brit Daily Telegraphnak adott nyilatkozatával, amikor elmesélte, hogyan élte át apja rezidenciájának bombázását. (Líbiában Nagy-Britannia is bűnösnek számított, mivel az amerikaiak rendelkezésre bocsátotta légi támaszpontjait.) „Egy éjszaka, minden előzetes figyelmeztetés nélkül jöttek a bombázók. Robbanások zajára ébredtem, a házunkat is találat érte. Tudtam, hogy óvóhelyre kell mennem, de a testvéreim túlságosan fiatalok voltak ahhoz, hogy tudták volna, mit csináljanak. (…) Többüket maguk alá temették a romok, és Hannah meg is halt. Négy éves volt csupán.” (Hannah Kadhafi örökbefogadott lánya volt.)

Később Szaif alapítványán keresztül fizették ki az 1988-as amerikai és 1989-es francia gép elleni merénylet miatt megítélt kártérítést. Egy nyilatkozata szerint a felelősséget vállalták, a bűnösséget viszont nem az összesen majd' félezer ember halálát okozó merényletekért.

Szaif mostani előtérbetolása azt jelentheti, hogy a még mindig csak 68 éves apja benne látja a politikai jövőt. Ha valamilyen csoda folytán csakugyan Szaif ölébe pottyanna a hatalom, akkor ez több problémát is felvet. Nincs úgy beágyazva a tripoli politikába, mint öccse, Mutaszim. És az is nagy kérdés, hogy Szaif hogyan oldaná fel azt az ellentmondást, hogy előélete miatt mindenki a rendszer demokratizálását várná tőle, ami viszont előbb-utóbb a diktatúra biztosította hatalma elvesztésével járna.

Talán ennek az őrlődésnek a számlájára írható rendkívül ellenszenves hétfői tévébeszéde, ami után tényleg elszabadult a pokol Líbiában. Kérdés, lesz ideje nem hogy befejezni, hanem egyáltalán elkezdeni a nagy líbiai reformokat.