"Baleset történt a csernobili atomerőműben, az egyik reaktor megsérült. Lépéseket tettek a baleset következményeinek elkerüléséért, az érintettek segítséget kaptak. Felállt egy kormányzati bizottság" - olvasható a Nap idézeteként a TASZSZ szovjet hírügynökség szűkszavú közleménye a New York Times 1986. április 29-ei számában, amelyben először foglalkoznak a balesettel. A lap több cikkben is ír az esetről, úgy vélik, nem egyértelmű a kár mértéke, de a tömör közlemény súlyos balesetre utal.

Április 30-án már arról írtak, hogy nyugatnémet és svéd tisztviselők szerint a szovjetek segítséget kértek az atomerőműnél tomboló lángok megfékezéséhez. A svéd szakértők szerint a súlyos nukleáris baleset miatt radioaktív felhő került a Szovjetunió egyes részei, Kelet-Európa és Skandinávia fölé, írták. „Titkos szolgálati források szerint a baleset még előző pénteken vagy szombaton történhetett”, a sugárzás pedig folyamatos.

A Times külön kiemeli egyik cikke végén, hogy mennyi megválaszolatlan kérdés maradt még: Mikor kezdődött a baleset? Mi okozta? Milyen mértékű és típusú sugárzás szabadult ki? Hány ember halt és sebesült meg, vagy lett kitéve veszélyes mértékű sugárzásnak? Veszélyes mértékben szennyeződött-e a talaj, a növények, az ivóvíz és az állatok?

A balesetet övező kezdeti információhiány a következő napokban is rányomta a bélyegét az amerikai lapok tudósításaira. A tájékoztatás késlekedése miatt sok szerzőben ébredező gyanú teret engedett a spekulációknak, és ezzel az időnként mondatonként hivatkozott, de mindig névtelen „szakértőknek”.

A szovjet híradások kezdetben két halottról és több sérültről számoltak be, azonban a UPI hírügynökség egyik kijevi forrására hivatkozva azt írta, hogy akár kétezernél is több áldozat lehet, ez a feltételezés pedig több lapban is megjelent. "Ez a forrás soha nem bizonyult megbízhatatlannak", idézi Sylvana Foát, a UPI külpolitikai szerkesztőjét a Times.

Az ehhez hasonló, később valótlannak bizonyuló feltételezéseknek az is alapot szolgáltathatott, hogy Kenneth Adelman, a Fegyverzetellenőrzési és Leszerelési Hivatal akkori igazgatója abszurdnak nevezte az áldozatokról szóló szovjet közleményt, és George Shultz külügyminiszter is arra utalt, sokkal több halott lehet, mint amit bevallanak.

Az 1979-es Three Mile Island-i baleset miatt is fontos elem volt már a legelső cikkekben is, hogy hangsúlyozzák, az Egyesült Államokban nem történhetne a csernobilihoz hasonló katasztrófa. Habár a Washington Post és a Time is áttekintést közölt a világ legsúlyosabb nukleáris baleseteiről, a New York Times április 30-án még elsősorban az angliai, windscale-i reaktor 1957-es balesetével vont párhuzamot, nem a később súlyossága miatt egyértelműen a csernobili után közvetlenül említett Three Mile Island-i esettel.

A New York Times arról is ír, hogy feltehetően a szovjet technológia mondott csődöt, a grafitmoderátoros reaktorok helyett az Egyesült Államokban vizet használnak. „A baleset többet elmond a Szovjetunióról, mint az atomenergia veszélyeiről” – írták egyik cikkükben, amit ugyanakkor végül azzal zártak, hogy a technológia és az emberi mulasztás az Egyesült Államokban is veszélyt jelenthet. "Szakértők szerint nem tudunk ahhoz még eleget, hogy megítéljük, vajon a balesetnek van-e üzenete az itteni nukleáris biztonság szempontjából.”

A biztonsági különbségeket hangsúlyozó véleményekből más lapokban óhatatlanul is kiérződött az amerikai és a szovjet társadalom összehasonlítása is, emellett a leszerelési tárgyalások és az atomfegyverek korlátozásának kérdése is előkerült. Több kormányzati tisztviselő is úgy vélte például, hogy nem lehet hitelt adni a szovjetek leszerelési szándékainak, amikor a csernobili nukleáris balesetnél sem adtak időben pontos tájékoztatást.