A csernobili katasztrófát követően nem volt kérdés, hogy a felelősöknek bíróság elé kell állniuk, de a szovjet vezetés csak az üzemeltetőket tekintette felelősnek. A vádlottak közül többeknek tönkretette az egészségét az erős sugárzás.
Jelképesen Csernobil várost választották annak az 1987 júliusában kezdődő pernek a helyszínéül, amelyben a katasztrófa felelősei voltak a vádlottak. A város szennyezettsége miatt újrafestették és új bútorokkal rendezték be a település kultúrházát, hogy a tárgyalást meg lehessen tartani.
A vádlottak padjára hatan ültek: Viktor Bruhanov, az erőmű igazgatója, Nyikolaj Fomin főmérnök, Anatolij Gyatlov helyettes főmérnök, Borisz Rogozskin ügyeletes főmérnök, Alekszandr Kovalenko műhelyvezető és Jurij Lauskin biztonsági felügyelő. Alekszandr Akimov éjszakai műszakvezető és Leonyid Toptyunov operátor felelőssége is felmerült, de ők a balesetben olyan sugárdózist kaptak, hogy a katasztrófa után heteken belül meghaltak. (Szerepüket később tisztázták, Akimovék többször ellenkeztek Gyatlovval, de az utasításait teljesíteniük kellett.)
Mint látszik, csak az erőmű dolgozóit fogták perbe. A komoly biztonsági hiányosságokkal és konstrukciós hibákkal megtervezett és felépített RBMK reaktorok készítőinek nem kellett felelniük – sőt, közülük ketten szakértőként vállaltak szerepet a tárgyaláson. A per július 7-én kezdődött el, és a szovjet legfelsőbb bíróság már július 29-én ítéletet hozott. Ezen a két ülésen, az elsőn és az utolsón részt vehetett hatvan újságíró (köztük külföldiek is), de a többi tizenhat tárgyalási nap nem volt nyilvános, és az akta több dokumentuma ma is titkos. Az elérhető iratokból viszont úgy tűnik, hogy a per szinte csak formalitás volt, egy percig sem volt kétséges, hogy a hat vádlottat elítélik. A részt vevő tizenegy szakértő többségét a nukleáris energia felhasználást felügyelő minisztérium jelölte ki, független szakértők gyakorlatilag nem voltak a tárgyalásokon.
A vádlottakat többek között az ukrajnai büntető törvénykönyv 220. paragrafusa alapján fogták perbe. A paragrafus szövegében a következő szerepel: „a biztonsági előírások megsértése robbanásveszélyes létesítményben.” Ez azért érdekes, mert a korábban a szovjetek által biztonságosnak vélt RBMK reaktorokról így elismerték, hogy robbanásveszélyesek. A perben erről és a tervezési hibákról nem esett szó, és ezzel a vádponttal meglepően keveset foglalkoztak a tárgyaláson.
Hogy a csernobili RBMK reaktorokat hogyan adták át, milyen körülmények, üzemeltetési feltételek mellett kellett ott dolgozni, hogy a konstrukciós hibákról kik tudtak és kik nem, az nem került elő a tárgyaláson. Az ügyészek és a védők kérdései leginkább két további vádponthoz, a 165. és 167. paragrafus – hivatali visszaélés, illetve munkavégzés során tanúsított vétkes felelőtlenség – megsértéséhez kapcsolódtak. Ki, mikor, kit, mire utasított – többnyire erre voltak kíváncsiak. A tárgyalás így azt sugallta, hogy a reaktorokkal semmi baj, csakis emberi felelőtlenség okozta a balesetet.
A per egyik fontos kérdése az volt, hogy pontosan mikor nyomta meg az operátor a vészleállító gombot, ami elindította az úgynevezett scramet, vagyis a láncreakciót megfékező összes szabályozórúd visszaillesztését a zónába. E szabályozórudak közül korábban sokat kiemeltek a katasztrófát előidéző kísérlet kedvéért, többet, mint emennyit a biztonsági előírások engedtek volna.
A scram időpontja azóta is a csernobili baleset egyik kritikus pontja: ha a baleset bekövetkezésekor vagy utána nyomta meg az operátor a gombot, akkor konstrukciós hiba nehezen jön szóba, viszont ha előtte, akkor felmerül a kérdés, hogy a szabályozórudak miért nem állították le a reaktor megszaladását. A szemtanúk azt állították, hogy a scram több másodperccel a baleset előtt történt, és a későbbi vizsgálatok is ezt a verziót támasztották alá – a szabályozórudak grafithegye (ami egyértelmű tervezési hiba) azonban ezekben a kritikus másodpercekben épphogy fokozta a láncreakciót. A perben ezzel a lehetőséggel nem számolt a bíróság, a kérdések igyekeztek az emberi felelősség kihangsúlyozása felé terelni a tanúvallomásokat. Egy példa erre:
Bíró: Mikor adott parancsot Akimov a gomb megnyomására, a robbanás előtt vagy után?
Tanú: Előtte.
Ügyész: De már a gomb megnyomása előtt is hallotta, hogy a vezető operátor panaszkodik a reaktor teljesítményének gyors változása miatt?
Tanú: Igen, hallottam.
A tárgyalás hasonló szellemben folyt le, a technikai részletekbe nem mentek bele olyan mélyen, amennyire az ügy komolysága indokolta volna. A per végén mind a hat vádlottat bűnösnek találták.
A kísérletet előkészítő Gyatlov, az azt engedélyező ötvenéves Fomin, valamint az erőmű igazgatója, Bruhanov tíz-tíz év börtönbüntetést kapott. Az ügyeletes főmérnök Rogozskinra öt évet, a műhelyvezető Kovalenkóra három évet, a biztonsági felügyelő Lauskinra két évet szabtak ki. Egészségi állapotuk vagy méltányossági kérelmük miatt a hat elítéltet kiengedték abüntetésük letöltése előtt, legutoljára Bruhanov szabadult, öt év után.
A bűnösök közül már többen nem élnek. Gyatlov 1995-ben halt meg, az őt ért sugárzás okozta szívelégtelenség miatt. Lauskin gyomorrákban hunyt el nem sokkal azután, hogy szabadult. Rogozskin, Kovalenko és Fomin szabadulásuk után még dolgoztak, Fomin a kalinyini erőműben. Kovalenko nemrég nyilatkozott a fukusimai balesetről, a most 75 éves Bruhanov pedig tavaly adott interjút az odnakoj.ru-nak. Mindketten azt állították, hogy az emberiség nem tanult Csernobilból.