Srebrenica egy néhány tízezres, muzulmán dominanciájú város Bosznia keleti részén, sóbányával, gyógyfürdővel. A város stratégiai fontosságú volt a szerbeknek, mivel egy muzulmán Srebrenica felerősíthette volna a szomszédos, a mai napig Szerbiához tartozó, muzulmán többségű Szandzsák elszakadási törekvéseit.

Közel egy évig ostromolták a várost, ahol a környékbeli falvak muzulmánjai is menedékre leltek, amikor 1993-ban Srebrenicát a bosnyákok ugyan elvesztették, de a város a nemzetközi erők felügyelete alá került.

Akkor még az ENSZ javára írták, hogy a muzulmánok a fegyvereket nem a szerbeknek, hanem a nemzetközi erőknek adták át. Két évvel később éppen ez lett a vesztük: nem volt fegyverük, amivel megvédhették volna magukat a várost lerohanó szerbektől.

1995 júliusában a szerbek eredetileg nem a nemzetközi erők felügyelte, a muzulmánoknak menedéket nyújtó várost akarták elfoglalni, csupán a Srebrenicát Zepával összekötő utat. Látva azonban a gyenge muzulmán ellenállást, változtattak céljaikon és a város ellen fordultak.

Az ENSZ hatalmasat hibázott. Könnyűfegyverzetű békefenntartókat küldött ugyanis egy olyan térségbe, ahol nem volt béke.

A holland békefenntartók asszisztálása mellett a szerbek összegyűjtöttek 20 ezer muzulmánt, a férfiakat és a nőket különválasztották, az utóbbiakat elszállították muzulmán területre, az előbbieket pedig – közel kilencezer embert - kivégezték. A tömeggyilkosságokat előkészítették. A katonák egymást váltva hat-hét órán keresztül végezték ki sorban az embereket, közben már a munkagépek ásták ki a tömegsírokat. Az éppen pihenőjét töltő kivégzőosztag közben a szemben lévő kávézóban ücsörgött.

"Az ügyészség által bemutatott bizonyítékok elképzelhetetlen kegyetlenségeket tárnak fel: férfiak ezreit végezték ki és temették tömegsírokba, több száz férfit temettek el élve, nőket és férfiakat csonkítottak meg és mészároltak le, gyermekeket öltek meg az anyjuk szeme láttára, egy nagyapát arra kényszerítettek, hogy saját unokája májából egyen. Ezek a jelenetek az emberiség történetének legsötétebb lapjain a valódi poklot írják le" - foglalta össze az ügyet tárgyaló bíró.

A népirtás után hét évvel lemondott a holland kormány, miután kiderült: a holland politikai és katonai vezetés is felelős volt a helyzet eldurvulásáért.

Máig nem lehet tudni, mekkora szerepe volt ebben Radovan Karadžićnak, aki ekkorra, a háború utolsó évére összeveszett Ratko Mladić hadseregparancsnokkal. Az utóbbi, látva a hadsereg reménytelen helyzetét, hajlott a békekötésre. Karadžić a háború folytatása mellett kardoskodott, csakhogy ekkorra már sok, a háborúba belefáradt szerb is elfordult tőle, csakúgy, mint Slobodan Milošević, aki a boszniai szerb vezetők nyakasságában látta országa elszigeteltségének legfőbb okát és maga is blokádot rendelt el a boszniai szerb területek ellen.

Paradox módon - állapította meg a Holland Háborús Dokumentációs Intézet 2002-es tanulmánya - a népirtásért mégis inkább a helyszínen tartózkodó Mladić a felelős. A két vezető rossz viszonya miatt nem valószínű, hogy Mladić tájékoztatta Karadžićot a Srebrenica elleni támadásról, mivel nem voltak beszélő viszonyban. (Az más kérdés, hogy Karadžićot, mint a boszniai Szerb Köztársaság katonai és politikai vezetőjét milyen felelősség terheli, ha az irányítása alatt álló területen ilyen, a második világháború óta Európában példátlan népirtást hajtanak végre.)

Miután a nemzetközi törvényszék vizsgálatot indított, a tömegsírokat 1995 szeptemberében és októberében kiásták, és a holttesteket teherautókra rakták, majd Szerbia különböző helyein újra elásták. A hullákat hetekig vitték dömperekkel az országban össze-vissza, előfordult, hogy a teheraótokról menetközben testrészek estek le az út mellé. Volt olyan áldozat, akinek a maradványai később négy különböző tömegsírból kerültek elő.