Úgy tűnik, hogy Ali Abdulláh Száleh jemeni államfő végképp elvesztette realitásérzékét, az ország pedig elindult a líbiai, illetve az afganisztáni úton. Az elmúlt héten Jemen már tényleg megindult lefelé a polgárháború lejtőjén, Zindzsibár városban állítólag felütötte fejét az al-Kaida, miközben a karhatalom tüntető diákokat lövet Taizzban.

Ugrott a rendezési terv

Az Öböl Menti Együttműködési Tanács immár harmadik egyeztetése sem hozott eredményt, olyannyira nem, hogy a Tanács főtitkárát és más diplomatákat úgy kellett helikopterekkel kimenekíteni a jemeni fővárosból, miután a jemeni államfő fegyveres hívei körbevették az Egyesült Arab Emirátus Sanaa-i nagykövetséget, ahol tartózkodtak.

Korábban a hattagú tanács olyan rendezési tervvel állt elő, amely az elnök harminc napon belüli távozásáért cserébe mentelmi jogot biztosított volna neki, utódlásáról pedig két hónapon belül általános választások döntöttek volna. Az elnök azonban húzta, halasztotta az időt, míg az utolsó percben végül trükkösen kihátrált a megegyezés mögül.

Nagyot hibázott

A harcok azóta csak eldurvultak, az pedig, ha lehet, még tovább rontja a helyzetet – vagy, ahogy az arab szólás mondja, „tovább nedvesíti az agyagot” – hogy korábban a kormányerők rakétákkal lőtték a huszonnégy millió lakosú ország legnagyobb törzsi föderációja, a Hasíd élén álló rendkívül befolyásos Sadiq al-Ahmar sejk házát, és így a vezetés háborúba sodródott az al-Ahmar klánnal – amiből különben maga az elnök is származik.

Száleh ezzel nemcsak a racionalitás határán, de a törzsi szolidaritás kötelékein (al-asabiyyah) is átlépett, minthogy Jemen sajátos struktúrájú társadalmában az érvényességüket még nem teljesen elvesztő törzsi hagyományok szerint az, hogy klánja ellen fordult, „fekete szégyen” (al-ayb al-aswad), vagyis főben járó vétek. Ami a törzsi törvényeken, szokásjogon is kívülre helyezi az elnököt, és amire más történelmi kontextusban talán azt mondanák: ez több mint bűn - ez hiba.

A kormányerők és az al-Ahmar klán közötti, előző hétfőtől a meglehetősen illékony pénteki tűzszünetig tartó összecsapások máris több mint száz halálos áldozatot követeltek. A fegyvernyugvás ellenére a revansvágytól is fűtött légkörben elég egy gondatlan torkolattűz és egész Jemen lángba borulhat. Nem is akármilyen intenzitással, hiszen a befolyásos törzsföderáció több ezer embert képes mozgósítani, mindezt egy olyan országban, ahol a becslések szerint hatvanmillió kézifegyver van magánkezekben, vagyis az egy főre jutó fegyverek száma durván három.

Már tényleg mindenkivel szembe került

Pedig az al-Ahmar („vörös”) klán évtizedekig az elnök szövetségesének, sőt, Száleh támaszának számított. Politikai egyensúlyuk és viszonyuk (hiszen az elnök és emberei birtokolták az államfői tisztséget, cserébe az al-Ahmar kláné volt a parlament vezetése, míg a két tábor egymás között „igazságosan” felosztotta az üzletet és kereskedelmet), amely végső soron garantálta az ország viszonylagos stabilitását, már korábban megbomlott és megromlott, ahogy nyilvánvalóvá vált Száleh rendszerének velejéig korrupt volta, a „haverszellem”, a fokozódó tekintélyelvűség és a szándék, hogy az elnök fiának örökítené át a hatalmat. Márciusban a klán végleg szakított az elnökkel, és a reformokat követelő ellenzék oldalára állt.

Vagyis az elnök, aki hagyományos ellenlábasaitól, az ország északi részén élő síita-zajdita Húthíktól, az országban elszórtan előforduló szunnita radikálisokon át a taizzi székhelyű, Tunézia és Egyiptom forradalmai által ihletett, három hónapja tüntető fiatalokig amúgy is szinte már mindenkivel összeütközésbe került, újabb ellenségeket szerzett, és gyakorlatilag már az egész országgal szemben áll.

A tüntető diákok frontján a legsúlyosabb a helyzet. A Jemen dél-nyugati részén fekvő Taizzban, ahol a köztársasági gárda tűzzel-vassal sújt le az elnök távozását és reformokat követelő tiltakozókra, az elmúlt 24 órában több százan haltak meg. A kormányerők érthetetlenül kegyetlen fellépése az egyiptomi Tahrír térhez hasonló, emblematikus Hurríja téren azt sugallja, mintha az elnök, aki önmagát szorította sarokba, és ez által nincs hova hátrálnia, uralmával együtt egész Jement romba akarná dönteni.

Az al-Kaida is kihasználta az alkalmat

A kaotikus helyzetet pedig vélhetően árgus szemekkel figyelik testközelből az al-Kaidával is hírbe hozott iszlamista csoportok is. A szervezet máris hallatott magáról, amikor az abjáni tartományban fekvő Zindzsibár városában iszlám emirátust kiáltott ki, ami a városban dúló súlyos harcokhoz és ostromállapothoz vezetett. Az al-Kaida már régen megvetette a lábát az országban, és régóta igyekszik felkerülni a szegénység és társadalmi problémák által elsötétült jemeni tájképre, amelyben most szövetségesei, a politikai bizonytalanság és az ország demográfiai struktúrája segítségére lehetnek. Főleg, ha a jelenlegi pusztulás és a központi hatalom rohamléptékű aprózódása miatt kő kövön nem marad az országban.

Azonban sokan úgy vélik, hogy a Zindzsibárt megszerző radikálisok nem is az al-Kaidához köthetőek, hanem részben olyan csoportok, akik korábban, az 1994-es polgárháború idején  éppenséggel az elnökkel együtt harcoltak. Nem tudni, Száleh tudatosan használta-e fel jelenlétüket arra, hogy a "terrorizmus elleni háború” jegyében dollármilliókat vehessen fel az Egyesült Államoktól, most pedig, fenyegetésük meggyőző érv-e hatalmának megőrzése mellett, amikor a társadalmi elégedetlenség, és a változásokat követelők elleni fellépések miatt törzsi, országos és nemzetközi szempontból is rezeg alatta a léc.

A már-már átláthatatlan helyzetben annyi bizonyos, hogy az elnök egyre inkább kátyúba kerül. Bár a Nyugat azon félelmeire játszik, hogy esetleges bukása után az al-Kaida fegyveres szárnya kerülhet ki győztesen a végjátékból, valószínűleg azáltal, hogy az Öböl-menti államok tisztességes rendezési tervét is sutba dobta, már szövetségesei, az Egyesült Államok és Szaúd-Arábia is kezdenek lemondani róla.

Utolsó húzásával pedig, amellyel magára haragította a befolyásos törzsi föderációt, könnyen lehet, hogy akkora kockázatot vállalt, amiért az egész ország nagy árat fog fizetni. És előfordulhat, hogy nemsokára már nemcsak az al-Ahmar klán által korábban lövetett kormányépületek és közintézmények, de az egész ország is a lángok martalékává válik. Pedig egy eszkalálódó polgárháború és/vagy egy esetleges, a térségben eredendően rosszallással nézett, a líbiai háborút megidéző külföldi beavatkozás, amelyre az országnak a legkevésbé van szüksége. Hogy Száleh uralma végén mekkora lármával gördül le a függöny, tőle is függ.