Korrupció, éhínség, háború, nyomor – legtöbbször ehhez hasonló dolgokkal azonosítjuk Afrikát. A kontinensen vannak azonban olyan államok is, melyek jó vezetőiknek, kedvező keretfeltételeknek és némi szerencsének köszönhetően békét, működő demokratikus berendezkedést és szerény jólétet tudnak biztosítani állampolgáraiknak. Sikeres afrikai országokról szóló sorozatunk negyedik részében Botswana és a Zöld-foki Köztársaság után egy alig ismert államot, Benint mutatjuk be.
Ha van ország, amelyikről kevesen hallottak, akkor az a nyugat-afrikai Benin. Ez nem is csoda, hiszen a Magyarországnál csak picivel nagyobb állam és 9 millió lakosa csöndben megbújik az Atlanti-óceán partján. A jórészt mezőgazdaságból élő országban nincsenek jelentős olajlelőhelyek, véres gyémántok, vagy híres focisták (hacsak a Mátyus János és Sebők Vilmos társaként egykoron a Cottbusban vitézkedő Moussa Latoundjit nem tekintjük annak).
A lakosság 37 százaléka a szegénységi küszöb alatt él, az ország éves GDP-je annyi, mint amennyit Magyarország egy hónap alatt megtermel, és a lakosság kétharmada analfabéta. Benin világraszóló teljesítménye csupán egyetlen dologban merül ki, igaz, ebben már sok ország kudarcot vallott: hogyan kell vérontás nélkül levezényelni egy valódi és tartós rendszerváltást.
Amikor 1990 elején a változás szelei elérték Afrikát, az országot még Benini Népköztársaságnak hívták. Az 1972-ben puccsal hatalomra kerülő Mathieu Kérékou ezredes a 70-es évek közepén az osztályharc jegyében nevezte át az addig Dahomey névre hallgató volt francia gyarmatot, jó kapcsolatokat alakított ki a Szovjetunióval, Kínával és Észak-Koreával, és bevezette a marxizmust. Mindeközben különösebben az sem zavarta, hogy nem volt burzsoázia, ami ellen küzdeni lehetett volna.
A 70-es évek végéig Benin - Mozambikkal, Angolával, Etiópiával és Kongóval együtt – a keleti blokk stabil szövetségesének számított a kontinensen, ami elsősorban katonai segélyeket jelentett. Kérékou egypártrendszere nem volt különösebben brutális, de gazdaságilag néhány év alatt a falnak vezette az egyébként sem túl biztató környezetben az országot. Benin a 80-as évek végén a csőd szélén állt, nem tudta törleszteni az adósságait, az állami hivatalnokok fizetés nélkül maradtak, a lakosság jó része pedig csempészésből élt vagy már régen a környező államokba vagy Franciaországba menekült a jobb megélhetés reményében.
A változás elkerülhetetlen volt, és ezt - szerencséjére - Kérékou is felismerte. 1990 februárjában ezért nemzeti konferenciát hívott össze, amelyen a kormány és ellenzéki politikusok mellett szakszervezetek, egyházi vezetők és a civil szféra képviselői vettek részt. A konferencia - Afrikában egyedülálló módon - lemondatta a rezignált Kérékout, Nicéphore Soglo egykori Világbankos közgazdász személyében kinevezett egy átmeneti miniszterelnököt, és kidolgozott egy új alkotmányt.
Miután a lakosság egy népszavazáson döntött az új alkotmány elfogadásáról, 1991 márciusában választásokat írtak ki, amelyeken Soglo nyert. (Kérékou 32 százalékot kapott, ami azért mutatta támogatottságát.) Amíg a környező és gazdagabb Nigériában, Togóban, Kamerunban és Ghánában többé-kevésbé brutális diktátorok kormányoztak, és részben kormányoznak ma is, addig Beninben 1991 után meghonosodott a demokrácia.
„A benini demokrácia sikerének két oka van” – magyarázza Alexander Stroh, a hamburgi GIGA Institute of African Affairs Benin-szakértője. „Az egyik, hogy a politikai és gazdasági elit, valamint a civil szféra a mai napig egyetért abban, hogy az alkotmány betartása és a demokrácia megőrzése a legfontosabb cél. A másik ok a jól átgondolt és felépített államberendezkedésben keresendő. Az alkotmánynak hála a parlament és a kormány nagyszerűen ellenőrzi egymás munkáját, és a professzionális és független alkotmánybíróság is hatékony felügyeletet biztosít a hatalom többi ága felett” – vélte.
1991 óta három elnökválasztást tartottak az országban, amelyek közül az 1996-os választásokat a nem véletlenül kaméleonnak is nevezett Mathieu Kérékou nyerte, aki időközben felfedezte magában a demokrácia és a választások élharcosát. Az 1996-os választásoknak köszönhetően Benin egy további rekrodot is tart, a szárazföldi Afrika országaiban ekkor váltott ugyanis először szabadon választott politikus szabadon választott politikust.
A benini demokrácia erősségét mutatja, hogy Kérékou egy pillanatra sem próbálta meg kijátszani a szabályokat, és két mandátumának lejárta után 2006-ban nem is indult a választásokon, amelyeket Thomas Yayi Boni nyert. A jelek szerint a lakosság is értékeli a térségben szokatlan demokratikus berendezkedést: egy Afrobarometer-felmérés szerint 2005-2008 között 48-ról 69 százalékra nőtt azoknak a megkérdezetteknek a száma, akik meg voltak elégedve a benini demokrácia működésével.
Gondok természetesen itt is akadnak. Yayi Boni elnök népszerűsége 2010 októberében komolyan megszenvedte, hogy fény derült egy, a lakosság több mint negyedét érintő piramisjátékra, amelyben sokan elvesztették megtakarításaikat. Yayi Bonit kínosan érintette, hogy olyan fényképek is előkerültek, amelyeken az elnök a botrány kulcsszereplőinek társaságában látható.
Az ellenzék kis híján kikényszerítette Yayi Boni lemondását, de az elnök mégis 53 százalékkal győzött a 2011 márciusi elnökválasztásokon. Az ország szervezési nehézségeit mutatja ugyanakkor, hogy a választásokat kétszer is el kellett halasztani. A késlekedés oka az volt, hogy több mint egymillió választópolgár nem tudott regisztrálni, többen nem kapták meg időben az értesítést, vagy pedig nem szerepeltek a választói névjegyzékben.
A márciusi választási győzelem után a feladat adott Yayi Boni előtt. „Benin három kihívással néz szembe: gazdasági fejlődés, gazdasági fejlődés és gazdasági fejlődés” – mondta Alexander Stroh. A politikai sikerek egyelőre nem vezettek a lakosság életkörülményeinek érezhető javulásához. Az ország GDP-je például a többi afrikai vetélytárshoz képest kifejezetten lassan, évente csupán 3-4 százalékkal nőtt 2004 óta. Az üzleti környezet minőségét mérő Világbank-ranglistán Benin hátulról a tízedik helyet foglalja el, nem csoda tehát, ha a külföldi befektetők nem toporognak a küszöbön.
Benin továbbra is rá van szorulva két fő bevételi forrására: a gyapotexportra, és a cotonoui kikötő használati díjából befolyó összegekre. Ugyan hivatalosan Porto Novo az ország fővárosa, de Cotonou Benin gazdasági központja, vasúti végpontként pedig kiemelten fontos a saját tengeri kijárattal nem rendelkező Malinak, Burkina Fasónak és Nigernek, amelyek az itteni kikötőn keresztül bonyolítják le exportjuk/importjuk jelentős részét.
A kikötő fejlesztésébe és üzemeltetésébe nemrég beszállt a francia építőipari óriás, a Bolloré-vállalat 2030-ra megháromszorozná az áruforgalmat. Téved azonban, aki azt gondolja, hogy Franciaország - mint oly sok egykori gyarmata esetében - még mindig a markában tartja az országot: Benin legnagyobb hivatalos kereskedelmi partnere Kína.
A kikötő üzemeltetésénél is nagyobb üzlet a csempészés. Mivel a szomszédos, 160 milliós Nigériában magasak a behozatali vámok, sok export-import vállalat Cotonouba szállítja az áruját, ahonnan csempészek viszik tovább Nigériába. Nem véletlen, hogy Benin lett a nyugat-afrikai használtautó-kereskedés központja, ahol használt japán és német autók ezrei cserélnek gazdát, és kezdik meg útjukat Lagosba.
Elemzők szerint a benini gazdaság tranzakcióinak 50-90 százaléka feketén bonyolódik le, ami természetesen hatalmas bevétel-kiesést jelent az államnak. Az állandó költségvetési hiányt csak a Nyugatról érkező fejlesztési segélyekkel tudja a benini állam finanszírozni, igaz, a demokratikus berendezkedés miatt sok támogató szívesen ad pénzt az országnak, amely ezen felül a 90-es évek óta többször is profitált különböző adósságelengedési programokból.
A külső segítség ellenére Benin továbbra is Afrika egyik legszegényebb állama, rossz egészségügyi mutatókkal (magas gyermekhalandóság) alacsony iskolázottsággal (a benini lányok átlagosan csupán nyolc évet töltenek iskolában) és magas munkanélküliséggel. Annál nagyobb csoda, hogy a demokratikus berendezkedésnek hála az országot 1991 óta elkerülték a térségben oly gyakori puccsok, polgárháborúk és etnikai villongások. Alighanem a beniniek is azt gondolják, hogy ezért cserébe ki lehet bírni, hogy az országuk nincs a globális média figyelmének a középpontjában.