"Ha eltöltöttél 72 órát egy helyen, ahol addig sosem jártál, olyan komplex társadalmi, politikai és gazdasági kérdésekről beszélgettél, amiket nem értesz, olyan emberekkel, akiknek nem beszéled a nyelvét, majd hazajössz a világ legnagyobb mindentudójaként, tudósító vagy" - írta közel egy éve háromnapos afganisztáni látogatása után a világ talán legjobb külpolitikai újságírója, P. J. O'Rourke. Hatfős újságírócsapatunk kétszer ennyi időt töltött Afganisztánban, előtte pedig még egy nyolcórás fejtágítón is részt vettünk a NATO brüsszeli főhadiszállásán, úgyhogy mi tényleg mindent tudunk Afganisztánról.
"Senki sem ért Afganisztánhoz, még maguk az afgánok sem" – egy neve elhallgatását kérő magas rangú NATO–diplomata.
Kabul sokkal biztonságosabb, mint volt. "2010–ben havonta két–három öngyilkos merénylet volt. Idén csak egy pár" – mondja Bashi, a páncélozott Toyota Land Cruiser sofőrje. Alig hat óra múlva öngyilkos merénylők csoportja rohanja le az Intercontinental szállót, átrobbantva magát a biztonsági ellenőrzéseken, hét órára megszállva a hotelt. Az afgán belügyminisztériumtól kapott adatok szerint tíz halott és két tucatnyi sérült a végeredmény, a tíz halottból ketten rendőrök, a többiek a támadók.
Az afganisztáni nemzetközi stabilizációs segéderők, az ISAF tisztviselői büszkén jelentik, hogy az afgán rendőrség és a hadsereg szinte magától kezelte a helyzetet, csak egy kis segítséget kértek. A segítség egy helikopter volt, ami lelőtte a hotel tetején lévő támadókat. Szemtanúk szerint azért külföldi különleges erők is részt vettek az akcióban, hajnalban ők fésülték át az épületet. Hassina Syed, a Gandamack Lodge – ahol nemzetközi újságírócsoportunkat elszállásolták – tulajdonosa este annyit tesz hozzá a történtekhez, hogy az Intercontinental biztonságijai engedékenyek voltak. Két nappal a támadás előtt járt ott, és csak megkérdezték, hogy van-e nála fegyver.
"Havi egy robbantás? Az nem is olyan rossz! A nyolcvanas években minket is megtaláltak havonta egyszer, mégsem gondoltuk, hogy háború van." Ezt még az utazás előtti fejtágítón mondja a NATO egy, a változatosság kedvéért a neve elhallgatását kérő magas rangú, enyhén cinikus brit tisztviselője. Ugyanő próbálta közönsége bevonásával elmagyarázni, hogy miért is vagyunk Afganisztánban. "Mert ott ragadtunk" – jön a válasz. "Oké, akkor miért mentünk oda a legelején" – fogalmazza újra a kérdést. "Fogalmunk sincs!" – érkezik a válasz, amire már csak kínosan nevet. "Oké, szeptember 11. miatt" – kegyelmezünk meg neki végül. "Pontosan! Nem az őzike szemű gyerekekért, vagy az asszonyok jogaiért – mondja a feltételezése szerint pacifista német újságírónő felé fordulva – hanem biztonsági okokból. Mert az emberek ott megengedték más embereknek, hogy bázisokat létesítsenek és repülőket vezessenek az épületeinkbe".
A NATO és a nemzetközi stabilizációs erők (ISAF) biztonságmániája meglátszik a városon. Lehet, hogy nincs több robbantás, mint a nyolcvanas évek Londonjában, de az biztos, hogy sokkal több a szögesdrót, a géppuskafészek, a három méter magas betonfal, a mindenféle egyenruhát viselő gépfegyveres és a páncélozott Toyota terepjáró.
A minden utcasarkot ellepő rendőrök fő tevékenysége látszólag a fényképező idegenek zaklatása. Rémisztő élmény lehet, amikor Kalasnyikovval hadonászó, üvöltő afgánok kezdik tenyérrel verni a páncélozott Toyota motorháztetejét. Mindkét eset a csoport másik felével esett meg. "Ó, hát segíteni úgyse tudunk" – legyint az első alkalommal, az afgán titkosszolgálat főhadiszállásánál sofőrünk, Muskin, mielőtt nagy gázzal elhajtanánk bajba jutott társaink Toyotája mellett. "Ó, hát segíteni úgyse tudunk, adjon gázt" – legyintek a második alkalommal, Hamid Karzai palotája mellett egy másik sofőrnek, amikor kérdőn rám néz.
A másik, amivel az isteni tulajdonsággal bíró – omniprezens – rendőrök foglalkoznak, leginkább forgalomirányításnak tűnik. Már amennyire van értelme a forgalomirányításnak Afganisztánban. Kabulban két közlekedési lámpát építettek ki az elmúlt tíz évben, ezek sárgán villognak. A forgalom minden irányból minden irányba halad. "A vezetés Afganisztánban harc. Ne aggódj, majd meglátod", magyarázza hátra fordulva Muskin, a gonzosofőr, miközben a forgalommal szembe száguld. Van abban logika, amit csinál. Az afgánok nem használják a tükröt, így legalább látják, hogy jövünk.
Az autók közti kóválygást eleinte ennek tudjuk be. Csak az Intercontinental elleni támadás után esik le, hogy valójában a cél az öngyilkos merénylők kiszűrése. Azt figyelik, nem lógnak-e gyanús vezetékek a kézifékből. Az öngyilkos merényletek megakadályozása nem egyszerű feladat. "Hogy mi kell hozzá? Jó szem és biztos kéz", magyarázza az ISAF főhadiszállásán az egyik katonai összekötőnk, Ron Flesvig. Jobban belegondolva valóban nem az a meglepő, hogy havonta egyszer sikerrel járnak a támadók. Sokkal nagyobb csoda, hogy többször nem. Az Intercontinental elleni támadás jól szemlélteti a védekezés nehézségeit. Ott több, bombával felszerelkezett támadó érkezett. Az első felrobbantotta magát az első ellenőrző pontnál, a többiek a zavart kihasználva behatoltak, hogy a második berobbantsa a második ellenőrző pontot, ami után már a hotel bejáratánál voltak. Hogy ezek után végül nem lett vérfürdő, az a szervezett program minden részleténél jobban alátámasztja, amit a szervezők bizonyítani akarnak: az afgán biztonsági erők felkészültek az ország ellenőrzésének átvételére.
Legalábbis Kabulban, ahol már amúgy is évek óta ők vigyáznak a rendre. A biztonsági átadás július 1-én kezdődik Kabul (az egész tartomány, nem csak a város) mellett két másik tartományban – Bamijánban és Panjsírban, ahol gyakorlatilag a tálibok bukása óta nincsenek harcok – és négy városban, a kezdetektől biztonságosnak számító, afgán viszonylatban liberális Heratban, Mazar-i-Sarifban, Mehterlamban és Lashkar Gah-ban. Az utóbbi lehet a legizgalmasabb, Lashkar Gah Helmand tartomány fővárosa, Helmand pedig Kandahár után az egyik legkeményebb hely, a tálibok egyik fellegvára volt. Ha ott sikerül, az az egész országra nézve biztató lehet.
Biztatásra pedig szükség van. "Egy kicsit aggódom, és azt, hogy kicsit, azt udvariasságból mondom", mondja a biztonsági átadásról Hassina Syed, a kevés afgán üzletasszony egyike. Pedig ő maga is elismeri, hogy az elmúlt másfél évben jelentősen javult a helyzet, de sikeres üzletemberként és sikeres nőként azért ő még mindig három-négy kocsit váltogat, és sofőrjeinek is csak közvetlenül az indulás előtt árulja el az úti célját. Korábban ő maga vezetett – "jogosítvány nélkül, mint az afgánok általában" –, de erről családja lebeszélte, amikor 2007-ben rálőttek a kocsijára. Két lányát is inkább Dubajba küldte. "Nem akartam, hogy fegyveres testőrök között nőjenek fel" – mondja.
Pedig Hassina Kabulban él, páncélozott kocsival jár és testőrök veszik körbe. Azizullah, a kandahári Nathan Smith katonai tábor afgán boltosa még nála is veszélyeztetettebb. A tábort csak arcát eltakarva hagyja el, nehogy a tálibok azonosíthassák. Pedig ide már eleve biztonsági okokból kérte át magát, korábban tolmácsként dolgozott a másik, nagyobb kandahári bázison, a reptéren, ahol mintegy harmincezer katona és segélyszervezeti munkás él. A tábor bő tíz kilométernyire van a várostól, aki a táborba vezető úton közlekedik, az nyilvánvalóan a hitetleneknek dolgozik. Ezért ha ott megállítanak a tálibok, az jelentősen rontja az életkilátásokat. Azizullah-t két éve állították meg, de ki tudott ugrani az autójából. Így is kétszer hátba és egyszer lábon lőtték, de túlélte.
Mint a legtöbb afgán, akivel beszéltünk, Azizullah sem bízik abban, hogy az afgán hadsereg és a rendőrség garantálni tudja a biztonságot. "Éjjel ki se mernek jönni az utcára" – mondja. A kandahári táborban zajlik amúgy a rendőrök továbbképzése is, és a résztvevők távozás előtt civil ruhába öltöznek, nehogy a tálibok azonosítsák őket. A képzés maga "kézrátétellel" zajlik – mondta Tracy Oden, a kezdő csoport amerikai trénere, azaz mindent többször is elmutogatnak nekik. A másik csoportban már olyanokat képeznek, akik a jövőben maguk is képzéseket tarthatnak kollégáiknak. Az ő feladatuk lenne kiszúrni a problémákat és megfelelő képzéssel orvosolni azokat, mondja Matti Kiuru, a finn tréner. Persze ezt "könnyebb mondani, mint csinálni". Azért a nehézségek ellenére is szeretettel beszél tanítványairól. "Ezek a fiúk nagyon bátrak, mind tisztában vannak azzal, hogy a többségük pár éven belül halott lesz". A nemzetközi biztonsági erők, az ISAF civil vezetője, Simon Gass magabiztosabb. "Másfél éve kezdtük a munkát és még van három évünk befejezni" – mondja a katonák és a rendőrök kiképzéséről.
A központban, ahol egyidejűleg akár 150 rendőrt is képezhetnének, most 28-an vannak. Paul Elliot hadnagy szerint a látszólagos érdektelenség oka az, hogy most "harcidény" van, a rendőrőrsök nem mondhatnak le az állományról még a képzés idejére sem. Akik eljöttek, többségükben a haza szolgálatáról és a kötelességről beszélnek, amikor arról kérdezzük őket, hogy miért álltak rendőrnek a veszélyek ellenére. A kivétel Hashmatullah. Ő azért állt rendőrnek, "mert a tálibok megölték két kuzinomat, én meg bosszút akarok állni".
A bosszú az afgán törzsi kultúra alapvető része. "Kabulban volt egy tolmácsunk, isteni pofa volt. Imádta az amerikaiakat, nagyon lelkes volt. De azt mondta, ha egy bombánk kárt tenne a családjában, már másnap beállna a tálibok közé" – mesélte Kiuru.
Azizullah nem örül az amerikaiak távozásának, már csak üzleti okokból sem. A tábori bolt "jó biznisz, az amerikaiak mindent itt vásárolnak, mert nem hagyhatják el a tábort". De azt sem hiszi, hogy az afgán hadsereg, pláne a rendőrség képes lesz fenntartani a rendet, hiszen most, amikor az amerikaiak még itt vannak, se képesek rá. Így, sok honfitársához hasonlóan, amerikai vízumot próbál szerezni, de az európai újságírókat is arról faggatja, hogy nem tudnánk-e segíteni neki beutazó vízumot szerezni. "Magyarországról vagy? Mint a mobiltelefonok!" – mutat széles mosollyal a háta mögött sorakozó nokiás dobozokra, bizonyítva, hogy tud ezt-azt az országról.
De a biztonsági helyzet csak egy a megoldandó problémák között. Amikor Kandahárba érkezünk, egy friss közvélemény-kutatás eredményeit ismertetik a szövetséges erők és segélyszervezetek helyi vezetőivel. A felmérés szerint például nem is a tálibok, hanem a szimpla bűnözés jelenti a legnagyobb problémát a kandaháriaknak, amit a közvilágítás, az utcanévtáblák és az utcanevek hiánya, illetve a kevés közvécé követ. Hassina Syed szerint a legbiztatóbb jelenség, hogy míg két éve alig lehetett iskolás lányokat látni az utcákon, most minden szünetben ellepik az iskolák környékét, a tanítás után pedig nagy csoportokban mennek haza. "Egy külföldi barátom kis pingvineknek hívja őket a fekete ruhájuk és a fehér fejkendőjük miatt" – mondja. Ez pár éve, amikor a tálibok még felgyújtották a lányokat is tanító iskolákat, a tanulókat pedig savval öntötték arcon, még elképzelhetetlen lett volna. Azt pedig még az őzikeszemű gyerekeket emlegető cinikus brit NATO-diplomata is elismeri, hogy "az nem elég, ha embereket ölünk". Cikkünk második részében megnézzük, milyen problémákkal kell még megküzdeni Afganisztánban a következő években.