1961. augusztus 13-án, vasárnap a berliniek arra ébredtek, hogy éjszaka az utcákat drótkerítéssel zárták le, a villamos- és metróvonalakat átvágták, de még a temetők közepére is szögesdrótot húztak. Az 50 éve épült berlini fal a Kelet-Európában élők elnyomásának legfontosabb jelképe lett, és 29 éves fennállása alatt mindvégig az is maradt.
A hirtelen életbe léptetett hermetikus határzár nem érte teljesen váratlanul a berlinieket, a fal létesítése lényegében bele volt kódolva a világháborút elvesztő Harmadik Birodalom és fővárosa háború utáni felosztásába, de Berlin fizikai kettészakítása még így is sokkolta a közvéleményt. Meglepőnek utólag viszont inkább az tűnik, hogy a fal csak 1961-ben épült meg: a helyzet már jó ideje nyilvánvalóan tarthatatlan volt.
A győztes nagyhatalmak a kapituláció után Németországot és Berlint is befolyási övezetekre osztották. Az amerikai, brit és francia övezet területén alakult meg 1949-ben a piacgazdaságon alapuló, demokratikus berendezkedésű Német Szövetségi Köztársaság, míg a szovjetek a német kommunista állampárt által irányított Német Demokratikus Köztársaság létrejötte fölött bábáskodtak.
A keleti és a nyugati övezetek között, a két későbbi Németország határán a szovjet csapatok 1947-re készültek el a Churchill által 1946-ban megjövendölt vasfüggöny, a műszaki határzár rendszerével, bár az NDK nyugati határát véglegesen csak 1952-ben zárták le.
A szövetségesek a mélyen a szovjet zónában lévő Berlint is négy részre osztották. A szovjet irányítás alatt álló Kelet-Berlin lett az NDK fővárosa, míg a nyugati zónák összevonásával 1949-ben alakult meg az NSZK-tól jogilag független, formálisan a három nyugati szövetséges által irányított Nyugat-Berlin. A két Berlin azonban funkcionálisan egy város maradt, közös közműhálózattal és infrastruktúrával, az utcákon, villamoson, metrón pedig mindenki akadálytalanul közlekedhetett ide-oda.
A politikailag sokkal szabadabb, gazdaságilag gyorsan erősödő és jóval magasabb életszínvonalat biztosító NSZK, illetve a kulturálisan és gazdaságilag is oda tartozó Nyugat-Berlin hatalmas csábítást jelentett az egyre zsarnokibb diktatúrában élő keletieknek. Miközben több tízezren jártak át dolgozni és kapták nyugati márkában a fizetésüket, naponta sok százan települtek át végleg, és bár az NDK próbálta adminisztratív intézkedésekkel nehezíteni az átkelést Nyugat-Berlinbe, fizikai akadály híján tehetetlen volt az egyre tömegesebb jelenséggel szemben.
1949-től 1961 augusztusáig 2,67 millió ember, az NDK lakosságának több mint 15 százaléka emigrált Nyugat-Berlinen át nyugatra (az ezidőtájt az NDK-ba érkező magyar diák- és egyéb csoportok programjában Berlin épp ezért nem is szerepelhetett). A magasabb életszínvonal és a szabadság reményében az utolsó hetekben naponta több mint 1500 ember menekült el, akik között a fiatalok és magasabban kvalifikáltak voltak túlsúlyban.
Hacsak nem akarták az utolsó távozó után maguk leoltani a villanyt, az NDK vezetői kénytelenek voltak megoldást találni az agyelszívásra és a fenyegető demográfiai katasztrófára. Történészek szerint Walter Ulbricht, a keményvonalas keletnémet államfő egy ideje már szorgalmazta a fal megépítését, de azt a Szovjetunió első embere, Nyikita Hruscsov csak a Varsói Szerződés 1961. augusztus 3-5. közötti moszkvai konferenciáján engedélyezte. Ulbricht 12-én írta alá a berlini határzárról szóló rendeletet.
Augusztus 13-ára virradóra az NDK fegyveres erői lezárták a Nyugat-Berlin körüli határt. A sebtében felhúzott kezdetleges kordon házasságokat, családokat, kapcsolatokat szakított szét, és tömegeket lehetetlenített el egzisztenciálisan. Az első napokban még több százan menekültek át, de az először csak fonott drótkerítésből álló határzárat egyre komolyabb műszaki megoldásokkal védték, majd váltották fel. Az 1948-49-es blokád emléke – nyomásgyakorlásként a szovjet csapatok Nyugat-Berlin összes közlekedési kapcsolatát elvágták a külvilággal – még élénken élt, ám a város tartós kettéosztottságának nyomasztó realitásával először szembesültek a berliniek.
A fal nemcsak az embereket, a várost is erősen próbára tette. A metró- és villamosvonalak átvágása miatt mindkét városrészben újra kellett szervezni a tömegközlekedést, de a teljes mértékben a környezetére utalt Nyugat-Berlin víz- és energiaellátását is újra kellett tárgyalni az NDK-val, a szennyvízelvezetésről és a szemételhelyezésről nem is beszélve.
Olyan, korábban központinak számító környékek váltak egy pillanat alatt nehezen megközelíthető, kellemetlen hangulatú perifériákká, mint a Pariser Platz és a Brandenburgi kapu környéke, vagy a (lebombázása előtt) a város szívének számító Potsdamer Platz..
A kettéosztottság évtizedei alatt teljesen átalakult a város településszerkezete, és a lényegében 22 éve, a fal leomlása óta folyamatosan tartó építkezések ellenére a két városrész sokfelé még messze van az újbóli összeszervesüléstől.
A fegyveres erők a kordonokkal párhuzamosan már az első éjjel árkokat ástak az utcák végébe, hogy ne lehessen autóval áttörni. Nyugat-Berlin külső határa 156 kilométer hosszú volt, a két Berlin között pedig további 43 km-es ideiglenes drótkerítés húzódott. Már augusztus 17-én megkezdődött az ideiglenes drótkerítés bizonyos térközönként betonoszlopokkal történő megerősítése: a tömböket katonák és munkásőrök felügyelete mellett vidéki munkások állították fel.
A megerősített határszakasz mintegy 140 kilométer hosszú volt. Az építményt a hivatalos kelet-nyugati szektorhatártól kicsit keletebbre húzták fel, hogy az építkezéskor még véletlenül se lépjen át senki nyugati területre, és adjon okot területi vitára. Miként azt a 70-es évektől állandósuló graffitik is jelezték, Nyugat-Berlin felől a falat közvetlenül meg lehetett közelíteni.
Ahol a zónahatár folyó- vagy tómederben húzódott, víz alatti szögesdrót-kerítéssel és állandó járőrözéssel próbálták elejét venni a szökéseknek. A közvetlenül a fal mellé épült házak nyugatra néző ablakait befalazták, a senkiföldje fölé lógó erkélyek alá szöges acélszőnyeget terítettek, később a házakat kiürítették és lebontották.
A betonoszlopokkal megerősített drótkerítést 1965-tól váltotta fel a tömör betonfal "első generációja", amit 1975-től kezdődően cseréltek le az 1989-ig változatlan, 45 ezer 3,4 méter magas és 1,2 méter széles vasbeton elemből álló, hengeres tetejű "Grenzmauer 75" betonfalra (az építmény egyes helyeken ennél magasabb is volt). A fal mögött egyre szélesedő, gyakran közel 100 méter széles senkiföldje húzódott, majd egy szögesdrót-kerítés.
A szigorúan őrzött, és teljesen csupasz, így jól belátható senkiföldjére illetéktelenül belépőkre az őrök a tűzparancs értelmében kérdés nélkül golyózáport zúdíthattak. A berlini fal áthatolhatatlanságát jelzőkerítések, hosszú drótfuttatókon tartott őrkutyák, szögesdrót-akadályok, mintegy 120 őrtorony és 20 bunker is biztosította. A belnémet határral ellentétben azonban ide sem aknákat, sem automata fegyvereket nem telepítettek.