Nem Mohács volt az egyetlen csata, amely komolyan beárnyékolta egy európai nemzet történelmét. A középkortól kezdve egészen a II. világháborúig választottunk ki néhány olyan ismert és kevésbé ismert csatát, amelyeket adott esetben szintén nemzeti traumaként élhettek, és élnek át még ma is az adott országban.
1389-ben, a mai Koszovó területén vívták a szerbek és szövetségeseik az első rigómezei csatát az Oszmán Birodalom ellen. A 12-20 ezer fős szerb, bosnyák, albán sereg nézett szembe a 27-40 ezer fős török haddal. Hiába kezdődött bíztatóan a csata a keresztény seregeknek, végül a török ellentámadás elsöpörte csapataikat. Arról vitatkoznak a szerb történészek, hogy Vuk Brankovics, Rigómező hercege még a csata elvesztése előtt Lázár cárt elárulva, vagy csak a szerb fejedelem megölése után, katonáit mentve hagyta el csapataival a harcmezőt. Ugyan a törökök is komoly veszteségeket szenvedtek, és I. Murát szultán is életét vesztette a csatában, de a vereség megtörte a szerb nemeseket, miközben az Oszmán Birodalomnak még bőven maradtak tartalékai. A következő években sorra kebelezték be a szerb területeket.
A rigómezei csata a szerb nacionalizmus jelképe maradt, a szerbek a mai napig megemlékeznek a csatában elesett Lázár cárról. A csatának ráadásul Jugoszlávia felbomlásához közeledve különleges szerep jutott. Szlobodan Milosevics szerb elnök 1989-ben, a csata 600. évfordulóján megtartott gazimesztáni beszéde már előrevetítette a későbbi vérontást, amelyhez a diktátor hivatkozási alapként használta a középkori eseményeket. Rigómező a mai Koszovó területén van.
A fiatal I. Sebestyén portugál király a keresztes háborúkról szóló történeteken nevelkedett, és ehhez hasonlónak tekintette a marokkói szultán ellen indított háborúját is, amely 1578-ban Ksar el Kebir, portugál néven Alcácer-Quibir városnál vívott csatában a portugálok totális vereségével zárult. Sebestyént az elűzött Abu Abdallah vette rá, hogy segítsen visszaszerezni trónját nagybátyjától, Abd al-Malik szultántól, aki oszmán segítséggel szilárdította meg hatalmát. A csata napján 18-24 ezres, mórokkal kiegészülő portugál sereg nézett farkasszemet a közel 40 ezres marokkói és török haddal, amelynek sikerült bekerítenie Sebestyén csapatait.
A négyórás ütközet ugyan a marokkói és a török sereg győzelmével zárult, de a betegséggel küzdő Abd al-Malik szultán is életét vesztette, ahogy a másik oldalon Abu Abdallah és I. Sebestyén sem élte túl a csatát. Sebestyén megbízhatóan azonosítható holtteste nem került elő, ezért a következő években még számos imposztor próbálta megszerezni a gyermektelen király trónját, amelyet két évig még I. (Kardinális) Henrik irányított. Végül halála után II. Fülöp spanyol király seregével betört Portugáliába, majd I. Fülöp néven portugál királlyá koronáztatta magát 1580-ban. Ezzel kezdődött a hatvan évig tartó spanyol-portugál perszonálunió története, amelyből végül csak nehéz harcok árán szabadultak meg a portugálok.
1620. november 8-án a fehérhegyi csata a harmincéves háború (1618-1648) első szakaszának egyik döntő ütközete volt a Habsburg-házhoz tartozó II. Ferdinánd ellen, aki II. Mátyástól örökölte meg a cseh trónt, és minden lehetséges eszközzel terjeszteni akarta az ellenreformációt a protestáns területeken. A cseh rendek helyette V. Frigyes pfalzi választófejedelmet koronázták királlyá. A német-római császárrá is koronázott II. Ferdinánd és az őt támogató Katolikus Liga 25 ezer reguláris katonát küldött Prágához, miközben a Protestáns Unió nem állt ki egyértelműen V. Frigyes mellett.
A cseh rendek és szövetségeseik ugyan 30 ezer embert vonultattak fel a Prága felé vezető úton, azonban végül Johann t'Serclaes Tilly gróf, a harmincéves háború egyik legismertebb hadvezérének vezetésével a képzett katonák alig egy óra alatt szétverték és megfutamították őket a Prágához közeli Fehérhegynél. A felkelés vezetőit, huszonhét nemest kivégeztek a prágai óváros főterén, sok cseh nemes pedig elmenekült, vagyonukat elkobozták, Csehország pedig nem kerülhetett ki az örökös Habsburg tartományok sorából.
A mai Belgium területén vívták a waterloo-i csatát 1815. június 18-án, amelyben a Wellington herceg és Gebhard von Blücher által vezetett angolok és a poroszok végleg legyőzték Napóleon erőit. A száznapos uralmára visszatérő Napóleon úgy vélte, hogy az egyetlen esélye, ha még erőik összpontosítása előtt, Brüsszel közelében megtámadja az ellene szövetkező európai hatalmak csapatait. Waterloo-nál 72 ezer francia nézett szembe 118 ezer angol és porosz katonával a három napig húzódó ütközetben, amelyben végül 18-án hajnalban Napóleon megindította a végső támadást. Ezt kivédtek Wellington csapatai, majd a poroszok támogatásával sikerült győzedelmeskedniük.
A vereség végleg véget vetett Napóleon uralmának, a császár megadta magát a briteknek, és végül Szent Ilona szigetén halt meg száműzetésben 1821-ben. A későbbi Szent Szövetség alapítói visszaállították a monarchiát Franciaországban, amelynek élére XVIII. Lajos került. Az emlékművekben és múzeumokban is felidézett waterloo-i csata azóta is emlékezetes a franciáknak, a letört nagyhatalmi törekvések pedig hozzájárulhattak néhány évtizeddel később III. Napóleon felemelkedéséhez, és a második császárság kikiáltásához.
1939. szeptember 9-19. között Varsótól keletre, a Bzura folyónál, Kutno város körül zajlott a II. világháború első meghatározó csatája, amelyben a náci Németország inváziójával szembeszálló, 225 ezer fős lengyel seregek végül vereséget szenvedtek. Ez volt a modern idők egyik utolsó olyan csatája, amelyben még igazán fontos szerep jutott a könnyűlovasságnak. A lengyelek az első napokban éppen a lovasrohamnak is köszönhetően meglepték a németeket, és több kisebb várost is sikerült visszafoglalniuk a folyó mentén.
A nehéztüzérséggel és több száz repülővel megtámogatott 425 ezer német katona ellentámadása azonban gyorsan megtörte a bekerített lengyel erőket. Habár a németek feltartóztatásával elég időt nyertek Varsó védelmének megszervezéséhez, a főváros ennek ellenére is elesett, és Nyugat-Lengyelországot teljesen megszállták a támadók.