2011 augusztusában egy magazin megbízásából mentem Afrika szarvára, hogy egy olyan népcsoport életét mutathassam meg a világnak, amelyről korábban még az interneten is csak korlátozottan álltak rendelkezésünkre magyar források. Az afarok különleges emberek. Évszázadok óta vándorolnak, kereskednek Afrika észak-keleti felén, miközben ádáz harcot vívnak a legelőkért a konkurens törzsekkel. Évről évre egyre kevesebb a legelő, bár egyre nagyobb igény lenne rá a növekvő népesség miatt. A legelők védelme mindennél fontosabb, ha nincs legelő, éhen halnak az állatok, így a törzs tagjai is. Az afarok ebből kifolyólag harciasak és nagyon zárkózottak. A fiúgyerekek már korán megismerkednek az automata, többnyire AK-47-es gépfegyverekkel, és mint férfiaknak, az egyetlen dolguk a családalapítás és a harc lesz életük folyamán. Minden afar férfira jut egy gépfegyver, becslések szerint 1,5-2 millióan lehetnek szétszórva Eritreában, Dzsibutiban, Szomália északi felén, és Etiópiában. Északon fegyvereket vesznek, marháért, állatért cserébe, délen pedig eladják őket.

Az út szervezésekor egy muzulmán antropológussal, Hassannal vettem fel először a kapcsolatot, aki Addis Ababában, Etiópia fővárosában élt. Amikor meghallotta, hogy az Ert Alle vulkánhoz mennék forgatni, 8 fős katonai kíséretet és 2-3 terepjárót javasolt. „Az éjszakákat rendőrőrsön fogjuk tölteni, ott vagyunk csak biztonságban.” Írta még júliusban, levelében a kísérő, aki a régióra szakosodva visz turistákat és utazókat a vulkánhoz. Ezek a feltételek nem voltak számomra elfogadhatóak, egyrészt, mert csak úgy tudok jó felvételeket készíteni, ha beépülök a törzs életébe, mindennapjaiba, másrészt pedig az út költségvetése alacsony volt, így a drága kíséret nem volt megoldható. Így kerültem 600 kilométerrel délebbre, az Awash környéki afarokhoz. Awash környéke sem veszélytelen terület. Pont az afar-kereju etnikai határon húzódik, így egymástól pár kilométerre élnek a konkurens törzsek. Saját bevallásuk szerint rögtön tüzet nyitnak egymásra. Ezt a kerejuk és az afarok is megerősítettek. A helyiek szerint érkezésem előtt pár nappal történt egy tipikus eset, amikor egy afar próbált meg busszal a fővárosba menni, de ehhez át kellett menjen a kerejuk területén. A konkurens törzs, miután észrevette, leszállította a buszról és az út mellett lőtte agyon. A feszültség ott tartózkodásom ideje alatt is tapintható volt. A legelő marhacsordát 6-8 gépfegyveres kísérte, és éjszaka is kihelyezett járőrpozíciók voltak a nomád falu körül. Néha kormányzati katonai terepjáró száguldott végig a pusztán, a cukornádmezőket ellenőrizvén. Ilyenkor az afar férfiak idegesen kaptak fegyvereikhez, és követték tekintetükkel az autó mozgását.

Az út kulcspontja a megérkezésemet követő első pár óra volt. Ekkor dőlt el az egész expedíció sorsa, mivel fotográfusként be kellett épüljek a törzsbe, a törzs tagja kellett legyek ahhoz, hogy életük legapróbb pillanatait is megörökíthessem. Fontos tudni, hogy egy afar nem bántja muzulmán „testvére” barátját, így Hassan, aki az úton végig kísért engem, nagyon jó támasznak bizonyult. Az afarok csak addig ellenségesek az idegennel, amíg egy muzulmán, vagy egy afar be nem mutatja a törzsnek. Miután közéjük valónak hiszik, az életük árán is megvédik. Olyan vendégszeretetben részesítettek, amelyet még sosem tapasztaltam azelőtt. Miután befogadtak a törzsbe, saját nevet kaptam. Aytasoonak, azaz idegen embernek hívtak. Éjszakánként sátramat és álmomat 3-5 fegyveres őrizte, a legkisebb sétára is komoly kísérettel engedtek csak el, úgy vigyáztak rám. Sosem fogom elfelejteni azt a határtalan vendégszeretet, amit az afaroktól kaptam.

Az ott töltött közel egy hónap alatt azonban nem csak pozitív élményekben volt részem. Rögtön az első nap kivont karddal támadt nekem egy idősebb afar férfi, aki nem volt hajlandó elfogadni ottlétemet, hiába engedélyezte ezt nekem a vének tanácsa. Megható volt azonban, hogy segélykiáltásomra afar férfiak tucatjai keltek védelmemre, és fogták le a 30-40 centis pengével hadonászó öreget. Mivel semmilyen külső törvényt, alkotmányt, vagy rendvédelmi erőt nem fogadnak el, sajátos belső igazságszolgáltatási rendszer szerint élnek. A törvényeiket a kis falu vénjeinek a tanácsa hozza. Ők döntenek arról is, hogy továbbálljon a falu, vagy maradjon még pár hetet legeltetni a területen.

A belső szabályrendszerük erejét bizonyítja az egyik velem történt eset is. Egy nap, amikor a déli órákban egy kecskét sütöttem magamnak egy fa alatt, hirtelen pár afar fegyveres lépett oda hozzám, és az idősek tanácsa elé vittek, ahol letérdeltettek az vének elé. A 4 órás tárgyaláson, amelyből egy szót sem értettem, kiderült, hogy egy szent fa alatt sütöttem kecskét, így egy nap afar börtönre ítéltek engem és Hassant, amely szúrós ágakból készített kör alakú terület volt. Bár korábban nem tudtam arról, hogy van a falu körül szent hely, mégis én szegtem meg a szabályrendszerüket. Mivel korrekt módon bántak el velem, így nem hibáztathatom őket.

Összegezve pozitív és negatív tapasztalataimat és az elmúlt hetek tragikus történéseit, nem javaslom, hogy európai utazóként az afarokhoz szervezzen valaki utazást. Annak ellenére, hogy nagyon precízen szerveztem meg expedíciómat, az út így is számos komoly kockázatot rejtett, melyet fölösleges felvállalnia egy utazónak. Etiópiát viszont javaslom utazási célként, Dél-Etiópia kulturálisan sokszínű és érdekes Omo-völgye, Észak- Nyugat történelmi templomai, az etiópok híres vendégszeretete és kedvessége felejthetetlen utazást garantál minden látogatónak.