Szerda délután elégedetlen katonák egy csoportja elfoglalta a mali elnöki palotát és az állami televízió bamakói székházát. A nyugat-afrikai ország lakossága biztos lehetett benne, hogy puccs történt, hisz a köztelevízió hazafias katonadalokat kezdett sugározni. Ki űzött el kit, és tényleg Kadhafi ezredes szelleme kísért? Kokain! Karavánok! Tuaregek! És egy nyugati beavatkozás, ami megdöntött egy demokratikus rendszert.
Minden megy a maga módján, ahogy puccsok esetében normális. Az elnök ismeretlen helyen bujkál és Twitteren írogatja, hogy semmiféle puccs sem történt. A katonák kifosztják az elnök palotáját. A világ vezetői hatalmai, az ENSZ és a környező országok elítélik a puccsot, a Világbank pedig bejelenti, hogy felfüggeszti a Malinak folyósítandó segélyt. A katonák meg cserébe az alkotmányt függesztik fel, és vezető kormánypárti és ellenzéki politikusokat tartóztatnak le.
Bamakóban élő bloggerek szerint éjszaka lövöldözés hallatszik, minden bizonnyal (öröm)ittas katonák tüzelnek a levegőbe, míg nappal meglepően nyugodt a város. Az elnököt támogató testőrség állítólag amerikai segítséggel ellenpuccsot készít elő. Az Afrikai Unió felfüggesztette Mali tagságát a szervezetben, amíg helyre nem állítják az alkotmányos rendet az országban. Kanada pedig bejelentette, hogy felfüggesztenek minden segélyt a mali kormányzatnak.
Különösen szomorú, hogy Mali az április végi elnökválasztásra készült. A most elűzött Amadou Toumani Touré már bejelentette, hogy a választások után átadja hatalmát, és visszavonul a politikától – ritka gesztus Nyugat-Afrikában. A katonák nevében nyilatkozó és egyértelmű vezetőként feltűnő Amadou Haya Sanogo százados szerint azonban nem várhattak még hónapokig, a tuareg lázadás miatt egyből lépni kellett, mert a kormány elveszítette az irányítást.
Sanogo ígéretet tett, hogy amint stabilizálják a helyzetet, kiírják a most elhalasztott választásokat, de konkrét időpontokról nem beszélt. „Három hónap, hat hónap, kilenc hónap, minden azoktól a struktúráktól függ, amiket meg akarunk szilárdítani”. Ahhoz, hogy megértsük, mi folyik Mali többségében tuareg, északi részén, egészen Kolumbiáig és Líbiáig kell tekintenünk.
A tuaregek a berber nép egy csoportját alkotják. Már a gyarmati uralom alatt is autonómiáért harcoltak, és a küzdelem váltakozó intenzitással száz éve folyik a mai Észak-Maliban és Nigerben. Az utóbbi években úgy tűnt, hogy megnyugodtak a kedélyek. A turisták visszatértek a Szaharába, sőt az egykor volt lázadók nyilvánosan égették el fegyvereiket, és inkább gitárt ragadtak. A világ talán legmenőbb zenei fesztiválját is évről évre megrendezték a Timbuktu melletti homokdűnéken.
Ez itt a Tinariwen, a leghíresebb tuareg forradalmár rockerbanda a Zöld Pardonban:
„Még Allah sem mer bemenni a Szaharába egy tuareg nélkül” – mondta nekem hét éve Timbuktuban Mohamed, a tuareg tevehajcsár. A tréfás kijelentés nem csak a tuaregek elképesztő tájékozódási képességéről, hanem az iszlámhoz való ambivalens viszonyukról is tanúskodik. Mohamed őseihez hasonlóan tevekaravánokat vezet a sivatagban a Niger folyótól a Földközi-tenger partjáig. Két hónapig tart, mire megérkeznek Marokkóba vagy Észak-Algériába. Ezer éve mindig azzal kereskednek, ami éppen a legbusásabb hasznot hajtja.
A középkorban Mali és Ghána (az egykori Aranypart) aranyát és rabszolgákat vittek északra, majd kelmékkel és arab nyelvű könyvekkel tértek haza. Ottjártamkor Mohamed szaharai sót vitt fel, de az igazi pénzt a Marokkóban fillérekért összevásárolt, Európában leselejtezett számítógépeken és kiszuperált roncsokból származó Mercedes-alkatrészeken kereste. Pár éve viszont már a kolumbiai kokain a sláger.
Az elmúlt évtized elképesztő kokain-boomjának köszönhetően – Tiranától Lisszabonig tényleg minden közepes beosztású kreatív dizájner hétvégi kokainfogyasztóvá vált – a drog Európába juttatásának korábbi módszerei elégtelennek bizonyultak. A kolumbiai drogbárók így találtak rá Bisszau-Guineára, a pusztító polgárháborúból éppen csak lábadozó, aprócska nyugat-afrikai országra.
Az esetenként több tonna kokaint szállító hajók 4-5 éjszaka alatt szelik át az Atlanti-óceánt (nap közben tengerkék ponyva borítja a hajókat, hogy ne lehessen kiszúrni őket a levegőből), majd az éj leple alatt pakolják ki őket Bisszau-Guineában. Innen a drog egy része Malin keresztül, tuareg hajcsárjaink ezeréves rutinját kihasználva jut el a Földközi-tenger afrikai partjára. A szállítók markát ütő haszon természetesen jóval nagyobb, mint amit són és Mercedes-alkatrészeken meg lehet keresni. Az ENSZ becslései szerint évente legalább egymilliárd dollár értékű kokain érkezik Bisszau-Guineába.
Kadhafi bukása utána a korábban általa támogatott, állig felfegyverzett tuareg harcosok hazatértek Maliba és Nigerbe. Míg a Malival szomszédos Niger úgy-ahogy képes kezelni a helyzetet – például letartóztatták az egyik tuareg vezetőt és házi őrizetbe helyezték a tuaregek által az országba csempészett Szaadi Kadhafit, az egykori diktátor fiát –, addig Malit teljesen váratlanul érte a kiújult polgárháború. A korábban kulturális-politikai autonómiáért küzdő MNLA január óta a független tuareg ország megteremtéséért harcol, és a harctéren egyelőre nyerésre áll.
Januárban még csak a Szahara belsejében foglaltak el oázisokat, de a hónap utolsó napján már a Niger folyó partján található Niafunkét ostromolták. Februárban az MNLA tovább erősödött, és a front – már amennyiben beszélhetünk frontról egy nyolc magyarországnyi, homoksivatagos területen – összeomlott. A mali hadsereg katonái joggal érezték úgy, hogy a kormány stratégia és a győzelem reménye nélkül vágóhídra küldi őket.
A főváros melletti kaszárnyából indult a lázadás, de a tuareg területek legfontosabb városa, Gaó katonái is megtagadták az engedelmességet. Hogy ne legyen ilyen egyszerű a képlet, arról a szintén tuaregekből álló, de az Iszlám radikális szárnyát követő, az al-Kaidával is szövetkező, és mindenkivel harcoló Ancar Dine terrorszervezet tehet.
Az egész történet nagyszerű példa arra, hogy hova vezet, amikor a nyugati világ döntéshozói komplex kérdéseket a gordiuszi csomó átvágásával próbálják megoldani. Kevesen gondolták volna tavaly februárban, hogy a demokrácia nevében indított líbiai hadjárat az egyik legdemokratikusabb nyugat-afrikai rezsim bukásához, és a nigeri, demokratikusan megválasztott kormány meggyengüléséhez vezet. A dicsőséges líbiai forradalmárok elképesztő jogtiprásairól és kegyetlenkedéseiről most ne is beszéljünk.