Ha tippelni lehet, a jelen állás szerint az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága ítéletet fog hozni Barack Obama egészségbiztosítási törvényéről. Ha tippelni lehet, alkotmányellenesnek fogja ítélni a kötelező egyéni egészségbiztosítást előíró passzusokat. A tét nagy, Obama egész elnökségét a reformra tette fel. De nem biztos, hogy bukás a bukás.
Nem érdekelte a gazdasági világválság. Nem érdekelte, hogy a közvélemény a munkanélküliség miatt sír. Barack Obamát csak legfontosabb kampányígéretének betartatása érdekelte. Egészségbiztosítást mindenkinek - mondta még 2008-ban, és hasonló véleményen volt egykori pártbeli riválisa, későbbi külügyminisztere, Hillary Clinton is. Így az elnök annak ellenére keresztülvitette az akkor még demokrata többségű kongresszussal az egészségbiztosítási reformot, hogy az emberek többsége harmad- vagy negyedrendű problémaként tekintett erre. Az se zavarta, hogy a republikánus ellenzék az első perctől jelezte, hogy amint teheti, megsemmisíti a törvényt.
Akármit is gondolunk a törvényről - és higgyék el, szinte bármit gondolhatunk is róla -, bizonyosan az elmúlt negyven év legjelentősebb fejleménye volt az amerikai belpolitikában. Hatásában csak a johnsoni reformokhoz, a polgárjogihoz és az első egészségbiztosításihoz fogható. És ahogy azok – és előtte a másik nagy demokrata előd, Franklin Delano Roosevelt New Dealje –, ez is jelentősen kitágította a szövetségi állam hatalmát. Azt mondja ugyanis, hogy ezentúl minden amerikai, aki anyagilag megengedheti magának, köteles lesz egészségbiztosítást kötni. Ha nem, akkor büntetést kell fizetnie, amit a személyi jövedelemadójával együtt hajtanak be. Az amerikai Legfelsőbb Bíróságon zajló per, a Department of Health and Human Services et al., v Florida et al., szempontjából mindegyik mondatnak jelentősége lesz még.
A törvényről tehát sok mindent gondolhatunk. Hatásairól viszont, tényszerűen, semmit sem tudunk. Maga a kötelezettség ugyanis csak 2014-től lép érvénybe, így az első büntetéseket leghamarabb 2015-ben hajthatják be.
Az Obamacare hívei és ellenfelei egy dologban egyetértenek - az amerikai egészségbiztosítási rendszerrel valami nagyon nincs rendben. Az ország lakosságának tíz százaléka egyáltalán nincs biztosítva, igaz, a biztosítatlanok számottevő része tudatosan döntött így. Szintén számottevő részük viszont nem jókedvében. Az egyéni egészségbiztosítás szinte megengedhetetlenül drága, a legtöbb ember biztosítását a munkahelyén kapja – ez azonban nem egyéni, így munkahelyváltással vagy állásvesztéssel megszűnik. A biztosítók pedig a szerződő egészségi állapotára hivatkozva meg is tagadhatják a szerződéskötést.
Az Obamacare megoldása a kérdésre a kötelező egyéni biztosítás. Egyéni biztosítást azoknak kéne kötelezően kötni, akikre munkahelyükön nem kötnek egészségbiztosítást - például mert kisvállalkozásban dolgoznak, vagy önfoglalkoztatók -, viszont havi bevételeik alapján ezt megtehetik. Azaz a munkanélküli szegényeket nem kötelezik egyéni biztosítás kötésére. Így nagyobb kockázatközösséget hozhatnának létre, a kockázat terítésével pedig csökkenthető lenne a biztosítás tarifája
Ez papíron igaz is, ugyanakkor a kormányzat kötelező elemeket is felsorol a biztosításban, ez viszont összességében emeli a biztosítások árát, ráadásul sok, a többség számára biztosan fölösleges elemet is belevesznek a kötelező biztosításba. Ez a reformmal szembeni kritikák egyik legfőbb eleme is.
A másik, hogy az egyéni biztosítások azért drágák, mert a munkáltatók nem érdekeltek abban, hogy dolgozóik ilyeneket kössenek. Mert míg a munkáltatói biztosítási csomagok után számos adókedvezményt kapnak, dolgozóik egyéni, hordozható biztosítása után nem járnak ilyenek. Azaz, a biztosítások árát már azzal is le lehetne törni, ha az adókedvezmény nem a munkáltatói biztosítások után járna, hanem a munkáltató a dolgozókra kötött egyéni biztosítás költségeit vonhatná le adójából.
Az egészségbiztosítás ügye így szimplán politikai kérdéssé alakult át, melynek rendezése hirtelen mindkét fél számára fontos és sürgős lett a választások előtt. Jól jelzi ezt, hogy míg a Legfelsőbb Bíróság saját szakértője úgy értékelte, hogy a kötelező egyéni biztosítás adóként értelmezhető, hiszen a büntetést adóként hajtják be, a kormány és a mandátum alkotmányosságát vitató 26 tagállam is azzal érvel, hogy a büntetés nem adó. A kérdés azért fontos, mert az 1867-es Anti-Injunction Act (AIA) értelmében a központi költségvetésnek bevételt hozó adók ügyében a bíróság csak fellebbviteli testületként járhat el, azaz csak abban az esetben, ha valaki már megtagadta az adó befizetését és minden más jogi lehetőséget kimerített.
Hogy a kötelezettség és a büntetés adó-e, bonyolultabb kérdés annál, aminek tűnik. A kormányzat például egészen a mostani perig határozottan azon az állásponton volt, hogy a büntetés adó. Szabályozni is az adótörvényekben szabályozták, és eddig az alacsonyabb szintű szövetségi bíróságokon indult eljárásokat a kormány képviselője rendre elakasztotta az AIA-ra hivatkozva.
A kormányzat pálfordulásának szintén egyszerű politikai okai vannak. 2012. választási év, és a Legfelsőbb Bíróság ítéletével az egészségbiztosítás témája újra a kampány középpontjába állítható. Bár a felmérések alapján az amerikaiak többsége – és ami egy választási évben a legfontosabb, a magukat függetlennek vallók többsége – inkább ellenzi az Obamacare-t, aminek a megítélése ráadásul még romlott is az eljárás kezdete óta, szólnak érvek amellett, hogy Obama kampánytémává tegye.
Egyrészt ez elnökségének legjelentősebb eredménye. Másrészt ez az utolsó alkalom, amikor Obama kampányolhat a témával. Harmadrészt, ha a bíróság úgy dönt, hogy most ítéletet hozhat, és netán elkaszálja a törvényt, most lehet azzal kampányolni, hogy demokrata elnök és demokrata képviselőház kell a törvény megmentése érdekében. Ha a döntés 2015-re halasztódna, addigra Obama, ha egyáltalán újraválasztják, már a félidős választáson is túl lenne, és semmi befolyása nem lehetne életműve legfontosabb darabjának sorsára.
Most viszont fordult a politikai széljárás, és a kormány képviselője, Donald Verrilli (Solicitor General – a magyar közjogban ismeretlen funkció lényegében a kormány állandó képviselője a Legfelsőbb Bíróság elé került ügyekben, kvázi a kormány ügyvédje) az első meghallgatási napon amellett érvelt, hogy a biztosítási kötelezettség és a büntetés nem adó. „Verrilli generális, ma azt mondja, a büntetés nem adó. Holnap viszont újra elénk áll, és azt fogja állítani, hogy a büntetés adó. Előfordult már, hogy ez a bíróság valamit az alkotmány értelmében adónak tartott, az AIA értelmében viszont nem tekintett annak?” – érdeklődött ennek apropóján Verrillitől Samuel Alito bíró, a konzervatívok egyik vezéralakja. De a liberálisok vezére, Stephen Beyer bíró is ugyanezzel hozta zavarba a kormány védőjét. „Miért nevezi állandóan adónak?” – pirított rá Verrillire, aki érvelésében következetesen adóként hivatkozott a büntetésre, amiről be akarta bizonyítani, hogy nem az.
Verrilli zavara persze érthető. A kormányzat érdeke ugyanis azt diktálja, hogy a büntetést egészen addig ne tekintsék adónak, amíg az ügy perképességéről döntenek. Viszont magában a perben már adóként akarja értelmeztetni a büntetést. Az alkotmány ugyanis felhatalmazza a szövetségi kormányt szövetségi szintű adók kivetésére. Viszont ha a büntetés nem adó, akkor a kötelező biztosítást sem lehet adóként értelmezni. Ha pedig nem adó, akkor termék.
Ha pedig termék, akkor az alkotmány Kereskedelmi záradéka vonatkozik rá. Ez a záradék ugyan felhatalmazza a törvényhozást a kereskedelem szövetségi szintű szabályozására, de a biztosítási kötelezettség alkotmányosságát vitatók szerint itt nem szimplán a kereskedelem szabályozásáról van szó. A kormány itt nem azt szabályozza, hogy ki és hogyan vehet meg egy terméket, hanem szimplán kötelezővé teszi az állampolgároknak egy termék megvásárlását.
A kilenc tagú legfelsőbb bíróság négy tagját demokrata, öt tagját republikánus elnök jelölte, így pillanatnyilag konzervatív többség van a testületben. Az erőviszonyok azonban nem ennyire egyértelműek. Biztosan három erősen konzervatív beállítottságú bíró szavaz majd a törvény ellen: Clarence Thomas, Samuel Alito és Antonin Scalia. Valószínűleg a törvény mellett szavaz Ruth Ginsburg, Stephen Breyer, Sonia Sotomayor és Elena Kagan. A döntő szó az ingadozó Anthony Kennedy és John Roberts főbíró kezében lehet. Robertset amúgy George W. Bush jelölte bírónak, és kritikusai eleinte szimpla pártkatonának tartották, de voltak már mindenkit meglepő döntései.
Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága a világ egyik legviccesebb hivatalos testülete. Kilenc bíró alkotja, akiket az életük végéig (illetve lemondásukig) neveznek ki, azaz kinevezésük pillanatától senkinek sem tartoznak semmivel, és ez meg is látszik tevékenységükön. A Legfelsőbb Bíróság korlátozott időkeretben hallgatja meg az ügyeket, az al- és a felperesnek 30-30 perc áll rendelkezésére, a bíróság által felkért szakértőknek negyed óra. A meghallgatások a legkegyetlenebb szóbeli vizsgákat idézik, mikor is kilenc öreg professzor ízekre szedi a szerencsétlen hülyét, aki eléjük kerül. A mostani tárgyaláson Elena Kagan és Stephen Breyer ugyanolyan lelkesedéssel szólogatott be a demokrata kormány képviselőjének, ahogy Samuel Alito a törvény eltörléséért küzdő tagállamok ügyvédjének. A szívatás ideológiafüggetlen. (És így volt ez a fegyvertartás kérdésében döntő perben is, amikor a liberális Ginsburg bírónő lelkesen porig alázta a tilalompártiak képviselőjét, mielőtt a tilalom mellett szavazott.)
„Előírhatja-e a kormány, hogy mindenki vegyen mobiltelefont, amivel elérheti a segélyvonalat? Hogy bárhonnan felhívhassa a 112-t?” – írta körül a problémát John Roberts legfőbb bíró, akinek a szavazata ügydöntő lehet. A törvény „megváltoztatja az egyén és a kormány viszonyát. Nincs súlyos teher a kormányzaton, hogy alkotmányos felhatalmazást mutasson fel erre?” – faggatta Verrilli kormányügyvédet.
Hogy mi lesz a döntés, arra a júniusi ítélethirdetésig várni kell. A meghallgatások alapján úgy tűnik, a bírók egyértelmű többsége hajlik rá, hogy a büntetés nem adó, azaz már most ítélkezhetnek. A kérdések alapján pedig úgy tűnik, a konzervatív bírók egyértelműen alkotmányellenesnek gondolják a szabályozást, Roberts és Kennedy pedig hajlik rá, hogy így ítélje meg. Persze a bírák a következő hónapokban a kérdésekben elhangzottaknál sokkal cizelláltabb érvrendszert használva hozzák majd meg ítéletüket, amely akár pozitív is lehet a kormányzat szempontjából.
A tét nagy. Barack Obama elnök már április 3-án megkezdte a politikai nyomásgyakorlást. A konzervatívok kedvenc érvét elővéve a bírói aktivizmus veszélyére hívta fel a figyelmet, állítván, hogy ha a bíróság, "egy nem választott testület" alkotmányellenesnek ítélné a demokratikusan megválasztott törvényhozás által hozott törvényt, azzal aktív szereplőjévé válna a jogalkotásnak. Az érvelés két szempontból is sajátos. Egyrészt, mi más feladata lehetne egy alkotmánybírósági szerepet is betöltő bíróságnak, mint a törvények felülvizsgálata, adott esetben visszadobása. Másrészt, a liberális álláspont eddig mindig is a bírói aktivizmus pártján állt, például a fegyvertartás jogát szabályozó 2. alkotmánykiegészítés értelmezésekor.
De még ha alkotmányosnak találja is a bíróság a törvényt, sem biztos hogy a kormányzat jól jár. Ez esetben ugyanis a republikánusok érvelhetnek azzal, hogy megsemmisíteni csak egy republikánus elnök és egy republikánus többségű törvényhozás tudja csak. Akármi lesz is, a megosztottság garantált, ahogy a novemberi választás fő témája is adott.