„És miért nem beszélünk arról, hogy a szexmunkások és a drogfogyasztók nem vehetnek részt a konferencián?” – kiabálja be egy fiatal aktivista a Nemzetközi AIDS konferencia hivatalos nyitó sajtótájékoztatóján a washingtoni St. Vernon konferencia-központban, majd több tucat társaival felállnak a székükből, és az újságírók vakuinak kereszttüzében transzparenseket emelnek a magasba. Arra próbálják felhívni a média és a világ figyelmét, hogy az Egyesült Államok jogszabályai értelmében nem utazhatnak be az országba olyan személyek, akik az elmúlt 10 évben dolgoztak a szexiparban vagy fogyasztottak illegális szereket. De vajon miért is olyan fontos az AIDS-járvány szempontjából, hogy a világ egyik legnagyobb, 23 ezer résztvevővel rendelkező konferencián részt vegyenek a szexmunkások és a drogfogyasztók képviselői? Azért, mert jelenleg a HIV vírus a társadalom perifériájára sodródott csoportok körében terjed a legnagyobb sebességgel.
Az Afrikán kívüli világban minden harmadik HIV-fertőzés az intravénás drogfogyasztás következménye. A tudományos kutatások egyértelmű kapcsolatot tártak fel egy adott társadalmi csoport kirekesztettsége, kriminalizáltsága és a HIV terjedésnek kockázata között, márpedig ezek a csoportok nem légüres térben élnek, így a fertőzést az általános népességnek is továbbadhatják. Azzal kapcsolatban is rengeteg vizsgálat és ajánlás született, hogy a járvány megfékezése nem lehetséges a legnagyobb kockázatnak kitett közösségek aktív bevonása nélkül. Ezen tények tükrében már érthető az aktivisták frusztrációja, akik méltán hányták a konferencia szervezőinek a szemére, hogy egy szót sem szóltak a sajtótájékoztatón az utazási tilalomról, sem pedig kriminalizáló politikákról.
Természetesen a konferencia szervezőinek is megvannak a maguk szempontjai. 22 éve nem került sor nemzetközi AIDS konferenciára az Egyesült Államokban, ugyanis egészen mostanáig nem csak a drogfogyasztók és szexmunkások, de a HIV pozitív emberek beutazását is tiltották az amerikai törvények. Az Obama-kormány feloldotta ezt a tilalmat és valóban nagy erőfeszítéseket tesz nemzetközi szinten is arra, hogy még a gazdasági válság körülményei között is kiszélesítsék a gyógykezelés hozzáférhetőségét a mintegy 34 millió HIV-el élő ember számára.
A szervezők mindent megtesznek tehát azért, hogy támogassák az Obama-kormányt, még azt is, hogy szőnyeg alá söprik annak kevésbé pozitív vonásait. Míg az Obama-kormány sokat tesz a HIV-kezelés kiszélesítéséért, nem hajlandó szembenézni azokkal a politikai hibáival, amelyek benzint öntenek a HIV-járvány tüzére, így például azzal a katasztrofális drogpolitikával, aminek következtében az USA börtönnépessége arányaiban is a legmagasabbá vált a világon.
Alig egy hónapja volt elnökökből és a világ vezető üzletemberiből, íróiból álló Globális Drogpolitikai Bizottság egy jelentést adott ki arról, hogy a kriminalizáló drogpolitika ma a HIV-járvány terjedésének egyik fő mozgatórugója. A HIV konferencia nyitóülésén azonban a szónokok kínosan kerülték a hasonló kényelmetlen politikai témákat, és ragaszkodtak ahhoz a koncepcióhoz, hogy elsősorban a gyógykezelés kiterjesztésével meg lehet fékezni a járványt, és az „AIDS-mentes generáció” már a küszöbön áll.
A „kezelés mint megelőzés” elve valóban nem ostobaság: akit anti retrovirális gyógyszerekkel kezelnek, annak a szervezetéből gyakorlatilag eltűnnek a vírusok, így nem képes továbbadni a fertőzést másnak. Ha tehát a szűrést kiszélesítjük, és egyre több embert motiválunk arra, hogy minél hamarabb kezdje meg az ARV-kezelést, akkor elviekben a járvány visszaszorítható. A probléma azonban az, hogy a marginalizált csoportok, így az intravénás szerhasználók esetében a büntetőjogi fenyegetés és a társadalmi kirekesztettség rejtőzködést eredményez, így ezeknél a csoportoknál a járvány megfékezéséhez szükség lenne a dekriminalizációra és az olyan ártalomcsökkentő programokra, amelyek megkeresik és bevonják őket – ilyen például a tűcsere, vagy a gyógyszeres helyettesítő kezelés.
A kanadai Brit-Kolumbiában, ahol egy évtizede még a legtöbb droggal kapcsolatos HIV fertőzést és halálesetet regisztrálták az egész világon, ma már sikerült megállítani a járványt a hasonló programok és a drogfogyasztók dekriminalizálása segítségével. Ezzel szemben Kelet-Európában és Közép-Ázsiában a szigorú drogpolitikák és az ártalomcsökkentés hiánya együttesen oda vezetett, hogy jelenleg ott terjed a leggyorsabban a HIV-járvány az egész világon. Az USA-ban az AIDS-esetek egyharmadát a drogfogyasztók körében regisztrálták.
Kedden több ezer aktivista tüntetett a Fehér Ház előtt, hogy egyéb problémákra is felhívja a figyelmet. Ilyen például a Trans-Pacific Partnership program, amelynek keretében az amerikai kormány megpróbál tíz másik országban is bevezetni olyan szabadalmi jogvédelmi szabályozást, ami egyes amerikai gyógyszercégek monopóliumát erősítené, ennek következtében a HIV-gyógyszerek ára emelkedne – akárcsak a gyógyszercégek profitja és az AIDS-ben meghalt páciensek száma.
Egy HIV-gyógyszer tablettánkénti előállításának költségei fillérekben mérhetők, és egyes országokban olcsó generikus gyógyszereket állítanak elő, amelyek a multicégek szabadalmaztatott termékeivel szemben olcsón hozzáférhetők. A gyógyszercégek ezekkel a generikus gyógyszerekkel kívánnak leszámolni. A szerződést élesen kritizálta az ENSZ HIV-ellenes szervezete (UNAIDS) és a Doktorok Határok Nélkül is, ez utóbbi jelentésében rámutat, hogy a TPP szerződés következtében milliók HIV-kezelése válik bizonytalanná. A Fehér Ház előtt tüntetők ezért Ron Kirk kirúgását követelték Obama elnöktől, aki a szerződés kidolgozását felügyeli a Fehér Házban. A szabadkereskedelmi egyezmények helyett a tüntetők az ún. Robin Hood adó bevezetését szorgalmazzák, ami a nemzetközi pénzügyi tranzakciókra 0,005%-os adót vetne ki, és ezt a pénzt az egészségügyi ellátás fejlesztésébe fektetné be.
A nagyvállalati lobbiérdekek (amit a tüntetők egy hatalmas Big Pharma feliratú bábúval jelenítettek meg) nagyobb befolyással vannak a politikára, mint a szakmai szervezetek vagy a civil társadalom hangja: a megállapodási szerződést az amerikai kormány titkolja a nyilvánosság elől, de annak előkészítésébe 600 nagyvállalati lobbistát vont be. A gyógyszercégek szerint az indokolja a gyógyszerek árának növelését, hogy így több pénzt fektethetnek be az új gyógymódok kutatásába, ami nagyon sokba kerül – az aktivisták azonban rámutatnak arra, hogy a cégek kétszer annyit költenek a termékeik marketingjére, mint amennyit kutatásra, tehát fő motivációjuk egyáltalán nem a járvány befejezésének filantróp vágya, hanem a profitéhség, akár milliók élete árán is.
A HIV járvány azért válhatott a 21. század egyik legégetőbb globális problémájává, mert terjedését nagyban elősegítette a szociális és gazdasági egyenlőtlenség, a kisebbségek kirekesztése, a hibás törvények és a megbélyegzés. A járvány aránytalanul sújtja a szegényeket és kisebbségi sorsban élőket – és ez nem csak a melegekre vagy az intravénás drogfogyasztókra igaz. Az Egyesült Államokban például a feketék a lakosság 14%-át teszik ki, de a HIV-pozitívokon belüli arányuk 44%!
Washingtonban a legmagasabb a HIV-el élők aránya az egész országban, bár a hivatalos adatok megbízhatósága nem kielégítő, egyes becslések szerint 10-ből két HIV-pozitív nem tud róla, hogy fertőzött. Ennek csak egyik oka a HIV-szűrés elégtelensége, egy másik ok, hogy számos államban súlyos börtönbüntetéssel fenyegetik azt, aki tud a HIV-státuszáról és azt nem mondja el a szexpartnerének – így sokan jobbnak látják nem elmenni a szűrésre.
Csak részben igaz tehát, hogy azért nem vagyunk képesek visszaszorítani a járványt, mert hiányoznak ehhez a pénzügyi erőforrások – valójában a világ országainak vezetői akár már ma is megtehetnének egy sor olyan intézkedést, ami nem kerül semmibe, mégis rengeteg életet mentene meg hosszú távon. Szociális igazságosság és esélyegyenlőség, az emberi jogok tiszteletben tartása, a tudományos bizonyítékokon alapuló, nem-moralizáló megelőzés támogatása, a kriminalizáló törvények eltörlése – enélkül nem lehet a következő generáció AIDS-mentes.