A kutatópáros szakirodalmi és helyszínen gyűjtött információk alapján nyomozott Magyar László homály fedte sírhelye után, amelyet még senkinek sem sikerült megtalálni. Magyar László 1864. november 9-ei halálának feltételezett helyén, az Atlanti-óceán partján fekvő halászfaluban, Ponto do Cuioban a kutatók kísérettel pásztázták végig az elhanyagolt temetőt, ahol a földmozgások miatt keletkezett mély árkokban emberi csontokra bukkantak. Vajon hány tucat sírt tett tönkre a természet, és vajon Magyar sírját is lerombolta? Nem tudni. A magyar páros Dombe Grandéban, Namibe-ban és Lucirában is leellenőrizte a temetői sírokat.

A Magyar nyomában járó utazó expedíció szerint a kutató jó érzékkel választotta meg egykori szálláshelyeit. Lucira, ahol kőházat épített és állandó teleppel bírt, egy gyönyörű sziklákkal körbevett kicsiny, eldugott öböl az Atlanti-óceán partján. Magyar itt töltötte élete utolsó éveit, ahol az akkoriban kedvelt exportterméknek számító festőmoha gyűjtésével foglalkozott. Magyarhoz hasonlóan a lucirai lakosok a 2012-es expedíció résztvevőit is nagy vendégszeretettel fogadták, a csapatot meleg étel és kényelmes szállás várta a festői szépségű halászfaluban. A sírt ugyan itt sem lelték meg, viszont hasznos megfigyeléseket tettek annak beazonosítására.

Megbizonyosodtak például arról is, hogy amennyiben Magyarnak 1864-ben sírt emeltek, az még állhat, hiszen több ép korabeli sírt dokumentáltak. Utolsóként az Elefánt-öbölben található temetőt kereste fel az expedíció, Magyar ugyanis 1862. június 9-én innen írta  utolsó levelét, sőt, több, egymástól független adatközlőtől származó információ is arra utal, hogy valóban itt nyugodhat az egykori Afrika-kutató. Szilasi Ildikó Hermina és Lantai-Csont Gergely biztos benne, hogy egy jövőbeni kutatás, amely Magyar leszármazottait lenne hivatott keresni, és további emlékeket gyűjteni, nem maradna eredmények nélkül.

Magyar szálláshelye „no go zone” Közép-Angolában

A 19. századi Afrika-kutató írásaiból kiderült, hogy Bihéországban, a Kuitu folyó és a Vatárára patak találkozásánál, festői szépségű helyen építette meg libátáját, azaz tanyáját. „Nem csoda, ha sokáig el nem tudám magamat határozni, melyik helynek adjak elsőséget, mígnem kissé odább nyugatra a teknyőforma alig száz lépés széles erdőtelen völgyben délről éjszakra vonuló Vatárára kis patakhoz juték, mely sebesen lejtve a Kuitu folyóba ömlik. Itt maradok! gondolám magamban, lehetetlen e környéken kiesebb helyre találnom.” (Magyar László Délafrikai utazásai 1849-57. években, 1859, 206-207.o).

A letelepedéshez Magyarnak az uralkodótól, Kajaja Kajangulától kellett engedélyt kérnie, aki a területtel együtt egyik leányát, Ozoro hercegkisasszonyt is Magyarhoz adta feleségül. „Ina-Kullu- Ozoro (Ozoro hercegasszony) karcsu, magas és szép termetü valami 14 éves leány, fényes fekete arcában két nagy kerek szem ragyog, vastag domborodott rózsaszin ajkai közül indiai gyöngyhöz hasonló, hófehér fogak tünnek ki.” ( Magyar László Délafrikai utazásai 1849-57. években, 1859, 233. o.)

A friggyel járó rang kapóra jött: Magyar az uralkodói család tagjaként további expedícióit sokkal könnyebben szervezte meg, a felesége kíséretét jelentő 285 fegyveres elefántvadász pedig védelmet biztosított számára. Magyar hajdani, fából épített szálláshelye mára bizonyára megsemmisült. Egyrészt - ahogy Dr. Thirring Gusztáv írta - valószínűleg Magyar apósának 1857-es meggyilkolása után felégették. Amennyiben nem a belviszály tette tönkre, az idő vasfoga vagy a természet tette magáévá az épületegyüttest, ahol Magyar – leveleiből kitűnik – boldogan élt.

Szilasi Ildikó Hermina és Lantai-Csont Gergely az Angolai Kartográfiai Intézet segítségével, a Magyar által rajzolt és jelenkori katonai térképek alapján néhány kilométeres pontossággal beazonosították Magyar szállását. A kutatópárosnak csalódnia kellett, mivel az egykor gazdag flórájú és faunájú területen kietlen pusztaságot találtak, ahol a polgárháború emlékét leégett épületek és taposóaknák őrzik.

Bár az Angolai Nemzeti Aknamentesítő Intézet (National Demining Institute) a legmodernebb gépi technológiával eredményes aknamentesítő munkát végez országszerte, a Magyarországnál tizenháromszor nagyobb alapterületű Angolában máig akadnak aknaveszélyes területek, főképp a főutaktól messzebb eső vidéki területeken. Becslések szerint 6-20 millió aknát telepítettek az 1975-2002-ig tartó polgárháború során. Az egy évtizede zajló aknamentesítés alatt a főutak és mellékutak legtöbbjét már megtisztították, 2010-2011–ben 500 000 focipályányi területet mentesítettek.

Nem tudhatjuk, milyen jövőt képzelt Magyar László Angolának, ahol új otthonra talált, ahol szerették és befogadták. Megkockáztathatjuk talán, hogy egy három évtizedes polgárháborút, amely az ő általa oly nagyon kedvelt területeket sújtotta leginkább, legmerészebb álmaiban sem jósolt volna. A fegyveres konfliktus nem csak az érintett területek infrastruktúráját és gazdaságát tette tönkre, de gyógyíthatatlan sebeket ejtett a helyi közösségek társadalmi életében, kultúrájában. A királyi rendszer felbomlott, az erős lábakon álló biéi királyság meggyengült.

A királyi székhelyet felégették, a királyi család tagjai elmenekültek, az angolai tartományi minisztériumok pedig abban bíznak, hogy a korabeli, így Magyar László etnográfiai leírásait is minél előbb portugálra fordítják, és kiadják, hiszen szájhagyomány útján alig maradtak fenn tradíciók. A kutatópáros csalódottan vette tudomásul, hogy senki sem ismerte Magyar László nevét.

Szilasi Ildikó Hermina szerint ez azért is szomorú, mert a 2009-es, kongói Torday-Kongó Expedíció során többekkel találkozott, akik ismerték a 20. század elején Kongóban kutató Torday Emil (1875-1931) nevét és munkásságát. Ugyanakkor az is igaz, hogy a több évtizedes polgárháború során az angolai archívumok nagy része megsemmisült, illetve mivel a háborús időkben a mindennapi túlélés fontosabb prioritás volt, így a hagyományok átörökítését és a szájhagyomány útján történő ápolását elhanyagolták.

Huambo és Kuito környéke után a szerzőpáros Dél-Angola felé vette az irányt. Áthaladtak Lubango városon, amelynek vonzáskörzetében nem győztek a helyi turisztikai látványosságokban gyönyörködni. A Tundavala-hegyszoros csak egy azok közül a helyszínek közül, amelyet érdemes felkeresni a változatos tájegységekkel bíró Angolában. Délen, a Kunene folyó mentén a kvanyama népcsoporttal dolgoztak, majd ellátogattak a Kamba-tóhoz is, ahogy Magyar is tette egykoron.

A hagyománytisztelő, a természettel szimbiózisban együtt élő szarvasmarhatartó népcsoport elvarázsolta a szerzőpárost. A többnejűségben élő, kiterjedt nagycsaládok szeretettel fogadták a kutatókat. A facölöpökkel védett, labirintusszerű, az összetartozás szimbólumaiként értelmezhető kör alapú portákon belül zajló élet antropológiai és fotográfiai szempontból is sok érdekességgel és tanulsággal szolgált.

A szerzőpáros az expedíció 30 napos angolai szakasza alatt 11 tartomány érintésével 7000 km-t tett meg, majd egy luandai nemzetközi sajtótájékoztató után tovább folytatta útját északra, a kongói határ felé.