Mint a mesében, valaki megtalálta a gyárban a vázlatfüzetét, így lett Észak-Korea hivatalos propagandistája 24 évesen Song Byeok. Addig tudott boldog embereket festeni, amíg az éhség miatt nem kellett átúsznia apjával Kínába. Munkatáborba került, ahol kis híján meghalt, végül átjutott Dél-Koreába, ahol szintén nélkülöznie kell, de legalább alkothat.
Mi lenne, ha ötvöznénk egymással Kim Dzsongilt és Marilyn Monroe-t? Ez az a fajta kérdés, amit a legtöbben még azelőtt megpróbálnánk elhessegetni magunktól, hogy az agyunk vizuálisan is kidobná a választ. Az Észak-Koreából menekült Song Byeok festő viszont odáig merészkedett, hogy mindezt vászonra is vetette, sőt ki is állította Szöulban, a nagy ellenség fővárosában. Szerinte az exdiktátor és a szexszimbólum ötvözésének ötlete egyáltalán nem bizarr: Marilyn Monroe pontosan úgy próbálja elrejteni, mi van a ruhája alatt, ahogy Kim Dzsongil takargatta az igazságot arról, mi történik valójában Észak-Koreában.
Az ehhez hasonlóan provokatív művészi kinyilatkoztatásai révén Song az utóbbi években került reflektorfénybe, azonban nem ilyen harcos ellenzékiként kezdte. „Soha nem kérdőjeleztem meg a munkámat. Abban az időben teljesen agymosott voltam” - állítja Song korábbi karrierjéről. Mielőtt kritizálni kezdte volna a rendszert, amelynek falai mögül nem látott ki, ő maga is ezeknek a falaknak az építésén dolgozott - az észak-koreai rezsim propagandafestőjeként.
Song Észak-Korea egy falusi régiójában született, apja villanyszerelő volt, ő maga pedig gyári munkásként kezdett dolgozni Phenjanban. Az unalmas munka mellett szabadidejében rajzokat készített. Egy nap a gyárban dolgozó egyik kommunista párttag megtalálta a vázlatfüzetét. Állítása szerint innen már egyenes volt az út odáig, hogy 24 évesen a párt hivatalos propagandaművésze legyen.
Nem kifejezetten az a munka, ami teret ad az egyéni kifejezőkészségnek: Songnak előre legyártott sablonok alapján kellett a pártot, az észak-koreai életmódot, és legfőképpen a szeretett vezért dicsőítő plakátokat gyártania. „Pontosan azt kellett csinálni, amit kértek. Ha akár egy apróságot is másképp csináltál, az egész családodat bebörtönözhették, mint az állam ellenségeit.” Az előírások ugyanakkor nem voltak túl bonyolultak: „A festményeken szereplő embereknek boldognak kellett tűnniük. Ha nem tűntek annak, akkor nem lehetett publikálni őket” - eleveníti fel a követelményeket a művész.
Song állítása szerint sokáig meg sem kérdőjelezte, tényleg ekkora-e a boldogság Észak-Koreában. A rezsim a mélyszegényként lefestett Dél-Koreán kívül nem állította szembe magát más rendszerekkel, ezért úgy tűnt, máshol is hasonlóan mehet az élet. A festő először az 1995-2000 közötti, az észak-koreai vezetés által „nagy válságként” emlegetett éhséghullámok idején fogott gyanút. Ekkor vált tömegessé az a jelenség, hogy az éhező észak-koreaiak át-átszöktek Kínába, élelem után kutatva. „Hiába tudtuk, hogy a határfolyón való átkelés illegális és veszélyes, muszáj volt kockáztatni, különben éhen haltunk volna” - meséli Song, akivel úgy látszik propagandamunkája miatt sem kivételezett a rendszer.
Ez 2000-ben vált számára egészen világossá, amikor apját egy hasonló akciójuk során magával sodorta az ár, az ott tartózkodó határőrök pedig megtagadták a segítségnyújtást. „Miért nem haltál meg te is vele együtt?” - vetették a szemére az őrök, még mielőtt eszméletlenre verték volna. Ezután árulónak minősítették, majd egy embertelen kényszermunkatáborban kötött ki. Állítása szerint ekkor kezdte meggyűlölni Észak-Koreát. „Egyszerűen csak éhes voltam, ezért próbáltam átúszni a folyót. De nem érdekes, milyen súlyos bűnt követ el valaki, először meg kéne menteni az embereket, aztán kellene beszélni az általuk elkövetett jogsértésről” - írta le kiábrándulásának kulcsmomentumát a festő.
A következő hat hónapot a munkatáborban töltötte, ahol havas lejtőkön farönköket kellett vontatnia, állítólag kesztyű nélkül (az észak-koreai kényszermunkatáborok borzalmaival részletesen ebben a cikkben foglalkoztunk). Fokozatosan veszített a súlyából, a szervezete legyengült, az egyik mutatóujján pedig elfertőződött egy seb. Az őrök nem adtak neki antibiotikumot, viszont amikor az állapota kritikussá vált, és úgy tűnt, hamarosan belehal a sérüléseibe, futni hagyták, mivel nem akarták vállalni a temetésével járó kellemetlenségeket. Song eljutott Phenjanba, ahol azonnal orvoshoz ment. A mutatóujja felét amputálni kellett, érzéstelenítést azonban nem kért, mert olyan szegény volt, hogy nem tudott volna fizetni érte.
A festő anyagilag ma sem áll sokkal jobban. 2002-ben, nem sokkal miután kiszabadult a munkatáborból, Dél-Koreába disszidált. Azóta, hogy tudja fizetni a lakbért és a munkájához elengedhetetlen vásznakat, fizikai munkákat vállal, például mosogat, bútorokat költöztet, vagy építkezéseken dolgozik. Egy tavaly januári interjúban azt mondta, akkor éppen öt hónappal volt elmaradva a műterme bérleti díjával, ezért instant tésztán próbálta magát eltartani. Legutóbbi kiállításánál a prospektusok kinyomtatására már nem maradt pénze, ezért kölcsön kellett kérnie, a képeit viszont nem adja el: állítása szerint, ha egy rajongójának megtetszik valamelyik munkája, akkor ingyen odaadja neki. „Sokkal többet jelent nekem, hogy a festményeimen keresztül eljuttassam az üzenetemet az emberekhez, minthogy pénzt keressek” – fejti ki a festő, hozzátéve, hogy számára az is elegendő fizetség, hogy a művészetét az északi rezsim elleni fegyverként használhatja fel.
Songnak azonban a Dél-Koreához való adaptáció nem csak pénzügyi szempontból okozott nehézségeket. Szöulban elhatározta, hogy továbbképzi magát, ezért beiratkozott a képzőművészeti főiskolára. Egyszer arra lett figyelmes, hogy az egyik osztálytársa szakadt kék farmert visel. A festőt sokkolta a jelenség, mivel az északi propaganda arra tanította: az ilyesmi a déliek extrém szegénységének a következménye. Másnap tűvel és cérnával felszerelkezve ment be az órára, hogy segítsen társának, aki felvilágosította: szándékosan, divatból hordja a szakadt holmit. Ugyanekkora meglepetés érte akkor is, mikor az egyik órájukon egy meztelenül pózoló modellt kellett volna lefestenie: a disszidens művész annyira megdöbbent, hogy nem is tudott festeni aznap. Az új élet láttán megszeppent, esetlen művész képe persze akár giccsbe hajló is lehetne, azonban Song elbeszéléseinek hitelességét támasztja alá, hogy állítása szerint amit disszidálása előtt tudott a külvilágról, annak semmi hasznát nem vette.
Művészként azonban meglehetősen hamar feltalálta magát, és afelől sem volt kétsége, hogy munkásságát az észak-koreai rezsim mítoszainak megdöntésére akarja felhasználni. Ars poeticáját legjobban a következő mondatában foglalta össze: „ideje megreformálni és kinyitni Észak-Koreát a világ számára, hogy szegény észak-koreaiak láthassák, milyen is a világ valójában”. Song, aki számos nyilatkozatában a két Korea egyesítése mellett kardoskodik, sokáig félt attól, hogy kiállítsa a leggyakrabban a „kedves vezért” szatirikusan ábrázoló műveit. Elsősorban nem saját magát, hanem Észak-Koreában maradt rokonait féltette a következményektől, azonban miután a húga is elhagyta az országot, édesanyja pedig 2005-ben meghalt, úgy látta, hogy nincs további akadálya annak, hogy kiállítást rendezzen. Az első saját tárlata Szöulban nyílt meg, de azóta a művei Atlantába és Washingtonba is eljutottak.
A felszabadult művész saját bevallása szerint élvezi, hogy azután, hogy fiatalkorát bábként töltötte, most ő rángathatja a zsinórokat, és szabadon teheti nevetségessé azt a rendszert, amelyik ezért korábban halálra ítélhette volna. Miután valószínűleg ő is belátja, hogy ez egy életre szóló művészi programnak kevés lehet, igyekszik hangsúlyozni: művei nemcsak Észak-Koreát, hanem a világ más elnyomó rezsimjeit is bírálják. A szólásszabadságért és a kreativitás szabadon engedéséért küzdő festő egyik leggyakrabban alkalmazott képi eleme a pillangó-motívum – szerinte ugyanis ezeknek az egyszerű rovaroknak sokkal jobb élete van, mint a legtöbb észak-koreainak: a szárnyaik szabaddá teszik őket.