Néhány nappal korábban érkeztem Szíriába, Törökország felől, a felkelők által ellenőrzött Bab el Szalama határátkelőn keresztül. Nagyjából tudtam, hogy mire számítsak: ez már a sokadik utam volt Aleppóba, és az elmúlt két-három hónapban, amióta a háború fókusza elmozdult a környező légitámaszpontokra – amelyeknek az ostromával a felkelők megpróbálják fokozatosan megfojtani a kormány tüzérségét és légierejét –, a város viszonylag élhetővé vált. Az ágyúzás intenzítása nagyot csökkent a pokoli nyári-őszi hónapok után, legalábbis a felkelők által stabilan ellenőrzött keleti részeken. Még a lakosság egy része is visszaköltözött.

Mindez nem jelenti azt, hogy nyugalom lett volna. A Szaíf el Daula negyed, ahol laktam, kissé benyúlt a nyugat-aleppói kormányterületbe. Délnyugatra a talán leginkább sztálingrádi képeket idéző Szalahuddin front, északra az Izaa front határolta. A területet hat felkelő zászlóalj védte, az utcák járhatóak voltak – eltekintve a sötétedéskor megkezdődő ágyúzástól. Az öt-tízpercenként érkező gránátok irtózatos csattanással málottak szét, visszhangjuk félelmetes morajlással dübörgött végig a sötétbe borult, félig elhagyott házak között. Napközben a város hangulata feszült volt, az utcákon bizonytalan hovatartozású fegyveresek lődörögtek. Egyes utcák végébe pokrócok voltak kifeszítve, az emberek itt szaladva jutottak el az egyik saroktól a másikig: orvlövészveszély. Mindenhol romok, gránátütötte lukak, összedőlt házak, az utcákon halmokban a szemét, itt-ott kiégett kocsik, buszok, még egy-egy mentőautó is.

Január 22-én reggel egy mexikói és egy baszk újságíróval (Témoris Greckóval és Andoni Urdangarínnal), egy tolmáccsal és egy fegyveres kísérővel indultunk el az Izaa frontra, hogy megnézzük, mik a fejlemények: előző éjszaka végig lehetett hallani a fegyverek ropogását abból az irányból. A környéken már jártunk korábban is, ismertük az ottani felkelő csoportokat, így nem látszott különösebb ok az aggodalomra. A kocsi végigdöcögött a lakott részeken, majd hirtelen rákapcsolva fölszáguldott a domboldalon, hogy elkerüljön egy orvlövészt, aki a kormányoldalról pont rálátott egy szakaszra. Az utca végén megálltunk, hogy eldöntsük, hogyan haladjunk tovább; ott, ahol korábban felkelő posztok álldogáltak, most furcsa módon nem volt senki.

Éppen kiszálltunk volna a kocsiból, hogy gyalog haladjunk tovább, amikor balról egyszer csak megjelent egy símaszkot viselő, fekete ruhába öltözött alak, és hangosan kiabálva egy Kalasnyikovot tartott a vezetőülésen ülő Áref arcába. A következő másodpercek olyanok voltak, mint valami rossz vicc, egy félreértés – biztosan csak összekevernek minket valakivel, gondoltam bizonytalanul, ahogy talán egy tucat ember körülvette a kocsit, mind fekete símaszkban, pisztolyokkal és karabélyokkal, üvöltözve; egy fél pillanatig még majdnem el is nevettem magam, úgy néztek ki ezek az alakok, mintha egy Monty Python-jelenetből ugrottak volna elő.

Persze erről szó sem volt: az akció gyorsan és profin volt kivitelezve; alig néhány másodperc leforgása alatt kirángattak minket a kocsiból, hátrabilincselték a kezünket, bekötötték a szemünket és belöktek minket két különböző autó hátsó ülésére. Andonit és Árefet néhányszor megütötték. Az egész teljesen szürreális volt, egyben persze rémisztő is: rögtön azokra a kollégáimra gondoltam, akik korábban – gyakran hónapokkal korábban – eltűntek Szíriában és még mindig nincsenek meg. Ez történne most velem is? És kik az elrablók? Véletlenül áttévedtünk valahogy a frontvonalon, és ez a sabbíha, a rettegett kormánypárti milícia volna? Mert akkor végünk. Ahogy az autó elindult visszafelé az utcán, egyetlen dologra figyeltem: hogy az utca végén jobbra kanyarodik, vissza Szaíf el Daula felé, vagy balra, a kormányterületnek. Amikor éreztem, hogy jobbra fordulunk, egy icipicit fellélegeztem.

A kocsi átszáguldott velünk a városon, végig hangosan dudálva, miközben az egyik fickó az anyósülésen folyamatosan számokat – talán valami azonosítót – kiabált a cébérádiójába. Nem tudtam, hogy hova megyünk, hiszen le volt húzva a fejemen a sapka, és egyébként sem ismerem olyan részletességgel a várost. Egy ponton a kocsi a megállt, Árefet kiszállították, majd továbbrepesztettünk. További öt perc száguldás után megálltunk, kiszállítottak a kocsiból – korántsem olyan durván, mint ahogy beraktak –, majd egy kapun és egy udvaron keresztül, ahol gyerekek hangját is lehetett hallani, bevezettek egy épületbe, le a pincébe, és arccal nekitámasztottak a falnak.

Ekkor arra gondoltam, hogy most biztos úgy fognak tenni szivatásból, mintha kivégeznének minket – decemberben ez történt Richard Engellel, az NBC tudósítójával –, és meg kell őriznem a hidegvéremet. Amikor hallottam, hogy valaki felhúzza a puskáját, rögtön összeszorult a gyomrom, de amikor az ismerős csattanást egy kis koppanás követte – ahogy a töltényűrből kiesett a lőszer –, megnyugodtam, hogy a fickó csak ürítette a karabélyát.

Ezután alaposan átkutattak minket, és mindent elvettek tőlünk, amit a zsebekben találtak, plusz az öveket, Témoris szemüvegét és a kabátokat is. Az agresszivitás teljesen megszűnt, még azt is hallottam, hogy az egyik fickó rossz angolsággal megpróbálja megnyugtatni Andonit – mintha még valami olyasmit is mondott volna, hogy nemsokára hazamehetünk. Különböző apró jelekből egyre inkább arra mertem következtetni, hogy fogvatartóink valamelyik felkelő csoporthoz tartoznak, és ez némi nyugalommal töltött el – biztos csak egy félreértés, mondogattam magamnak.

Ez az érzés még jobban megerősödött bennem, amikor levették a bilincseket, bevezettek minket egy szobába és levették a fejünkről a sapkát. A talán négy méterszer nyolc méteres helység határozottan egy informális, de rendszeresen használt börtöncella benyomását keltette: pokrócok a földön, egy üveg víz, egy Korán a radiátoron. Ez alapján pedig úgy tűnt, ez egy börtön; talán az Amr al Thaura, a felkelők biztonsági szolgálata fogott el minket, reménykedtem.

Az egész napot a cellában töltöttük. Időnként bejött valaki – általában ugyanaz a két ember, egyikük hosszú szakállt viselt a konzervatív muszlim stílusban –, és megkérdezte, szükségünk van-e valamire. Hoztak enni, kétszer is, egyszer pedig még a fürdőszobába is kimehettünk, bár a módszer – bekötött szemmel, egymás vállát fogva libasorban – meglehetősen nyomasztó volt. Az egyik foglár egyszer azt mondta, hamarosan a parancsnok beszélni fog velünk, „talán holnap”. De ettől csak egy pillanatig lett jobb kedvem, mert az arab kifejezés – bukra insalla – azt is jelenti: sohanapján kiskedden. Összességében a hangulatom meglehetősen jó volt, legalábbis amíg kitartott a fény a cellában. Miután besötétedett – olyan nyolc órától már vaksötét volt –, rohamosan romlani kezdett.

A hipotézisem, hogy a felkelők fogtak el minket, szilárdnak tűnt. De az agyam folyamatosan fogásokat keresett ezen az optimista olvasaton, és nem telt bele sok idő, míg elkezdtem úgy érezni, valójában így is elég nagy bajban vagyunk. A felkelő csoportok nagyja – ideérte még az Amerika által terroristának nyilvánított iszlámista Nuszra Frontot is –, összességében meglehetősen civilizáltan viselkedik, a külföldi újságírókkal szemben feltétlenül. De vannak zűrösebb csoportok is, és valójában az sem volt feltétlenül túl vigasztaló, hogy esetleg az Amr al Thaura kezére kerültünk: mi van, ha azt hiszik, kémek vagyunk? Meglehetősen biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb el fognak minket engedni, de úgy éreztem, ez beletelhet néhány napba, talán egy hétbe is. A gondolattól, hogy a családom min mehet keresztül, ha megtudják, szabályosan rosszul lettem.

Témoris sztoikusan üldögélt pokrócai között, de Andoni nyugtalanul rótta a cellát és az Ain’t no sunshine-t énekelte – én Beatles-számok felidézésével próbáltam elfoglalni magam. Miután töksötét lett, nem volt mit tenni, mint megpróbálni aludni. Ez csak rövid tízpercekre sikerült: folyamatosan járt az agyam, és hallottam, hogy Témoris és Andoni is nyugtalankodik. Időnként emberek jöttek a cellába és belevilágítottak a képünkbe a zseblámpájukkal; az volt a benyomásom, mintha ellenőrizni próbálnák, a megfelelő fickókat fogták-e el.

Aztán az egész dolog szinte olyan hirtelen ért véget, ahogy elkezdődött. Késő este újabb emberek jelentek meg, bekötötték a szemünket, kivezettek minket az épületből, és beültettek a kocsiba. Egyikük azt mondta, bizonytalan angolságával, hogy most hazavisznek minket; mintha még valami olyasmit is mondott volna, hogy tévedés volt az egész. Ez nagyon megnyugtató volt, bár a furgonban mögöttünk ülő fickók által a tarkónknak szegezett puska már sokkal kevésbé. A kocsi elindult, és elkezdett keresztülszáguldani az éjszakán, majd egyszercsak megállt. Levetették a cipőnket – ajjaj, ez nem jó, gondoltam magamban –, kiszállítottak a kocsiból – rémisztő pillanatok –, majd visszaugráltak és elhajtottak.

A környék, ahol leraktak minket, sötét volt és teljesen elhagyatott, vagyis közel a fronthoz. Az első gondolatom az volt, hogy el kell innen tűnnünk, mert lehet, hogy orvlövészek vannak a házak között. A legbiztosabbnak tűnt arra elindulni, amerre a kocsi ment, mert arra lehetett a felkelő terület. Sietősen elindultunk az aszfalton – zokniban –, szegény, szemüvegét vesztett Témorist a kezénél fogva kellett vezetni, majd néhány száz méter után bekopogtunk egy ajtón, ahol égett a lámpa. Egy fiatalember jött ki, akinek elmagyaráztuk, mi történt; először szkeptikusan nézett ránk, de aztán elvezetett egy szomszédos épületbe, ahol négy fegyveres üldögélt egy kályha körül.

Egy pillanatra elfogott a pánik, hogy mi van, ha ezek kormányhű erők, mert akkor csöbörből vödörbe kerültünk. De aztán az egyikük közölte, hogy most rögtön elvisznek minket a Liwa al Tauhíd, a legnagyobb felkelő csoport főhadiszállására. Amikor megérkeztünk, kitódult a kapun egy csomó ember, és az első arc, akit felismertem, Achilleasszé, egy ciprusi fotós ismerősé volt; ekkor már biztosan tudtam, hogy minden rendben. Mindegyikük egymás szavába vágva beszélt és kiabált: kiderült, hogy már órák óta mindenki minket keres, ideértve az újságírókat, a szír aktivistákat és a fő ellenálló csoportokat is. Kiderült az is, hogy Árefet szintén elengedték, még a legelején.

Hogy mindebből mi következik, azt egyelőre nem tudom. Aleppóban eddig nem voltak ilyen incidensek, bár az ország más részein igen. Továbbra sem tudjuk, kik és miért raboltak el minket, és azt sem, hogy miért engedtek el. Különböző hipotézisek versengenek egymással, és van köztük pár olyan, ami meglehetősen ijesztő.

Elrablóink nyilvánvalóan profik voltak, akik pontosan tudták, hogy mit csinálnak, és nem most hajtottak először végre ilyen akciót; valószínűleg előre kiszemeltek minket. Lehet, hogy összekevertek minket valakivel, de lehet, hogy nem. Talán azért engedtek el minket, mert problémává váltunk számukra – hiszen kerestek minket –, de az is lehet, hogy valami más okból. Az biztos, hogy Szíria veszélyesebb újságírók számára, mint valaha. Innentől mindent máshogy kell csinálni – vagy az is lehet, hogy sehogy.