A bécsiek nem azért nem bántják saját, a város szívében álló szovjet emlékművüket, mivel kulturáltabbak lennének a kelet-európai antikommunistáknál, vagy mert ne lennének rossz tapasztalataik a vörös katonákról.
Egy elnagyolt téren vagyunk, az ide befutó utcák szélesek, vidáman harmonikálja a Kalinkát két férfi a szakadó hóesésben. Balról a Lukoil székháza, jobbról egy keleti klub nevű hely, ami majd csak este nyit ki. Előttünk pedig, nos, előttünk a szovjet felszabadítási hősi emlékmű. Mégsem valamelyik orosz vagy posztszovjet városban vagyunk, hanem Bécsben, az Adam Franz von Schwarzenbergről elnevezett téren.
Szegény Metternich palotája itt állt egy köpésre, a térre befutó Rennwegen, ma olasz nagykövetség, és erről mondta azt, hogy itt kezdődik Ázsia. Nem tudhatta, hogy majdnem igaza lett.
Néhány orosz turista járja körbe az emlékművet éppen, amúgy is elég sok az orosz Bécsben, és nem is csak az elviselhetetlen újgazdag fajtából. Ott is van már egy réteg, akik utazni is, viselkedni is tudnak. Belvárosi boltok bejáratánál nem ritka az orosz zászlócska és a "Beszélünk oroszul" felirat.
A bécsi szovjet nem akármilyen emlékmű. Először is ez volt az első ilyen a Szovjetunió területén kívül, az öt méterrel alacsonyabb budapesti, Szabadság téri szovjet emlékművet csak 1946-ban avatták fel. Osztrák építőmunkások mellett német hadifoglyok segédkeztek felhúzásában. Jakovlev tervei már hónapokkal Bécs felszabadítása előtt készen voltak. (Itt a nem szélsőséges politikai erők között nincs különösebb vita arról, hogy a németek által annektált Ausztriát a szovjetek felszabadították, tekintve, hogy végül nem kellett a szovjet blokkhoz csatlakozniuk.) A művet már 1945 augusztus 19-én leleplezték. Addigra túl voltak a szovjetek Bécs bevételén, a harcokban 18 ezer vöröskatona halt meg, a németek 19 ezer embert veszítettek. Az orosz nyelvű felirat a Vörös Hadsereg hőseinek örök dicsőségét hirdeti, akik Európa népeinek szabadságáért és függetlenségéért harcoltak.
A Schwarzenbergplatzot akkoriban Sztálin térnek hívták. Nem tartozik szorosan a témánkhoz, de Sztálinról a mai napig van Bécsben egy emléktábla, ami azt örökíti meg, hogy 1913 januárjában, vagyis éppen száz éve, egy hihetetlenül fontos művén dolgozott itt, a Schönbrunntól néhány méterre, egy olcsó szállóban, ami ma is szálló. Ezt is volt, hogy már elöntötték ezzel-azzal, de mióta az emléktábla alatt egy kis ismertető szöveg áll arról, hogy amúgy több millió ember élete szárad a lelkén, békén hagyják. Amúgy 1949-ben Sztálin hetvenedik születésnapjára kedveskedtek az emléktáblával, akkoriban még bőven benn voltak a szövetséges, így a szovjet csapatok is. Az osztrákok az 1955-ös államszerződésre hivatkozva nem távolítják el a táblát, de erről a szerződésről lesz még szó.
A 18-19. századi paloták övezte Schwarzenbergplatzon nem kevésbé tájidegen a szovjet hősi emlékmű, mint mondjuk a budapesti Szabadság téren. Előtte egy nagy, sziklás vízmedence van, amit még megboldogult Ferenc József hagyott a bécsiekre az Alpokból sikeresen a városba vezetett víz emlékére. Mindkettő monumentális, így passzolnak is egymáshoz. (A szovjetek választása azért ide esett, mert a lehetséges helyszínek közül ez volt a legközelebb a Bécset 1945-ben megszálló négy nagyhatalom központi parancsnokságához.) Mégis a városképhez tartozik már, és a felmérések szerint főleg a fiatalabbak nem is bolygatnák. És egyre kevesebben élnek azon idősebbek közül, akik még fosztogatók vagy nem erőszakot tevők emlékművének csúfolták, az ilyenfajta szörnyűségekből ugyanis Ausztria sem maradt ki a második világháború végén.
Hogy hogyan maradhatott meg a hidegháború elmúltával is egy szovjet emlékmű egy ilyen frekventált helyen, és egy olyan országban, amelyik soha nem volt szocialista?
Röviden: az 1955-ös államszerződés tiltja az eltávolítását. (Ezzel együtt Putyin 2007-es bécsi látogatásán megköszönte Ausztriának, hogy békén hagyták az emlékművet.)
Ausztria sorsa 1955-ig függőben volt, a négy győztes nagyhatalom, az amerikai, a szovjet, az angol és a francia megszállása alatt állt, és megszállási zónákra osztották. Vagyis akár itt is fallal szakíthatták volna szét a városrészeket, mint Berlinben, de 1955-ben a négy nagyhatalom megállapodott, hogy kivonulnak a megszállt területről. Cserébe az újjáalakult Ausztriának semlegesnek kellett lennie (Ausztria a mai napig nem tagja a NATO-nak), és még egy sor feltételt kellett teljesítenie, köztük a schwarzenbergplatzi emlékmű vagy a Sztálin-emléktábla békénhagyását, miközben boldogan építhette a kapitalizmust.
Ettől még eshettek volna neki tüntetők csákánnyal az emlékműnek, mint évekkel ezelőtt Budapesten és Tallinnban, vigyázhatnának rá rendőrök éjjel-nappal, vagy körbekordonozhatnák, hogy ne rongálják meg. De most már nincs erre szükség. Pedig évtizedekkel ezelőtt még durva módszerekkel próbálták meg eltüntetni az emlékművet.
1947-ben egy náci földalatti szervezet akarta felrobbantani az emlékművet. 1962-ben kis híján sikerült is, de időben felfedezték a szobor talapzatánál a zsákba rejtett bombát. És Bécsben is évtizedekig rendőr vigyázta a szovjet emlékművet éjjel-nappal.
Ma már nincs posztos rendőr az emlékműnél, le is öntötték vörös festékkel tavaly, Bécs felszabadulása 67. évfordulója előestéjén. Vannak még szóbeli tiltakozások is. A sokáig Bécsben élő Karel Schwarzenberg cseh külügyminiszter akarta például elköltöztetni az emlékművet, mondván, nem passzol őse szomszédban álló palotájához. A szélsőjobboldali, náci beütésű Osztrák Szabadságpárt még Jörg Haider idejében szintén máshol látta volna szívesebben a szobrot.
Amúgy meg lehet, hogy az ilyen emlékműveket sokkal egyszerűbben át lehetne helyezni, csak szépen kéne kérni. A stájerországi Bad Radkersburg elöljárói 1958-ban gondoltak egy merészet, és a főterük felújítására hivatkozva kérvényezték a Szovjetunió bécsi nagykövetégén keresztül, hadd helyezzék el az emlékművet (némileg csökkentve irgalmatlan méreteit) egy isten háta mögötti terecske elhagyott kis szegletébe. A legjobban ők lepődtek meg, amikor a szovjetek beleegyeztek a kérésbe.
