Egy repülőtér kifutópályája a világ legunalmasabb dolgai közé tartozik, egy hosszú betoncsík, villogó fények és ennyi, pár fel- és leszállás után maga a repülés izgalma is megkopik. Kivéve, ha az adott reptér nem a szokásos, biztonságos és jellegtelen környezetben épült fel, hanem valahol a hegyekben, egy apró szigeten, esetleg egy nagyváros kellős közepén, felhőkarcolók között, ahol a leszállás egy hullámvasút adta élményhez fogható. A weather.com összeállítása és a History Channel Extreme Airports című műsora alapján bemutatjuk a világ legijesztőbb reptereit, amelyeket a nehézkes megközelítés és bonyolult manőverek miatt a pilóták egy emberként gyűlölnek, és amelyeket az elképesztő látvány miatt viszont imádnak az utasok.
Az apró karibi sziget reptere fontos csomópont a térség tucatnyi egzotikus turistaparadicsoma között. A reptér különlegessége, hogy a leszálláshoz extrém alacsonyan kell repülni a Maho Beach nevű strand fölött, amit csak egy út és egy kerítés választ el a kifutópályától. A strandon népszerű szórakozási forma a turisták között a nagyobb gépek érkezésekor a kerítésbe kapaszkodva megpróbálni kibírni a hajtóművek szelét, vagy egyszerűen kiállni a partra, és hagyni, hogy az 10-15 méterre bedobjon a vízbe.
A környező bárok nagy üzletet csinálnak az ijesztően lassan és alacsonyan érkező gépeket bámuló turistákból, akadnak helyek, ahol a pilóta és az irányítótorony közti rádiós kommunikációt ilyenkor kihangosítják, hogy mindenki hallja, mi történik. Az extrém látvány (érdemes a YouTube keresőjébe beírni a "maho beach plane landing" kifejezést) ellenére az utóbbi negyven évben egyetlen baleset sem történt a reptéren.
A gibraltári repteret a második világháború alatt építették, mivel a szoros fontos brit haditengerészeti támaszpont volt, és kellett a légi csatlakozás az anyaországgal. A probléma az volt, hogy egyszerűen nem volt elég hely a kifutópályának, így a briteknek maguknak kellett csinálni. Csináltak is: elbontottak egy keveset a híres gibraltári sziklákból, és azzal töltöttek fel egy részt a Gibraltári-öbölből.
A kifutópálya betoncsíkja így máig belelóg a tengerbe, egyik oldalról az öböl vize, a másikról a Földközi-tenger mossa, a pilótáknak tökéletesen kell letenni a gépet, különben kész a katasztrófa. És hogy a helyzet még bonyolultabb legyen, a kifutópályát keresztezi a Winston Churchill sugárút, az országot Spanyolországgal, és így Európával összekötő egyetlen szárazföldi út. Az autópályát természetesen minden fel- és leszállásnál lezárják.
A History Channel toplistáján a világ második legveszélyesebb reptere. A mindössze két kilométer hosszú kifutópálya az egyik legrövidebb a világon, amire nagy, sugárhajtású utasszállítók szállnak le. A nagy tengerszint feletti magasság, a kiszámíthatatlan, mindig szeles időjárás és a hegyekkel tarkított környék borzasztó nehézzé teszi a pilóták számára a navigációt, ráadásul a hegyek miatt az utolsó pillanatban kell egy éles kanyart venni a kifutó megközelítéséhez leszálláskor.
2008-ban egy Airbus a pilóta hibája miatt túlfutott a kifutón, és a város utcáin tucatnyi autót zúzott szét, öten meghaltak a balesetben. A kifutópályát akkor több mint 100 méterrel megtoldották.
A Hebridákhoz tartozó Barra szigetén mindössze ezren élnek, Skóciával komp és repülőjárat köti össze. A reptéren csak kis propelleres gépek fordulnak meg, a leszállópályát a BBC 2011-ben a világ leglátványosabbjának választotta. Különlegessége, hogy egyáltalán nincs kiépítve, a gépek az Atlanti-óceán partján a homokban szállnak le és fel.
Dagálykor az egész pálya víz alatt van, ilyenkor a reptér megszűnik reptérnek lenni, és átveszik a kiteszörfösök. Ebből rögtön lehet arra is következtetni, hogy az állandó erős szél külön problémákat okoz a pilótáknak.
Brazília harmadik legnagyobb forgalmú reptere, évi 16 millió utast fogad (összehasonlításképpen Ferihegy 8,5 milliót), viszont ezt kizárólag belföldi járatokkal hozza össze. A világ nagy reptereivel ellentétben a város kellős közepére épült, pontosabban az 1936-ban megnyitott repteret azóta körbenőtte az akkori egymillióról mára húszmillióssá felfújódott metropolisz. Az erős légszennyezés miatt rosszak a látási viszonyok, ráadásul a decembertől márciusig tartó esős évszakban a vizes kifutópályákon rendszeresen megcsúsznak a gépek.
Legutóbb 2007-ben történt komolyabb baleset, amikor egy Airbus túlfutott a leszállópályán landoláskor, és belerohant egy raktárépületbe, ahol kigyulladt. Senki nem élte túl az utasok és a személyzet tagjai közül, 199-en haltak meg összesen.
A turistaparadicsom Madeira szigetének évi 2 millió utast fogadó reptere a nyolcvanas évekig volt igazán hírhedt, amikor a mindössze 1600 méteres, és nagyon keskeny kifutópályájára egyenesen a hegyeknek repülve egy éles kanyarral és erőteljes süllyedéssel lehetett csak ráfordulni. 1977-ben egy Boeing 727-esnek nem sikerült megállnia landolás után, és a betoncsík végén a kerítést átszakítva a tengerbe zuhant. A balesetben 133-an haltak meg, ezután át is építették a repteret.
Az új kifutóhoz nem a megszokott tengerfeltöltéssel nyertek helyet, hanem oszlopokra építették azt a víz felett, mint egy hidat. A 180, egyenként 70 méter magas oszlopból álló szerkezet 2004-ben elnyerte az építészet Oscarjának számító Outstanding Structure Award díjat.
Kréta szigetének legnagyobb légigikötője ismerős lehet a hazai hírekből is: 2011-ben itt sikerült leszállás közben a földhöz csapni a Malév Boeing 737-esének farokrészét. Az Indexnek egy veterán pilóta akkor így festette le a repteret: „A gép a tenger felől érkezik a leszállópályához, így sokáig egy monoton sík viszonyítási ponthoz méri a pilóta a gép függőleges helyzetét. Majd a tengert elhagyva egy húsz-huszonöt méteres sziklafal emelkedik, amin a reptér található, míg attól balra dombok, kisebb hegyek magasodnak, már szemmagasság fölött. Ilyen körülmények között könnyen egyfajta vizuális érzékcsalódáshoz hasonló helyzet alakulhat ki. Ezen a reptéren ritka a finom, puha leszállás”. A kifutópályán egyébként tilos fényképezni, mivel a reptér a görög légierő bázisával épült össze.
A világ legextrémebb reptere közel 3000 méteres magasságban a Himalája szívében. Csak Katmanduból jár ide repülőjárat, tipikusan a Mount Everest megmászására készülő hegymászókkal és segítőikkel. A kifutópálya alig 450 méter hosszú, 20 méter széles, 12 fokos szögben lejt, és egy 600 méter mély szakadékban végződik.
A pilóták dolgát kiszámíthatatlan, percről percre változó időjárás, erős szél és gyakori esők nehezítik. Néha napokig felhőbe burkolózik a reptér, ilyenkor az egészet lezárják. Az elmúlt öt évben három halálos baleset történt, a legutóbbi tavaly szeptemberben, amikor felszállás után madárral ütközött egy Dornier Do 228-as kisgép. A zuhanást senki nem élte túl.
Az amerikai főváros egyik reptere, évi 18 millió utast fogad, főleg a bevándorlási hivatal és egyéb komrányszervek használják, a nemzetközi járatok a közeli Dulles repülőtérre járnak. A fő probléma az vele, hogy nagyon közel van Washingtonhoz, a város központjától alig 5 kilométerre épült.
Washington légterének nagy része nemzetbiztonsági okoktól 5500 méteres magasságig tiltott zóna minden repülőgép számára, így a reptér megközelítésére csak roppant körülményes módon, a Potomac folyó felett nyílik lehetőség, ahonnan az utolsó pillanatban egy éles, 40 fokos fordulóval kell rákanyarodni a kifutópályára. Ezt a manővert a pilóták nagyon nem kedvelik, viszont az utasoknak egészen egyedi városnézési lehetőséget ad a leszállás előtti pár kilométer: a folyó felett egészen alacsonyan szállva a bal oldalon ülők a Capitoliumot, a Washington-emlékművet, és a Fehér Házat láthatják, míg a jobb oldalon a CIA-főhadiszállás és a Pentagon vezeti a látnivalók listáját.
A két apró karibi sziget reptere mintha egy ikerpár lenne: a csodás látvány mellé a helyhiány miatt extrém rövid és keskeny kifutópályák tartoznak, ahol csak kicsi propelleres gépek, sőt, a kategórián belül is leginkább csak a rövid fel- és leszállás specialistája, a Twin Otter jár.
Ha az egyik irányban fut túl a gép a pályán, a tengerbe pottyan, a másikon meredek sziklafal várja, St. Barths-on ráadásul közvetlenül a strandolók feje fölött kell felszálláskor elnavigálni, nagyon alacsonyan, ami a gyakorlatlanabb pilótákat különösen meg tudja zavarni. Ilyenkor muszáj a műszereknek jobban hinni, mint az ember saját szemének, akármennyire is úgy tűnik, hogy a gép hasa súrolni fogja a napernyők tetejét.
A Holnap markában című James Bond-film nyitó jelenetéből lehet ismerős ez a reptér a francia Alpokban, 2000 méteres magasságban.
A kifutópálya 18,5 százalékos lejtése mellett a legkomolyabb probléma vele, hogy semmilyen fényjelzés nem segíti a pilótákat a manőverezésben, vagyis a leszállás a legkisebb ködben is a lehetetlennel határos. Valójában egészen könnyű összetéveszteni egy sítereppel, ahová olykor Twin Otterek és Cessnák is leszállnak.
Az apró dél-afrikai ország eldugott repülőterét nem is lehet igazából repülőtérnek nevezni, csak egy 400 méteres aszfaltcsík a semmi közepén, ami egy sziklaszirtszélén ér véget.
A pilóták elmondása szerint gyakorlatilag lehetetlen a kifutón olyan sebességet összeszedni, ami már elég a levegőbe emelkedéshez, így a felszállást rendszerint átmeneti zuhanás előzi meg a 700 méteres mélységbe. Gyenge idegzetűeknek nem ajánlott, általában jótékonysági és segélyszervezetek, illetve az isten háta mögötti falvakba gyorsan eljutni próbáló orvosok használják.
Bónuszként mindenképpen meg kell emlékeznünk a világ legextrémebb nagy nemzetközi repülőterének címét 70 évig magáénak tudó, és 1998-ban bezárt Kai Takról Hongkongban. A város fő problémája a helyhiány, ennek élő szimbóluma volt a reptér, amit szó szerint felhőkarcolók között szlalomozva közelítettek meg a gépek.
Az évi 24 millió utas kiszolgálására tervezett reptér forgalma a kilencvenes években elérte az évi 30 milliót, plusz 1,5 millió tonna rakományt a teherszállító forgalomban. A környéken élők számára elviselhetetlen volt a hangterhelés, ami csak hajnal egy és fél hat között csillapodott. A környéken népszerű turistalátványosság volt parkolóházak tetejéről nézni a felettük pár tíz méterrel elhúzó hatalmas gépeket.