Egy hetes választáson van túl Zimbabwe, a világ egyik legélhetetlenebb országa. A tét az volt, hogy sikerül-e leváltani a hírhedt Robert Mugabét. Nem sikerült. A kilencvenedik éve felé közeledve is hiperaktív extravagáns politikus ugyanis bebetonozta magát a hatalomba. A választóknak még mindig bejön a „fehér mocskok" és a melegek szapulása, ha meg nem, akkor kicsit kozmetikázni lehet az eredményeken.
Egyheti számolgatás után kedd este kihirdették a zimbabwei választások végeredményét. Az elnökválasztáson a csekély 33 éve regnáló Robert Mugabénak 61 százalékos aránnyal sikerült újráznia, pártja, a Zimbabwe Afrikai Nemzeti Unió (ZANU) a képviselői mandátumok kétharmadát szerezte meg. A legnagyobb ellenzéki párt, a Mozgalom a Demokratikus Változásért (MDC) azonban tömeges csalásokról panaszkodik, és az eredményt bírósági úton akarja megtámadni.
Az Afrikai Unió megfigyelő delegátusának vezetője, Olusegun Obasanjo volt nigériai elnök azt mondta, hogy ő még soha nem látott tökéletesen lebonyolított választást, és a zimbabwei szabálytalanságok nem befolyásolták érdemben a végeredményt. A választást a legtöbb, 7000 megfigyelővel monitorozó szervezet, a ZESN vezetője, Solomon Zwana azonban sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonít a szabálytalanságoknak, mivel számítása szerint a választásra jogosult 6,4 millió zimbabwei közül közel egymilliót nem engedtek szavazni.
A BBC alaposan kivesézte a Zimbabwéban alkalmazott választási csalásokat. Az ellenzék például 838 000 szavazót talált, akik azonos névvel, címmel és születési évszámmal rendelkeznek, és csak a személyi igazolványszámuk különbözik. Az is szembetűnő, hogy abban az országban, ahol a várható élettartam ötven év körül van, 350 000 85 évnél idősebb ember ment el szavazni, sőt, elvileg 109 000 darab szavazat százévesnél is idősebb polgártól érkezett. A korelnök egy 135 éves katonatiszt volt. A jelenség mögött az állhat, hogy több szavazatot is halott emberek nevében adtak le.
A csalásokról azonban a legtöbbször csak a tanúk beszámolói alapján lehet tájékozódni, mert az ellenzék szűkös anyagi forrásai miatt nem tudtak fénymásolni. A BBC helyi tudósítója a vidéki körzetekből elszórtan megfélemlítésekről is beszámolt, de sem a kampány, sem pedig a szavazás alatt nem aprítottak fel ellenzékieket, mint ahogy az 2008-ban történt.
Az elszabadult erőszak és a választási visszaélések miatt akkor sem az EU, sem az Afrikai Unió nem ismerte el Mugabe győzelmét. A nemzetközi véleményekre a diktátorjellegű államférfi persze magasról tett is volna, de országa ekkorra már megállíthatatlanul sodródott a kormányozhatatlanság felé. A gazdaságot megbénította az országot sújtó hiperinfláció és az éhínség. Sőt, az infrastruktúra lezüllése miatt beütött egy 100 000 áldozatot követelő kolerajárvány is.
Ezért 2009-ben a Mugabe által vezetett ZANU rákényszerült arra, hogy kiegyezzen a legnagyobb ellenzéki erőnek számító Demokratikus Változásért Mozgalommal (MDC), és egységkormányt alakítson. A tandemben Mugabénak jutott az erősebb államfői pozíció, az ellenzéki listavezető, Morgan Tsvangirainak pedig a miniszterelnökség.
A társbérlet azonban csak ideiglenes gyógyírt jelentett: az elmúlt öt év: az időszak a gazdaság megmentése mellett főleg a hatalom megosztása miatti torzsalkodásokról szólt. Ezért nem csoda, ha a közvélemény a 2013-as választásoktól várta az ország helyzetének stabilizálását. A februárnak már csak 217 dolláros kormányzati tartalékkal nekivágó országban a politikai rendteremtésnek egy vadonatúj alkotmány ágyazott meg. A nemzetközi nyomásra beterjesztett, számos fontos alapjogot rögzítő dokumentumot márciusban népszavazás útján szentesítették. Az alacsony részvétellel, de 95 százalékos többséggel elfogadott alkotmány megnyirbálja az igencsak kiterjedt elnöki jogköröket, és az elnöki mandátumnak kétszer ötéves időkorlátot szab.
Ez a korlátozás azonban nem visszamenőleges hatályú, így a hatalomban eddig már 33 évet lehúzó Robert Mugabe a mostani választáson is újból elindulhatott – és 2009-hez hasonlóan megint kompromisszumos miniszterelnöke, Tsvangirai lett a fő ellenfele.
Ha a bíróság is szentesíti Mugabe győzelmét, akkor ő válik a világ második legidősebb hivatalban lévő elnökévé, jelenleg ezt a rekordot Simon Perez izraeli elnök tartja, aki a Wikipédia listája szerint csak 204 nappal idősebb Mugabenál. Az abszolút történelmi korelnökség átvételéhez a zimbabwei politikusnak még legalább hét évig meg kéne tartania hatalmát – és egészségét: Hastings Banda, Malawi elnöke már 96 éves is elmúlt, amikor 1994-ben kiszavazták a hatalomból.
Mugabe még 89 évesen sem csak egy pódiumra feltolható politikai bábu, a választási kampányba is elképesztő energiával vetette bele magát. Ikonszámba menő extravagáns ruhakölteményeiben járta az országot, és rendíthetetlenül szórta jellegzetes mugabeizmusait sárga-zöld nemzeti színekbe öltözött híveinek. Az csak a kezdő felütés volt, hogy Tsvangirát gyáva kutyának, az Egyesült Államokat pedig „mocskos fehérek országának" nevezte, mert kedvelt kampánytémái közé tartozott a melegek elleni kereszteshadjárat, melynek során szándéka szerint le kéne fejezni a „mocskokat”.
A kormánypozícióból történő vagdalkozás azonban elég sok embernél talált célba. Az Al Dzsazira egy választási gyűlésen készült körkérdéséből kitűnik, hogy sokan hálásak Mugabénak a fehér telepesek elüldözése árán történt földosztásért, és az is nyilvánvaló, hogy az országban még mindig sokaknak fáj a gyarmati-, majd az azt követő apartheid-jellegű rendszer faji elnyomása. Sokan a régi urakkal azonosítják a modern nyugati demokráciákat is. Az államfő pedig egyfajta nemzetmentő isteni kiválasztott pózában tetszeleg, aki a bibliai Dávidként száll szembe Góliáttal.
Az MDC – mint minden hasonló helyzetben lévő párt a világon – inkább a béke, a biztonság és a prosperitás ígéretével próbál pozitív pártként igyekezett feltűnni, de a nyugatbérenc-hazafi felosztás úgy tűnik, jobban bejött az embereknek. Elemzők ugyanis inkább Mugabét tartották esélyesnek, rámutatva, hogy az ellenzék fő ereje képtelen volt érdemben növelni szavazóbázisát.
Ebben persze közrejátszanak a meglehetősen egyenlőtlen versenyfeltételek is: A BBC tudósítója például saját szemével látott egy olyan választási névjegyzéket, amin több ezer halott neve is szerepelt, más (élők) pedig különböző igazolványszámmal többször is felbukkantak. Ezen kívül történtek olyan apró médiacsínyek is, mint amikor az ellenzék nagygyűléséről a köztévé csak 165 000 dollár fejében lett volna hajlandó tudósítani. A Guardian helyszíni riportja kevésbé szofisztikált módszerekről is beszámol: egy ellenzéki feliratozású pólót viselő fiatal kezében például egy Mugabe-párti banda téglával törte ízzé-porrá a csontokat.
De az incidensek eltörpülnek a 2008-as kampány gyilkosságokkal is tarkított jogsértései mellett, és lábjegyzetet sem érdemelnek Mugabe kiterjedt bűnlajstromában, melyen olyan koronaékkövek ragyognak, mint az 1987-es, 2500 halálos áldozatot követelő gukurahundi mészárlás, és a 2005-ös, 700 000 embert hontalanná tévő murambatsvina-i tisztogatás.
Ezért azután Mugabe joggal emelhette ki azt, hogy a kampány során a pártok ha másban nem is, de a béke szükségességében teljesen egyetértettek. És ez tényleg nem kis dolog – más kérdés, hogy a béke meddig tart majd ki.