„Ez volt az a hely, amiről semmit sem tudtam. Ami a médiából folyt, úgy hangzott, mintha egy dobozba csak Kim Dzsongun, Kim Dzsongil és Dennis Rodman lett volna összezárva. Meg akartam győződni róla, hogy ez is egy olyan hely, mint bármelyik másik” – nyilatkozta Will Scott amerikai informatikus doktori hallgató a Redditen Észak-Koreában szerzett tapasztalatairól.
Az amerikai férfi negyed évig tanított informatikát észak-koreai egyetemistáknak Phenjanban, erről beszélt az online interjúban. Scott az angol tanítási nyelvű Phenjani Műszaki Egyetemen tartott két kurzust – informatikusként az is vonzotta az országba, hogy „Korea az egyik olyan hely a világon, aminek saját internete van, amiről nagyon keveset tud a világ”. Az egyetemen mindig sok külföldi oktató van, Scott-tal egyszerre körülbelül 50-en voltak ott.
Scott szerint a sztereotípiák csak 5-10 százalékban igazak: ő is a saját szemével látta, ahogy hazafias dalokat énekelve vonulnak az asztalukhoz a diákok a menzán, de étkezés közben „normálisan ettek és dumáltak”, utána úgy kosaraztak és jártak órára, mint a fiatalok máshol a világon. Sok diák főleg azért akart bekerülni az egyetemre, hogy külföldiekkel találkozhasson, sokszor láthatóan izgalomba jöttek a diákok, amikor leülhettek Scott-tal például a fociról vagy más sportokról beszélgetni.
Scottéknak azt mondták, hogy általában arról a tárgyról beszéljenek, amit tanítanak, de beszélhettek a diákok által felhozott témákról, és válaszolhattak a kérdéseikre. „A sport és a randizás biztonságos témaindítók voltak” – mondta erről Scott.
Tavasszal az észak-koreai média arról számolt be, hogy az ország hadban áll Amerikával, melynek elhárították a Koreába történő behatolását. A diákok azt kérdezték az amerikai tanároktól (akik közül sokan koreai-amerikaiak voltak), hogy mit keresnek még az országban, ha kitört a háború. Ekkoriban nem is néztek Scottra jó szemmel, ha például egy étteremben megemlítette, hogy amerikai (elsőre általában európainak hitték). A legtöbb nemzetiség nem hozta lázba a helyieket, de a kubaiakra például különösen kíváncsiak voltak.
Scott legijesztőbb élményei egy kiránduláshoz és az internethez kapcsolódnak:
Amikor kimentünk a parthoz, néhányan felmentünk lefotózni a fő gátat. Rendőrök ordítottak ránk, hogy töröljük ki a képeket. Ez az a helyzet, amikor tudja az ember, hogy bajba kerülhet, de nem tudja felmérni, mennyire komoly a baj. Itt mázlink volt.
Közben végig féltem, hogy az internetes kutakodásom is haragra gerjeszthet valakit, aki megfigyeli, mit csinálok. Mivel ez a szakmám, mindig nézelődtem a hálózaton, és végig éreztem, hogy a határán vagyok annak, hogy bajba kerüljek. A helyi hálózatot egyébként ügyesen elzárják a külföldiektől, a kampuszon gyakorlatilag pen drive-okon vittük egyik gépről másikra az adatokat, jellemzően tele voltak vírusokkal. Nekem ebből az jött le, hogy a titkosszolgálat képben van, hogy hogy működik az intranet.
A külföldiek csak kijelölt „idegenvezetők” társaságában hagyhatták el a kampuszt – őket az oktatási minisztérium jelölte ki. Scotték végig tudták, hogy bármit mondanak, jelentések formájában a fejesekhez is eljut, így ennek tudatában beszélgettek a helyiekkel. Csak előre elfogadott helyekre mehettek, így Scott nem jutott el a legszegényebb vidékekre, viszont kirándulni és barlangászni is eljutott, ahogy a koreai vezetők szobraihoz is elvitték, többször is.
Arra a kérdésre, hogy nem fél-e, hogy a tőle kapott tudást a koreaiak a nyugati ellen világ ellen fogják felhasználni, Scott elmondta: a Linux és a MySQL esetében ennek nincs reális esélye. Scott bízik abban, hogy a külföldiek jelenléte segíteni fogja Észak-Koreát, hogy az ország jó nemzetközi kapcsolatokat kiépítve sikeresebb és tájékozottabb legyen. A tanításban a legnagyobb nehézség az internet hiánya volt: „nem lehet azt mondani a diákoknak, hogy csak keressetek rá”. Scott onnan tudta, hogy egyesek hozzáfértek az internethez, mert sok beadott feladat egyértelműen már létező forrásokból volt összelopva. A tanárok korlátozás nélkül hozzáfértek az internethez.
A hírekről a koreaiak 3 tévécsatornából, újságokból és a rádióból értesültek, utóbbit a kampuszon nem nagyon hallgatták, máshol állítólag annál inkább. Néha a rossz hírek nagyon lassan jutottak el a koreai médiába, például a görög válságról tavaly ősszel volt szó. Szombat esténként szinkronizált westernt adnak, vasárnap esténként külföldi híreket. Arról, hogy a Voyager–1 elhagyta a Naprendszert (ami persze később kiderült, hogy mégsem történt meg), elég gyorsan beszámoltak például, és Pixar-rajzfilmeket is adtak.
A diákok általában nagyon ellenségesek Amerikával, de Scottékat szerették: azt mondták nekik, hogy a kormánnyal van gondjuk, nem velük. A legfeltűnőbb kulturális különbség az volt, hogy senki sem akart nyíltan nemet mondani, inkább különféle kifogásokkal álltak elő, ami sokszor nehézséget okozott a világos válaszhoz szokott amerikainak: például nem tudta megtervezni, melyik este mehet el szórakozni. Szintén feltűnő volt a korral járó tisztelet: egy múzeumlátogatás szervezésénél Scott lepattant a helyiekről, akik aztán rögtön megszelídültek, amikor egy idősebb koreai-amerikai tanár állt elő ugyanazzal a kéréssel. „Nem volt semmi státuszom, mert amerikai vagyok és fiatal” − írta erről Scott.
Egyébként gyorsétterem és olasz pizzéria is van a városban, sőt, egy jó pub is, bár Scott szerint a sör általában jó az országban. Mivel a diákok mind fiúk voltak, ráadásul a koreaiaknak tilos külföldihez hozzámenniük, tehát az állam nem nézi jó szemmel a romantikus közeledést, csajozni nem sikerült Scottnak Észak-Koreában. Egyébként a házasság előtti szex elterjedt, legalábbis Scott egyik diákja rávágta egy kérdésre, hogy a szünetben sokat szeretne szexelni.