Eddig bírta a Jobbik: a párt történelmi lehetőséget lát az ukrán válságban, amely nyomán véglegesen is rendezhetnénk a – legutóbb épp 75 éve visszafoglalt – Kárpátalja magyarságának kérdését. Az Adevarul cikke hasonló víziókkal állt elő, a román lap szerint Észak-Bukovina és Dél-Besszarábia román segítségre szorulhat, ha eluralkodik a káosz. Bár Ukrajnában is mind többet beszélnek a 46 milliós országot feszítő ellentétekről, nem valószínű, hogy a Franciaországnál is nagyobb szovjet utódállam valódi polgárháborúba sodródna.
„Tulajdonképpen a Szovjetunió alatt is csak baj volt a nyugat-ukránokkal.” „Olyan jól meglennénk nélkülük.” „Csináljuk meg Kelet-Ukrajnát, ők meg a sajátjukat nyugaton” – néhány klasszikus válasz a Régiók Pártja híveitől, amikor az ország jövőjéről faggatózunk.
A dolog persze sokkal bonyolultabb: a fenti idézetek után – a többnyire orosz anyanyelvű kormánypártiak – gyakran hozzáteszik azt is, hogy „nem kell nekünk Oroszországhoz dörgölőzni”, sőt, hogy „mi ukránok vagyunk". De még azt is, hogy az ukránok – miközben az előző mondatban magát is annak tartja – sokkal jobban harcolnak a szabadságukért, mint ők, azaz az „orosz ajkú kelet-ukránok”.
Ukránul szinte mindenki tud közülük, bár ez nem volt mindig így: a Donyeckben született Viktor Janukovics jelenlegi államfő például már kormányfő volt Leonyid Kucsma idején, amikor bátrabban váltott ukránra az orosz helyett. A mostani zavargások alatt leköszönt kormányfő, Nyikolaj Azarov is óvatosabb: az EBESZ tavalyi kijevi ülésén a köszöntőt még ukránul mondta, és amikor komolyabb kifejtésbe kezdett, inkább oroszul beszélt.
A két nyelv együttélése nagyon sajátos: megszokott dolog, hogy a műsorvezető ukránul kérdez, és az alany oroszul válaszol, legyen az vitaest, híradó, betelefonálós kívánságműsor.
Nyugat-Ukrajnában már többször botlunk olyanba, aki nem tud – vagy sokkal inkább nem akar – oroszul megszólalni, jobb esetben is csak ukránul válaszol az oroszul feltett kérdésre.
Oroszországból nézve viszont Ukrajnában mindenki egyszerűen „hohol”, főleg, ha munkavállalóként érkezik a szomszédból. Hiába beszél oroszul, dialektusa felfedi, az átlag orosz ezt kissé lekezelően megmosolyogja.
A lekezelés igaz magára az ukrán államra is. Egy kötetlenebb beszélgetésben a politikusok is megengednek maguknak egy-egy ironikus megjegyzést, legyen szó Viktor Juscsenko elnökről, vagy „oroszbarát” utódjáról, Janukovicsról.
A friss élményeket az energetika táplálja: a gázháborúk, a folyamatos árviták, az ukrán fél tartozásai – tavaly hárommilliárd dollár feletti elmaradást tartottak számon –, és persze az országon át Európába futó gázvezeték, amelyet eddig Janukovics alatt sem sikerült orosz irányítás alá vonni, hiába tett rá kísérletet Moszkva az olcsóbb gáz ígéretével.
De régi sérelmek is vannak: például, hogy Ukrajna hálátlan az oroszokkal szemben, pedig a Szovjetunió után függetlenné vált nekik köszönhetően nagyobb még Franciaországnál is, 604 ezer négyzetkilométer.
A mai Nyugat-Ukrajna – azaz nagyjából Kelet-Galícia – évszázadokon át a Lengyel Királysághoz, majd 18. századi felosztása után döntően a Habsburg Birodalomhoz került, majd a két világháború között ismét az újjáalakult Lengyelországhoz tartozott, Lvovval és Ternopollal együtt. Ez vallási szempontból is megosztottá teszi az országot: Nyugat-Ukrajna görögkatolikus – azaz keleti rítusa ellenére elfogadja a pápa főségét –, a keleti rész pedig a moszkvai metropolita alá rendelt pravoszláv egyház területe.
A szovjet polgárháború idején sem volt a terület a Vörös Hadsereg hátországa. Kelet-Ukrajnában Nyesztor Mahno anarchista mozgalmai harcoltak ellene és a Krím félszigeten erős fehérek ellen – néha mégis szövetségben a vörösökkel –, Kjev központtal pedig létrejött az Ukrán Népköztársaság – a mai állam nyugati része, de Lvov nélkül) –, amely kimondta függetlenségét Szovjet-Oroszországtól. A terület végül 1921-re vált egyértelműen a formálódó Szovjetunió részévé.
Kárpátalja eközben a két világháború között Csehszlovákiához, majd 1939 márciusától ismét Magyarországhoz tartozott. A két területet 1945 után Ukrajna kapta a Szovjetunión belül. És végül jött az igazi ajándék: 1954-ben – Ukrajna és Oroszország egyesülésének 300. évfordulóján – a tagköztársaság Nyikita Hruscsov ukrán eredetű szovjet pártfőtitkár döntése nyomán megkapta a Krím-félszigetet – az akkori szimbolikus gesztus alig negyven évvel később bizonyult jelentősnek: Oroszország fekete-tengeri flottájának bázisa így került külföldre.
Az országrészek eltérő történelmi – nyelvi politikai, etnikai, vallási – háttere magyarázatot ad Ukrajna mai bizonytalanságára is. Oroszországgal való szoros kapcsolatát nem lehet eltagadni, ahogyan azt sem, hogy évszázados hagyománya van az ellene folyó harcnak is. (Nem véletlen, hogy az ukrán nacionalisták egyértelműen ukrán népirtásnak tekintik az 1932–33-as nagy ukrajnai éhínséget, amely egyébként Dél-Oroszországban is szedte áldozatait. Keleti rítusú, de a katolikusokhoz tartozó egyháza is mutatja a kelet és a nyugat közötti átmenetet, amely etnikailag is tetten érhető, fokozatosan az orosztól az ukrán felé tolódva, az iparosodottabb keletről a kevésbé fejlett nyugati országrész felé.
Ezt a különbséget képezik le az elmúlt húsz év parlamenti választásai is. A különbség a 2004-es narancsos forradalom alatt vált nyilvánvalóvá és azóta a frontvonalak megmerevedtek. Olyannyira, hogy ma már talán idézőjelbe sem kell tenni a frontvonal szót.
A november vége óta tartó EU-párti kormányellenes tüntetések nyugaton intenzívek, keleten szinte senki nem vonult utcára. Kijevbe is leginkább az ország nyugati részéből áramlottak a tüntetők, hogy helyt álljanak a kormánnyal szembeni barikádokon.
Mindezek nyomán, noha igazán sem a keleti, sem a nyugati rész politikai elitje sem szeretné, és egyelőre túlzás lenne állítani, hogy a küszöbön áll, mind gyakrabban esik szó az ország szétesésének lehetőségéről. Ennek a burkolt változata az ország föderalizációja, amit Moszkvában hangoztatnak szívesen.
„Aki ma Ukrajna föderalizációs átalakításáról beszél, az ország megsemmisítését készíti elő” – jelentette ki kedden Vitalij Klicsko. Az ellenzéki megmozdulások élén a Julija Timosenko-féle Batykivscsina és a nacionalista Szvoboda mellett álló UDAR elnöke szerint ehelyett a közös pontokat kell megkeresni a politikai krízis kompromisszumos megoldása érdekében. Szerinte a tűzzel játszik az, aki erővel szeretné felszámolni a megmozdulásokat – ezzel Janukovicsra utalt, bár az elnök közölte, hogy nem támogatja az erő bevetését.
Hogy a hadsereg bevetése polgárháborúhoz vezetne, mind gyakrabban elhangzik, ahogyan mindkét oldalról hallható az is, hogy mindenképp el kell kerülni a polgárháborút. Ám a rendszeres fogadkozás is azt sejteti, hogy a tragikus forgatókönyv sem teljesen lehetetlen.
„Hiába érzi mindenki, hogy fékezni kéne, szétégett fékpofákkal robogunk a szakadék felé” – mondta korábban az Indexnek Kovács Miklós. A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség vezetője szerint az ideális külső körülmények a narancsos forradalom után, 2004 és 2008 között lehetővé tették volna, hogy valódi piacgazdaság, jogállam, civil társadalom épüljön. Ehelyett azonban akkor „a címeres ukrán tolvajok, akiket pár hónapja a nyugat még européereknek kent fel” a vagyoni infrastruktúrák mellett tönkretették a társadalmi, szociális, morális infrastruktúrát is. Nincsenek meg azok az egyezményes intézményi keretek, amelyek biztosan egyben tartanák a 46 milliós országot.
Szerinte eljöhet a „polgárháborúnak az a szakasza”, amikor már reális lehetőség lesz az ország szétesése.
„Akkor elkezdődik a harc, hogy mi hova tartozik.”
Az ungvári magyar politikus szerint a helyzetet kilátástalanná teszi az is, hogy a megoldás nem pusztán a hatalom engedményein múlik. Janukovics hiába vetette fel – engedve az ellenzék követelésének –, hogy akár előrehozott parlamenti és elnökválasztásra is sor kerülhet, az vélhetően csak megerősíti azt, amit az elmúlt tíz év eredményei mutattak: az ország két részre szakadt.
Kovács szerint még az sem segítene, ha valami váratlan módon a társadalom politikai megosztottsága enyhülne. Ott van még a gazdasági válság is. „ Mi lesz másfél év múlva, amikor lejár az orosz hitel? Egyszerre működő ukrán gazdaság nő ki a semmiből, és nem szorul többé a hitelezőkre?” – világított rá a fő problémára Kovács.
„Ukrajna csak egy polgárháborúban szakadhatna ketté, kizártnak tartom ugyanis, hogy békés úton szétválhatna az ország" – mondta Valki László nemzetközi jogász. Ez azonban a szakértő szerint nagyon valószínűtlen, „mert a konfliktus ugyan súlyos, de még nem érte el ezt a szintet”.
Volt arra példa, hogy békésen vált szét egy ország, például a rendszerváltás után Csehszlovákia, sőt maga a Szovjetunió is.
Valki szerint Ukrajna azért van teljesen más helyzetben, mert az ország etnikailag és politikailag messze nincs annyira megosztott helyzetben, mint a Szovjetunió vagy Jugoszlávia tagköztársaságai voltak.
Ukrajna valamivel egységesebb, és az oligarchák csoportjai sem kizárólag etnikai alapon szerveződnek.
Nincs semmilyen általános szabály arra, hogy egy ország hogyan szakadhat szét, az egyetlen elvárás az, hogy ez békés úton következzen be. Jugoszlávia felbomlásakor Brüsszel és Washington szerette volna a folyamatot békés mederben tartani, de erőfeszítéseik sikertelenek maradtak.
Az Európai Közösség később már csak a fegyveres konfliktus mielőbbi befejeződését próbálta elősegíteni. Kidolgozott néhány elvet, amelynek alapján kész volt elismerni az újonnan függetlenné vált államokat. Ezek közé tartozott például az emberi jogok, ezen belül a kisebbségi jogok tiszteletben tartása. Egy másik elv értelmében egy tagköztársaság kiválásához a lakosság általános egyetértése szükséges, amit népszavazás fejezhet ki a legjobban. Egy új állam elismeréséről egyébként minden ország önállóan dönt, és ebben szabad keze van. Valaki Koszovót hozta példaként: Magyarország, és az EU tagjainak többsége – Szlovákia, Románia, Spanyolország, Görögország és Ciprus kivételével – elismerte az államot, de például Ukrajna vagy Oroszország nem.
„Az ukrán válság könnyen teremthet olyan történelmi lehetőséget, amely megnyugtatóan és akár véglegesen is rendezheti a kárpátaljai magyarság helyzetét” – idézte az MTI a párt közleményét. Szávay István, a Jobbik nemzetpolitikai kabinetjének elnöke szerint a Fidesz nem ismerte fel a lehetőséget. A hétvégén tartott müncheni biztonságpolitikai konferencián „Martonyi János külügyminiszter Ukrajna területi épségéért aggódott, miközben a visegrádi négyek miniszterelnökeinek közös sajtótájékoztatóján Orbán Viktor egyetlen szóval sem említette a kárpátaljai magyarságot”.
Szávay Gyöngyösi Mártonnal közösen a múlt héten levélben fordult az Országgyűlés Külügyi, illetve Nemzeti Összetartozás Bizottsága elnökeihez, a két bizottság együttes, zárt ülésének összehívását kezdeményezve. Ezen az ukrajnai belpolitikai fejleményeket és a 120 ezres kárpátaljai magyarság helyzetét tárgyalják meg. A javaslat nyomán az ülésre csütörtökön kerül sor. A Jobbik szerint egy ötpárti delegáció megalakítására van szükség, amely Kárpátaljára utazva tájékozódna a helyzetről.
„Bevonulhatunk persze megint Ukrajnába, ha Magyarország történetesen ismét agressziót szeretne elkövetni.” Valki szerint az ENSZ-alapokmány erőszaktilalmának legsúlyosabb megsértése lenne, ha valaki „segítséget nyújtana” az ottani magyar közösségnek. Ezt egyébként sok más tényező mellett NATO-tagságunk is kizárná. A NATO integrált védelmi rendszere nem tesz lehetővé semmilyen egyoldalú katonai lépést.
Jellemző például, hogy a magyar légtér megsértése esetén Olaszországból érkezik a parancs a Gripeneknek, hogy szálljanak fel, és fogják el a repülőt. Ugyanez vonatkozik a szárazföldi erőkre is, tehát a magyar hadsereg önállóan mozdulni sem tud.
Függetlenül attól, hogy milyen természetű a konfliktus, polgárháború zajlik-e, fegyveres erő kizárólag az adott ország engedélyével vagy az ENSZ Biztonsági Tanács felhatalmazása alapján lépheti át az országhatárokat. Ezen kívül minden más agressziónak minősül, és azonnali szankciókat vonna maga után. Tökéletesen téves az a gyakran hallható feltételezés, hogy az államoknak joguk lenne „humanitárius intervenció” végrehajtására, ha egy másik országban az emberek nagyobb csoportjai közvetlen veszélybe kerülnek. Az ilyen helyzeteket is csak a Biztonsági Tanácsnak értékelhet, és csak ő dönthet a beavatkozásról. Ezt a tételt 2005-ben az ENSZ közgyűlésének jubileumi ülésszaka is teljes konszenzussal erősítette meg.