A kilencvenes évek elején még mindenki azt hitte, hogy a demokrácia előretörése megállíthatatlan, de az iraki háború, a 2008-as pénzügyi válság és az arab tavasz utóélete megtörte az optimizmust. Kína gyors fellendülésével egyre kevesebben szeretnének az euro-atlanti országokra hasonlítani. Ha a tipikus forgatókönyv érvényesül, ez valószínűleg Ukrajnának sem sikerülhet.
Mi a baj a demokráciával? – kérdezi az Economist az ukrajnai fejleményeket értékelő esszéjében. A cikk szerint több szempontból érthető, hogy az ukrán tüntetők miért akartak leszámolni a „korrupt, elnyomó és autokratikus” kormánnyal, hogy annak helyébe a „jog uralmán alapuló” demokrácia léphessen: a demokratikus országok jellemzően gazdagabbak, ritkábban háborúznak, és hatékonyabban lépnek fel a korrupció ellen, mint nem demokratikus társaik.
Ugyanakkor a demokrácia iránti globális lelkesedés nincs éppen a csúcspontján, aminek egyik oka éppen a hasonló, a hatalom megdöntésére irányuló kísérletek tipikus lefolyása.
Az utóbbi évek autokratikus rendszerek leváltását célzó megmozdulásai „fővárosról fővárosra” általában a következő lépéseket követték:
Az angol gazdasági-politikai hetilap szerzői szerint nagyrészt a fenti forgatókönyvet követték az arab tavasz eseményei, de ugyanez már Ukrajnában is lezajlott egyszer, a Janukovicsot első ízben elűző 2004-es narancsos forradalom alatt, ami után azonban kiderült, hogy az őt leváltó ellenzéki politikusok „legalább ugyanannyira reménytelenek voltak”, mint ő.
Ez azonban nem csak Ukrajnára igaz, az elűzött tekintélyelvű vezetők helyébe lépő politikusok az esetek többségében máshol sem tudtak működőképes demokratikus rendszereket létrehozni. Míg pár évvel ezelőtt úgy nézett ki, hogy az egész világ a demokratikus berendezkedés felé halad, a rendszerben található bizonytalanságok még a legstabilabb demokráciákban is egyre gyakrabban a politikából való kiábránduláshoz vezetnek – vélik a szerzők.
A huszadik század második felében csak úgy burjánzottak a demokráciák, amelyek sok esetben közel sem ideális táptalajból nőttek ki: a második világháború utáni Németországban, a világ legnagyobb arányú szegény népességgel rendelkező országában, Indiában, az apartheidet maga mögött hagyó Dél-Afrikában, és egy sor, a gyarmati sorból függetlenedő, vagy korábban autokratikus vezetésű országban, köztük Görögországban (1974), Spanyolországban (1975), Argentínában (1983), Brazíliában (1985) és Chilében (1989), valamint Közép-Kelet-Európa volt szocialista államaiban, köztük Magyarországon. Az ezredfordulóra a Freedom House becslései szerint 120 ország, vagyis a világ összes országának 63 százaléka demokratikus berendezkedésű volt.
A kilencvenes évekre úgy tűnhetett, a demokrácia hosszú téli álom és a huszadik század első felének rövid életű sikerei után világhegemóniára tehet szert, ahogy ezt 1992-ben Francis Fukuyama amerikai neokonzervatív politikai gondolkodó is előrevetítte „a történelem vége” koncepciójában (eszerint a nyugati liberális demokrácia az emberi társadalmak fejlődésének végső foka).
Hiába él ma a világ népességének körülbelül 40 százaléka demokratikus országokban, a kétezres években a demokrácia globális előretörése megállt, sőt, bizonyos értelemben vissza is fordult. Erre utal legalábbis a Freedom House 2013-as jelentése, miszerint a tavalyi volt sorozatban a nyolcadik olyan év, amiben a „globális szabadság” mértéke csökkent (a jelentés és annak módszertana itt érhető el).
Ugyanígy csökkent a demokráciába vetett hit is, ami alkalmanként – például a kijevi események egyes fázisaiban – újra fellángol, de a fenti forgatókönyveknek megfelelően rendszerint újra elhal. Eközben sok ország csak a nevében demokratikus, amit kifelé leginkább a választások megtartásán keresztül mutat, a rendszer érdemi működéséhez szükséges jogok és intézmények viszont jelentősen korlátozottak.
A szerzők szerint az első jele annak, hogy egy fiatal demokrácia rossz irányba tart az, hogy a megválasztott vezetők elkezdik lebontani a saját hatalmukat korlátozó mechanizmusokat, és elkezdenek gátlástalanul a többségi elv szerint kormányozni, figyelmen kívül hagyva a kisebbségek érdekeinek védelmét. Ugyanakkor az érett demokráciák is sokat vesztettek modellértékükből az elmúlt tíz-tizenöt évben: a tehetetlenség és az eladósodás szimbólumaivá váltak, ezzel egyben hiteltelenné téve a fejlődő országok válságkezelésére létrejött neoliberális washingtoni konszenzust.
A cikk szerint a demokrácia lendületének megtörése két okra vezethető vissza:
Előbbi nem csak pénzügyileg, de lélektanilag is megroppantotta a nyugati hatalmakat: az állampolgárok végignézték, ahogy az évtizedeken keresztül terjeszkedő, eladósodó állam az adófizetők pénzéből segítette ki a megroppanó, de hamarosan újabb bónuszokat kiosztó bankszektort.
Eközben a Kínai Népköztársaság az elmúlt harminc évben minden évtizedben duplájára emelte az életszínvonalat, a kínai politikai elit pedig egyre sikeresebben képviseli azt az érvét, hogy a tehetségeket magasra juttató szigorú káderpolitikája hatékonyabb, mint a kongresszusi tagonként legalább 20 lobbista által befolyásolt amerikai törvényhozás.
A kínai közvélemény médiaszabályozáson és egyéb eszközökön keresztül történő ellenőrzését az Economist szerint jogosan éri kritika, de ez még nem biztos, hogy önmagában magyarázza, hogy a Pew Research Center felmérésében míg 2013-ban az amerikaiak 31, addig a kínaiak 85 százaléka volt nagyon elégedett azzal, amilyen irányba ment az országa.
Szintén nem tett jót a demokráciába vetett hitnek Irak 2003-as, sikertörténetnek semmiképpen sem nevezhető megszállása, valamint Hoszni Mubarak egyiptomi rezsimjének nagy reményekkel kísért 2011-es megbuktatása sem, amelyet a Muszlim Testvériség kétéves hegemóniája után 2013 nyarán katonai puccs, majd Mohamed Murszi korábbi elnök bíróság elé állítása követett.
Az Economist szerzői klasszikus liberális választ adnak a demokráciával kapcsolatos kihívásokra:
Röviden: a kulcs egy egészségesebb demokráciához a szűkebb hatáskörökkel rendelkező államban rejlik
– írják. Erre jó példának látják a választott képviselőktől független jegybankok elterjedését, a választókerületek független bizottságok általi kijelölését, a pártfinanszírozás átláthatóbbá tételét a támogatók listájának nyilvánosságra hozásával és a képviselők személyes kiadásainak nyugtával való igazolását.
Emellett hangsúlyozzák a fékek és egyensúlyok, valamint a technokrácia és a közvetlen demokrácia közötti balansz fontosságát.
Az eredeti cikk teljes hosszában ezen a linken olvasható.