A Krím félsziget olyan volt a kijevi forradalom után, mintha a túlfűtött 1848. március 15-éből időgéppel egy ötvenes évekbeli, sztálinista falanszterbe dobtak volna át. Áldozatok sajnos mindkét helyen voltak, de míg néhány hete Kijevben az összefogás, önfeláldozás és civil lendület lélekmelengető érzésével találkoztam, a Krím fővárosa simán lefojtott és nyomasztó volt.

Az 1848-as párhuzam annyiban is adódott, hogy március 15-én vágtam neki a Szimferopolba vezető, 13 órás vonatútnak. Azért vonat, mert a repteret az oroszbarát krími kormány lezárta, hogy csak a Moszkvából érkező gépek szállhassanak le.

A feszültség egyébként már a vonaton jelentkezett, mert úgy tudtam, a milicisták direkt keresik a Krimbe tartó újságírókat. Valóban, a kalauz már az elején összeírta a külföldieket, úgyhogy kísérőmmel, Olekszijjel ördögien trükkös tervet eszeltünk ki: ha jönnek a fegyveresek, alvást tettetek - ami az éjszakai vonatúton nem is lesz életszerűtlen -, ő pedig ezalatt ukrán lévén elmondja, hogy a nagynénjét látogatjuk meg a Krímen.

A terv annyira jól működött, hogy már csak reggel értesültem a történtekről: hajnalban valóban jöttek a milicisták, kísérőm előadta a sztorit, mire továbbálltak. Én mindeközben a megbeszéltek szerint mély REM-fázisban lebegtem.

Ukrajna nem oroszbarát részén egyébként zöld emberkéknek (zelenyi cselovecski) hívják a katonai ruházatban, de felségjelzés nélkül tevékenykedő fegyvereseket. A vonatozás éjszakáján azonban kiderült, hogy egy jó részük nem ennyire militáns kinézetű, hanem inkább mackóban és pufidzsekiben végzi munkáját, az elrettentést. Mégis, olyan egyértelműséggel ellenőrzik az útleveleket, mintha valóban egy másik országba lépnének át.

Közöttünk élnek

A zöld emberkék létezése mégsem legenda. Kilépve az állomásról a zelenyi cselovecski fájóan valós kontingensébe botlottunk. Hatan-nyolcan álltak egy rendszám nélküli dzsip körül. A rohamsisak, golyóállómellény, géppisztoly összeállításra egyébként a divatvilágnak is oda kellene figyelnie, mert olyan elementáris hatású kollekcióról van szó, hogy mi is azonnal a hatása alá kerültünk. Elcsendesedve, összeszorult gyomorral suhantunk át az amúgy unatkozó csoporton, azzal a jellegzetes mozgással, amely igyekszik úgy sietni, hogy közben azért ne tűnjön figyelemfelhívó menekülésnek sem. Szerencsére beleolvadtunk a tömegbe, mert a többi járókelő is lesütött szemmel lépdelt körülöttünk.

A környéken szürke terepruhás, felfegyverzett milicistákat, és fegyver nélküli, de orosz karszalagot viselő csoportokat is láttunk. Olekszij egyetlen alkalommal szólalt meg, akkor is csak annyit mondott: „Ne teremts szemkontaktust senkivel.”

Némán meneteltünk a központ felé, nem volt izgalmas az egész, inkább sivár és nyomasztó. Nem ilyennek képzeltem azt a vidéket, ami miatt ismét egymásnak feszül Kelet és Nyugat.

Import buli Oroszországból

A nyomasztó poros, szürke utcák után olyan volt megérkezni a központba, mintha Rákosi Mátyás hirtelen megrendezte volna a világ legjobb május elsejéjét. A parlament és a Karl Marx nevű sétálóutca környékén orosz, sőt, szovjet zászlók csattogtak a szélben. Egy téren két-háromszáz ember csápolt az orosz nemzeti színekkel dekorált színpad népzenei produkciójának. Az orosz zászlós sátrakban a minket is ellenőrző népi milíciának gyűjtöttek pénzt és önkénteseket. A sarkon pedig egy orosz regggae-zenekar idézte meg a sztyeppék laza hangulatát.

Csak hogy világos legyen: kényszerről szó sem volt, az emberek valódi örömmel korzóztak, táncoltak, és vásárolgattak az egyébként közepesen kiglancolt magyar mezővárosi központra emlékeztető zónában. Az autókon mindenfelé orosz zászló lengett, a taxisok pedig lelkesen rázták az öklüket, amikor megkérdeztem, hogy tetszik nekik az orosz csatlakozás. A lakosság jó részét kitevő oroszok hazatérésként élik meg a történteket, a kisebbség pedig csendben marad.

„Az ukránok inkább nem beszélnek ukránul az utcán – meséli négyszemközt egy elszakadás-ellenes lány. – A legtöbben már azt érzik, közben a kormány is belenyugodott, hogy a Krímet elvesztettük. Elképesztő: itt vagyunk, a 21. században, én azt hittem, most olyanokkal kell foglalkoznunk, mint a demokratizálódás, vagy az oktatás. Erre mintha száz évvel visszalépnénk, az a kérdés, hogy elfoglalja-e az országomat valami nagyhatalom.”