Egyedül álltam a tenyérnyi szobában, a kijevi repülőtér egy ismeretlen, eldugott zugában. Szürke, koszlott falak és egy fémasztal, ennyi volt a berendezés, meg persze az asztalon a szétdúlt csomagjaim. Nem mondták, miért emeltek ki a felszállásra váró tömegből. A határőrtiszt, egy feszes járású nő belenézett az útlevelembe, aztán elmaradt az ismerős mozdulat, amivel visszaadja azt. Helyette hideg udvariassággal intett, hogy kövessem a szűk lépcsőkön, neonfényű folyosókon.

A kis szobában ötvenes, vékony arcélű, sápadt férfi várt rám. Kérte, hogy rámoljam ki a zsákom, majd az útlevelemmel együtt eltűnt. Egyedül maradtam.

Körüljárattam a szemem a cellán. Kamerának nem láttam nyomát, és nem volt nagy tükörfal sem, ami mögül a viselkedésem figyelnék. A falakon sem látszottak azok az elkenődő kéznyomok, amelyekből egy filmben talán Tom Cruise levette, hogy itt miken mentek keresztül a rabok.

Aztán újra megjelent a tiszt, és ránézve tudtam: hideg, nyirkos kézfogása lehet. De nem kezet nyújtott, csak az útlevelemet, a fényképes, indiai vízumnál kinyitva. Nem értek ukránul, de egyértelmű volt, mit kérdez:

Indiai vagyok?

Nem, nem vagyok indiai, az egy vízum.

Újra magamra hagytak a kétségeimmel.

Csak hogy értsék, min mentem keresztül lelkileg. Előző nap együtt vonatoztam a Krímből Kijevbe újságírók nemzetközi csoportjával, és mindenkinek volt egy elrablós sztorija. Egy olasz fotóst hat óráig tartottak fogva valami Szevasztopol melletti bázison. A sajtócenterből ismert angol újságíró csaj azt mesélte, őt egyenesen rangjelzés nélküli orosz katonák vittek magukkal, mert fotózott a határon. Én meg ott álltam, több száz fotóval, tucatnyi cikkel, videóval, és még csak nem is taszigált senki. Kellemetlen.

Szememmel a környezetem pásztáztam, hogy majd minden részletről beszámolhassak. Ha ugyan lesz még lehetőségem beszámolni, gondoltam keserű mosollyal a számon.

Majd kinyílt az ajtó. Nyájas, angolul beszélő tiszt lépett be. Hát ezt játsszuk: jó rendőr, rossz rendőr. Legyen. Arcom rezzenéstelen maradt.

A gázálarccal van a baj, amit a feladott csomagomban találtak

– mondta kedvesen a férfi – fegyvernek minősül ugyanis, de most az egyszer nem bánják, vigyem át a határon." Jó utat kívánt, és öt perc múlva már a duty free shopok közt álltam kábán. 

Nem tudtam, mihez kezdjek váratlan szabadulásommal. Aztán megpillantottam egy ismerős újságírót, biccentettem, és kitörtek belőlem az addig elfojtott érzések: hogy milyen, amikor a szabadság hullámokban borít el, és végezhetem munkám, a pártatlan tájékoztatást, vagy szabadon kikérhetem itt, ezt a viszkit, nem, jeget nem kérek. Láttam a szemén, hogy érti.