„Példa nélküli eset a II. világháború vége óta, hogy egy ország bevonuljon egy másik területére, aztán azt mondja, hogy azt mindig is sajátjának érezte" – mondta Valki László nemzetközi jogász, miután a Krím vasárnap népszavazáson döntött az elszakadásról Ukrajnától, aztán a függetlenségét kikiáltva kedden már alá is írta az államközi szerződést Moszkvában, amivel csatlakozását kérte az Orosz Föderációhoz.

Egyszer sem történt még meg az elmúlt évtizedekben, hogy egy terület függetlenségét kimondva rögtön csatlakozzon is egy másik államhoz. A krími függetlenség bejelentésére egyébként azért volt szükség, mert a csatlakozást csak független állam kérhette Putyintól. A folyamat azonban még nem ért véget, az államközi szerződést az elnöknek még be kellett nyújtania az alkotmánybírósághoz, ami jóváhagyta, aztán csütörtökön az orosz parlament is megszavazta a csatlakozást.

  Valki szerint ugyanakkor mind a krími, mind a moszkvai fél hamisan hivatkozott az önrendelkezési jogra. Amikor annak idején – írott formában először az ENSZ alapokmányában – rögzítették e jogot, akkor az voltaképpen csak az idegen uralom alatt élőkre, azaz a gyarmati területek lakosaira vonatkozott. Az 1960-70-es években két ENSZ-határozatban is úgy értelmezték az önrendelkezési jogot, hogy csak azok a népek hivatkozhatnak erre, amelyekkel szemben a kormányzat faji, vallási, etnikai okokból diszkriminációt alkalmaz.

– mondta a katalán és a skót függetlenségi törekvéseket hozva példaként, illetve Putyin kijelentésére utalva, mely szerint a krími referendum megfelel a nemzetközi jognak.

Koszovó nagyon más volt

A krími parlament a népszavazás előtt az ENSZ alapokmányának említett rendelkezése mellett Koszovó önállósodására is hivatkozott. Putyin is hivatkozási alapként említett Koszovót, szerinte képmutatás, cinizmus a Nyugattól, hogy Koszovó függetlenségét lehetővé tették, de a Krím elszakadását ellenzik.

Valki szerint ugyanakkor alapvető különbségek vannak Koszovó és a Krím helyzete között. Koszovó a 90-es évek első felének délszláv háborúi idején viszonylagos nyugalomban volt, 1998-ban kezdtek csak mozgolódni a függetlenség hívei. Miután a koszovói albánokkal szemben a szerb belügyi erők és a hadsereg katonái atrocitásokat követtek el, több mint kétszázezer civilnek kellett elhagynia az otthonát. Ekkor lépett fel a NATO az albánok védelmében, és légitámadásokkal arra kényszerítette Szlobodan Milosevicset, hogy kivonja csapatait Koszovóból.

A NATO beavatkozása után Koszovó kereken kilenc évig nemzetközi igazgatás alatt állt. 2008. február 17-én kiáltotta ki a függetlenségét, amelyet a nyugati országok többsége elismert. Sok állam, köztük maga Oroszország azonban megtagadta az elismerést, mondván, hogy az új államot külső kényszerrel hozták létre. A koszovói albánok azonban magukat vonták ki a nemzetközi igazgatás alól, amihez kétségtelenül joguk volt. Egyébként pedig Koszovó nem csatlakozott azoknak az államoknak egyikéhez sem, amelyek fegyveres erőkkel léptek 1999-ben az akkori kis-Jugoszlávia ellen.

Máskor legalább provokáció kellett

Oroszország ráadásul már a Krím előtt is kettős játékot játszott Koszovó ügyében. Miközben függetlenségét mindig is ellenezte, egyben példaként is hivatkozott rá például a szakadár grúziai területek, Abházia és Dél-Oszétia függetlenségének elismeréséhez.

Ami a közelmúltbeli példát, Dél-Oszétia és Abházia „önálló állammá” válását illeti, az sem hasonlítható a krímihez. Az első lépést ugyanis a grúzok tették meg, amikor Mihail Szaakasvili 2008-ban megtámadta Dél-Oszétiát, ezzel provokálva az ott legálisan békefenntartó erőket állomásoztató oroszokat.

Most Moszkva ha katonai akcióra nem is, fenyegetésre azonban hivatkozik: legfontosabb érve,

hogy az új, a Kreml által egyébként illegitimnek tartott kijevi parlamenti többség első dolga a 2012-es, papíron nagyvonalú – bár a kárpátaljai tapasztalatok alapján a gyakorlatban ott nem érvényesülő – nyelvtörvény érvénytelenítése volt. Az ideiglenes elnök, Olekszandr Turcsinov ugyan megakadályozta az érvénytelenítést, de Moszkva szerint az orosz ajkúakkal szembeni fellépés szándéka így is világos cél maradt a nacionalista Szabadság Párt részvételével összeállt új vezetésben.

Túlléptek az abház forgatókönyvön

A Krím a népszavazás után, a függetlenségi nyilatkozattal lényegében ugyanolyan helyzetet teremtett, mint ami kialakult a 2008-as orosz–grúz háború után Grúziában. Azonban a csatlakozási szerződés aláírásával ennél már tovább is léptek: a Grúziából kiszakadt, de lényegében két évtizede önálló Abháziát és Dél-Oszétiát ugyan függetlennek ismerte el Moszkva, de nem kapcsolta azokat Oroszországhoz, hanem csak bábállamot csinált belőlük.

Van két további terület, amelyek lényegében orosz támogatással izolált életet élhetnek, de nem kapták meg Moszkvától a függetlenség elismerését: az egyik az Örményország és Azerbajdzsán közötti ellentét okát adó Hegyi Karabah, a másik a Moldova keleti részén fekvő Dnyeszter Menti Köztársaság (PMR), amely saját függetlenségét abban a pillanatban kimondta, hogy Moldova a Szovjetunió megszűnésével önállóvá vált. A PMR-t most csak Abházia és Dél-Oszétia ismeri el.

A nagyobbrészt oroszok és ukránok által lakott terület két évtizede működik szinte függetlenként, az integrálására tett eddigi kísérletek rendre csúfos kudarcot vallottak, és a moldovai hatóságoknak nem sok beleszólásuk van a terület életébe.

Miután Oroszország elismerte a Krímet független államként, és elfogadta csatlakozási kérelmét, a Dnyeszter Menti Köztársaság parlamentjének egyik képviselője nem hivatalos levelet küldött Szergej Nariskinnek, az orosz parlament elnökének, hogy a PMR-t is ismerjék el független államként úgy, mint a Krímet. A Transznisztriának is nevezett félmilliós kváziállam 2006-ban már tartott egy saját népszavazást, amin nagy többséggel az Oroszországhoz csatlakozást támogatták a lakosok, csak ennek eredményét a nemzetközi szervezetek és országok többsége nem ismeri el.

Örmény–azeri feszültségek

Hegyi Karabah már a Szovjetunió hajnalán is vitás terület volt a keresztény örmények és a muzulmán azeriek között. 1920-ban felmerült, hogy Örményországhoz kerüljön, ám végül Azerbajdzsán kapta meg, autonóm területként. Ezután 1922 és 1936 között az egész dél-kaukázusi térség – Örményország, Grúzia, Azerbajdzsán – egyetlen szovjet tagköztársaságban egyesült – Hegyi Karabah ezen belül is autonómiát élvezett – majd 1937-től, szintén autonóm területként, az Azerbajdzsáni SZSZK része volt, egészen a Szovjetunió felbomlásáig. 1988-tól azonban már megjelentek a szeparatista mozgalmak is.

A Szovjetunió felbomlása után nyílt háború tört ki az önállósodó tagköztársaságok között. Örményország – orosz támogatással – csaknem teljesen elfoglalta a döntően örmények lakta, négy és félezer négyzetkilométeres Hegyi Karabahot. A közvetlen összeköttetés biztosításához további hétezer négyzetkilométert vont ellenőrzése alá az örmény hadsereg a Hegyi Karabah és a 30 ezer négyzetkilométeres Örményország között fekvő területből, ahonnan az ENSZ adatai szerint 600 ezer azeri menekült el.

Az ELTE-n is zászlóvitát szító Hegyi Karabah lényegében orosz támogatással létezhet: miközben Moszkva kiáll Azerbajdzsán területi integritása mellett – ugyanezt mondta a Kreml 2008-ig Grúziával kapcsolatban is –, és nem ismerte el önállónak Hegyi Karabahot, mégis lehetővé tették, hogy örmény ellenőrzés alatt legyen. Hegyi Karabahot a nemzetközi közösség sem tartja önállónak, Azerbajdzsán részének tekintik, habár 2012 végén az ausztráliai Új-Dél-Wales állam parlamentje például megszavazta a függetlenség elismerését.

Az abház és dél-oszét helyzethez képest nagy különbség az is, hogy önálló országként vagy saját részeként Örményország sem ismeri el Hegyi Karabahot – bár formálisan mégis külön országként, a gyakorlatban saját részeként kezeli. (Például határátkelőhely működik a két terület között, Hegyi Karabah saját vízumot ad ki, de a terület finanszírozásához hozzájárul az örmény költségvetés és teljesen összehangolt a katonai együttműködés.)

A Krím esete Oroszországgal annyiban hasonlíthat Örményország és Hegyi Karabah viszonyára, hogy mindkét terület de facto az anyaországhoz tartozik, jogilag azonban a nemzetközi közösség ezt nem ismeri el.